Ha egy művészfilmet forgatnának

az életemről,

akkor ráközelítenének

a konyhában a mosatlan tepsire,

a vécében az üres szappantartóra,

a vízkőre a fürdőben.

Akkor lehetne rendetlenség,

kelhetnék úgy reggel,

hogy percekig csak magam elé bámulok,

akkor lenne romantikája

az izzadságnak,

átjönne az életérzés,

a reggeli kávé meg a cigi,

szájíz nélkül.

 

Ha egy művészfilmet forgatnának

rólam,

sokat gyalogolnék az Andrássyn,

hulló vakolatú épületek előtt.

A zebránál várnék a zöldre,

fejhallgató a fejemen,

és szólna valamilyen akusztikus

aláfestő zene, szöveg nélkül,

vagy olyan szöveggel,

mint ez a vers.

Csak úgy sétálnék a városban,

cél nélkül,

lenéznék a Lánchídról a Dunára,

és a kamera a vízre közelítene,

a sötét hullámokra,

csak annyira, hogy minden néző fejében

átsuhanjon a gondolat.

 

Továbbsétálnék,

azon gondolkodna a néző,

hogy én vajon min gondolkodom.

Szemetes lenne minden utca,

talán egy csöves is megjelenne

az egyik jelenetben.

 

Igen, művészfilm kéne az életemből,

a művészfilm főszereplőjének

nem kell megfeszülnie,

és lehet büdös,

sőt büdösnek kell lennie.

Hordhatnám ugyanazt a pólót

két egymást követő nap,

jelentése lenne minden foltnak,

zsírosan lógna a hajam a szemem elé,

nem kéne látnom.

Lenne egy másik fésületlen,

egy fésületlen fiú,

aki azt mondaná, még sosem ismert

olyan nőt, mint én,

nő, így mondaná,

és akkor tényleg nőnek érezném magam.

Lenne egy félreértés,

valami végzetes hiba,

amit vagy én követek el,

vagy ő,

és amit vagy ő bocsát meg,

vagy én.

Utána lenne

egy ízléses szexjelenet,

csak az izmos háta látszana,

nekem meg az arcom,

a combom,

a kulcscsontom,

aztán ráközelítene a kamera

összekulcsolt kezeinkre a lepedőn.

 

A Tabán moziban vetítenék a filmet,

a használtharisnya szagú teremben.

Egy lelkes irodalomtanár

elvinné a gimis osztályát,

és végigizgulná

az ízléses szexjelenetet,

mert nem tudná, hogy ízléses lesz.

Az egyik lány

végig a mellette ülő fiút nézné,

ahogy a városban sétáló

montázsom megvilágítja az arcát,

arra gondolna ez a lány,

hogy szeretne olyan lenni, mint én.

A fiú pedig reménykedne,

hogy valahol valaki rám lő,

vagy kirabolok egy bankot,

vagy legalább kicsit kivillantom

a mellemet.

Csalódottan menne haza mindenki,

a lányt nem vették észre,

a fiú nem látott mellbimbót,

az irodalomtanár azt remélte,

lesz valami üzenete a filmnek,

amiről majd lehet beszélgetni a fakton.

De nem lenne üzenete,

csak én,

meg a beszáradt csetres,

a szélben táncoló függöny,

a metrólejárón a mozgólépcső,

a misztikus hajléktalan,

csak én,

meg az a kézfogás a sötétben,

ami sosem történt meg.