Oto Horvat: Éjszakai vetítés. Ford. Beszédes István, Prae Kiadó, Budapest, 2024.

 

Minden amerikai filmben a hazatérés idilli: meleg színek, kellemes zene a háttérben, a viszontlátás öröme, boldog emberek, akik éjszakákon át beszélgetnek, és osztanak meg egymással mindent, ami a távollét idejében történt. A főszereplő általában vidám, otthon érzi magát, és rádöbben arra, hogy sosem kellett volna elhagynia a szülővárosát, mert neki valójában ott a helye. A valóság tapasztalata azonban, amelyet sok hazalátogató ember megél, nem egészen egyezik azzal, amit ezek a filmek megjelenítenek. Ebben a valóságban nincsenek meleg színek, nem szól kellemes zene a háttérben, nem süt fényesen a nap minden otthon töltött napon.

Az idilli helyett ezt a szürke, de annál igazibb tapasztalatot ragadja meg Oto Horvat Éjszakai vetítés című regényében. A történet narrátora azzal a céllal tér haza egy hétre Firenzéből Újvidékre, hogy kiderítse, mi igaz és mi nem a családi legendák közül, illetve hogy ezeket megpróbálja minél pontosabban rekonstruálni, ehhez pedig objektív feljegyzéseket, a család és az ismerősök, valamint a saját emlékeit használja. Objektív adatok alapján próbálja kideríteni, hogy ki készíthetett volna képet a nagymamájáról, akiről rengeteg történetet hallott, de az egyetlen róla fennmaradt képen megjelenő nő alakja nincs összhangban azzal, akiről az emlékek szólnak, így ezek az információk végül nem sokat segítenek a narrátornak az igazság felfejtésében. A család és az ismerősök történetei szintén hamar csődöt mondanak, hisz az elbeszélő azzal találkozik, hogy az emlékek vagy hiányosak, vagy a közösség tagjai nem akarnak emlékezni bizonyos eseményekre. Utolsó lehetőségként a narrátor az utolsó, Újvidéken töltött éjszakáján elindul a városba biciklivel, hogy saját emlékei közül minél többet a felszínre hozzon, annak reményében, hogy majd ezek segítenek neki megfejteni, valójában ki ő, és ki nem. Az emlékek a helyek és tárgyak láttán filmszerűen elevenednek meg a narrátor szemei előtt, akárcsak egy éjszakai vetítés. 

Kutakodása közben az elbeszélő nem az amerikai filmekből ismert idillikus hazatérési tapasztalattal találkozik, hanem annak a valóságával, hogy ő már sem testileg, sem lelkileg nem tartozik többé Újvidékhez, hisz kicsi számára az ágya, a szekrényében maradt néhány ruhát már biztosan nem venné fel, nem ismeri fel az embereket a bárban, mely fiatalkorukban a törzshelyüknek számított, és a rég nem látott ismerősökkel való találkozás és beszélgetés sem olyan vidám és érdeklődő, mint a filmekben, helyette „[s]aját világunkba zártan voltunk szépek, süketek, vakok mindannyian”. (24.) Az egész nyomozáshoz Újvidék utcái adnak teret, melyeket a narrátor valamikor nagyon jól ismert, a történet idejére azonban már teljesen idegenek számára. 

A szülők és nagyszülők valósága, az elbeszélő családjának rekonstruálandó története szorosan összekapcsolódik a világ, a város és a közösség történelmével. Oto Horvat Éjszakai vetítés című művében a család három generációjának története a világháború, az 1942-es újvidéki vérengzés, valamint a Hirosimát ért atombomba-támadás kontextusában zajlik. Ennek az elbeszélhetetlen korszaknak és hatásának elmesélésére tesz kísérletet a regény, amely valójában a narrátor kutatási folyamatának és emlékeinek lejegyzéséből áll össze. A XX. század eseményeinek elbeszélésére ebben a korszakban több író és költő különféle módszerekkel tett kísérletet, köztük Mészöly Miklós is, akinek Nyomozás című művéből vesz mottót az Éjszakai vetítés. Oto Horvat nemcsak a mottóval kapcsolódik Mészölyhöz, az elbeszélhetetlen elbeszélése ugyanis a mészölyi poétika olyan elemeinek segítségével valósul meg regényében, mint a töredékesség és asszociativitás, a jelen levés igénye, az összefüggések és következtetések nyitottsága. 

Az Éjszakai vetítés emlékezését a helyek irányítják, ahogy Mészöly Nyomozás című alkotása is helyszínekhez kötődő eseménytöredékeket érint asszociatív módon.[1] A narrátor, miután az objektív adat- és a szubjektív emlékgyűjtés sem vezetett eredményre, mint említettem, a saját emlékeinek felidézése által próbálja rekonstruálni a múltat. A parkban biciklizve felidézi azt az estét, amikor Oljával és Varvinski gróffal a parkban sétáltak; az anyukája lakásában hallott kopogás hatására eszébe jut a szomszéd, aki mindig kopogott, kiabált, és furcsán viselkedett, amikor ők odaköltöztek; a főtéren járva pedig eszébe jut a zacskós néni, aki bár nem a rokona vagy a barátja, mégis meghatározó élmény volt számára fiatalkorában. A narrátor ötlete, hogy a különböző helyeken járva felidézheti az emlékeit, a mészölyi poétikának azt az elemét idézi, amely a jelenlétet a nyomozás, a múlt felidézésének és megfejtésének fontos tényezőjeként kezeli: „Kétségem sem volt afelől, hogy sem Firenzében, sem bármelyik más városban sem tudom elvégezni ezt a szembesítést és önvizsgálatot.” (11.)

A helyszínekről felidézett emlékek asszociatív módon újabb történeteket juttatnak a narrátor eszébe, például arról, amikor az anyjával ismét menekülniük kellett részeg apja elől, vagy arról az alkalomról, amikor megtalálta a fiókban elrejtve azokat a fekete-fehér képeket, amelyeken apja macskaálarcban különböző orgiákon vesz részt. Bár a narrátor sok információt és emléket összegyűjt a szüleiről és nagyszüleiről, ezek nem állnak össze egy átlátható és megfejthető történetté. Mészöly prózapoétikájához hasonlóan Oto Horvat is csak felvillantja a személyes, családi, közösségi és a világtörténelem egyes részleteit, de a regényből nem tudjuk meg, hogy hogyan hatnak a narrátor életére, az olvasónak megvan a tere, hogy ezeket az összefüggéseket észrevegye, és következtetéseket vonjon le belőlük. Az Éjszakai vetítésben nemcsak az olvasó előtt titok a szülők és nagyszülők történeteinek hatása, hanem az elbeszélő előtt is rejtve van ezeknek az összefüggéseknek az explicit megfogalmazása, neki ugyanis ki kell találnia, hogy mi köze van neki az előző generációk tapasztalataihoz, és ami számára talán még fontosabb, mi köze van ezekhez az ő kisfiának. 

A végére a narrátor azzal szembesül, hogy nemcsak az objektív adatok és mások emlékei nem vezetnek megoldásra, de még a sajátjait is, amelyeket addig egészen biztosnak hitt, kétségbe vonja. Például Olja nevű egykori barátnője nem emlékszik közös sétájukra, és ugyan Olja részeg, a narrátor mégis a saját emlékeit kérdőjelezi meg. Bár hagyományos elképzelés szerint minél több perspektíva alapján rekonstruálunk egy eseményt, annál közelebb tudunk kerülni a valósághoz, az Éjszakai vetítés narrátora és olvasói azzal a zavarba ejtő tapasztalattal találkoznak, hogy a sok nézőpont csak elhomályosítja a múltat, az emlékek és a történelem megkonstruáltságára világítanak rá. Ha azonban nem ugyanúgy és nem is ugyanarra emlékszünk, akkor hogyan beszélhetünk közös múltról, közös emlékekről, hogyan építhetünk ezekre kapcsolatokat, hogyan építhetjük be őket az identitásunkba? A regény csak kérdez, nem ad válaszokat, helyette azonban teret ad az olvasónak, hogy szembesüljön ezekkel a nehéz és olykor kétségbeejtő kérdésekkel. 

Részben a mészölyi poétikából adódóan a regény a történelem felfejthetőségének és elmesélhetőségének lehetetlenségével szembesít. A múlt feltárásának lehetetlensége a narrátorban is megfogalmazódik: „Az egyetlen eredmény, amit magammal vihetek, ez az eredménytelen kutatással töltött napjaimról szóló jelentés.” (172.) Ennek a bukásnak a leglátványosabb része Mártához kapcsolódik, a narrátor holtan született nővéréhez, aki az elbeszélő külső valóságában szinte nem is létezik, hisz nincs objektív bizonyíték arra, hogy élt, nincsenek tárgyak, amelyek hozzá köthetők volnának, és ember sincs, aki emlékezne rá vagy mesélne róla. Mindezek ellenére az elbeszélő belső valóságában, emlékeiben Márta valóságos, mert, bár sosem találkozott vele, miután tudomást szerzett arról, hogy volt egy nővére, képzeletben mindig vele volt. A regény szerkezetében Márta szintén teljesen valóságos: versszerű, a fejezetek közé ékelődő megnyilvánulásai az ő szemszögéből felidézett emlékek, melyekben az jelenik meg, hogy ő nemcsak az öccse képzeletében, hanem saját dimenziójának határán belül maradva valóságosan is mindig jelen volt. 

A narrátor múltkutatásainak feljegyzéseit követve az olvasónak megvan a szabadsága, hogy több lehetséges összefüggést meglásson, és következtetést levonjon. Az egyik ilyen a múlt elbeszélhetőségének lehetetlensége. Egy másik kiolvasható üzenet az, amit a kortárs pszichológiai írások is hangsúlyoznak, hogy fontos a szülőknek meggyógyulniuk a saját sebeikből, hogy ezeket ne adják tovább a gyerekeiknek. A narrátor nagyapja a második világháború idején dezertált, és új életet kezdett egy másik nővel egy másik országban, elhagyva a családját. Ez a tapasztalat mély sebet ejtett a narrátor édesapjában, és talán ez lehet az alkoholizmusának, a hűtlenségének az egyik oka, és annak, hogy a dühét mindig az elbeszélőn és az édesanyján tölti ki. A narrátor az első ebben a sorban, aki hajlandó szembenézni a saját sebeivel, a családja múltjával, hogy ezekből meggyógyulhasson, és őszinte kapcsolatot alakíthasson ki a fiával. 

Oto Horvat Éjszakai vetítés című regénye egészen beleillik azoknak a kortárs alkotásoknak a sorába, amelyek azokra a kérdésekre keresik a választ, hogy mit kezd a mai kor társadalma a XX. században történt felfoghatatlan eseményekkel, van-e bármilyen hatásuk ma ránk, van-e közünk hozzá, kell-e foglalkozzunk nagyszüleink és szüleink tapasztalataival. Oto Horvat regényében a válasz ezekre a kérdésekre egyértelműen igen, s bár ez a szembenézés és ennek elmesélése különböző okok miatt nem annyira egyszerű, a regény bátorítja az olvasóit arra, hogy kérdezzenek, kutassanak és nézzenek szembe örökölt sebeikkel.

JEGYZET

[1] Thomka Beáta: Mészöly Miklós. Kalligram Kiadó, Pozsony, 1995, 17.