(részletek)

Gyerekkorom óta vágytam rá, hogy értekezést írjak a Kiegyenlítődésről: hiszen már egészen fiatalon úgy tetszett, hogy e tárgyban az élet megelőzi a teológiát, és a nép többet tud annál, mint amit erről a prédikátorok tanítanak. Azok a tények is, amelyekből e tétel levezetendő, végtelen sokféleségükkel megragadták a képzeletemet, és folyton elémbe kerültek, még álmomban is; mert ezek nem mások, mint a kezünkben a szerszám, a kosarunkban a kenyér, az utca, a gazdaság és a lakóház ügyei, az üdvözlések, a kapcsolatok, tartozások és hitelek, a jellem súlya, minden ember természete és adottságai. Emellett úgy tűnt nekem, hogy benne [a kiegyenlítődés törvényében] megmutatható az embereknek az isteni egy sugara, e világ lelkének jelenvaló működése, mindenféle hagyomány nyomaitól megtisztítva, s így az ember szívét az örök szeretet áradata füröszthetné, párbeszédbe lépve azzal, amiről tudja, hogy mindig volt, és mindig lennie kell, hiszen most valóságosan itt van. Úgy tetszett továbbá, hogy ha e tant akár csak némiképp azokhoz a ragyogó megsejtésekhez hasonló nyelven lehetne megfogalmazni, amelyekben ez az igazság néha feltárul előttünk, akkor csillag lenne számunkra utunk sok sötét óráján és görbe szakaszain, amely nem engedné, hogy eltévesszük az irányt.^[1]

*

Megkísérlek ebben és a következő fejezetben feljegyezni néhány tényt, amelyek jelzik a Kiegyenlítődés törvényének útját; és boldogabb nem is lehetnék, ha sikerülne e körnek akár a legkisebb ívét is hűen megrajzolnom.

POLARITÁS, azaz hatás és ellenhatás, a természet bármely részében fellelhető; a sötétségben és a világosságban; a melegben és hidegben; a vizek apályában és dagályában; a hímben és a nőstényben; a növények és állatok lélegzésében; az állati testnedvek mennyisége és minősége közti egyensúlyban; a szív összehúzódásában és elernyedésében; a folyadékok és a hang hullámmozgásában; a centrifugális és a centripetális erőben; az elektromosságban, a galvanizmusban és a kémiai affinitásban. Ha a tű egyik végén mágnesességet gerjesztesz, a másik végén ezzel ellentétes erő jelenik meg. Ha a dél vonz, az észak taszít. Ha itt ritkítanál, ott sűrítened kell. Megkerülhetetlen dualizmus metszi a természetet, így minden dolog csak fele rész, és egy másikra van utalva, hogy egésszé váljon; mint a szellem és anyag; férfi és nő; páratlan és páros; szubjektív és objektív; bent és kint; fent és lent; mozgás és nyugalom; igen és nem.

Miként a világ kettős természetű, úgy minden része is az. A dolgok rendszerének egésze tükröződik minden részecskében. Van valami, ami egyetlen fenyőtűben, egy kukoricaszemben, minden állatnem egyes egyedeiben az apály és a dagály váltakozását, a nappalt és az éjszakát, a férfit és a nőt idézi meg. Az ellenhatás, e nagyszabású elemi erő ismétlődik meg parányi korlátok között. Az élettankutatók például megfigyelték, hogy az állatok között nincsenek kivételezett teremtmények, hanem adottságaik és fogyatékosságaik kompenzálják egymást. Ha több jut egy résznek, az a teremtmény más részeinek rovására történik. Ha a fej és a nyak megnagyobbodik, a törzs és a végtagok megrövidülnek.

*

Ugyanez a kettősség hatja át az ember természetét és állapotát is. Minden többlet fogyatékosságot szül; minden fogyatékosság többletet. Minden édesnek megvan a maga keserűje; minden rosszban van valami jó is. Bármely adottság, amely élvezet befogadására tesz alkalmassá, azonos léptékű büntetést von maga után, ha visszaélnek vele. A mértéktelenségért az életével felel. Minden csipetnyi okossághoz tartozik egy szemernyi balgaság is. Minden elmulasztott dologért cserébe nyertél valamit; és ha megszerzel valamit, általa mást elveszítesz. Ahogy a vagyon gyarapszik, úgy növekszik az azt felélők száma is. Ha a gyűjtögető túl sokat halmoz fel, a természet annyit vesz el az emberből, amennyit az a ládájába tett; hizlalja a gazdaságot, de megöli a gazdát. A természet gyűlöli a monopóliumokat és a kivételeket. A tenger hullámzása azonmód letöri legmagasabb víztorlaszait, hát még hogy sietnek az állapotok sokféleségei kiegyenlíteni egymást. Mindig van valami kiegyenlítő körülmény, amely leszorítja a gőgöst, az erőset, a gazdagot, a szerencsést, hogy lényegében ugyanarra a szintre kerüljön, mint mindenki más.

*

Ezek a jelenségek arra utalnak, hogy a világegyetem minden egyes részecskéjében képviseltetve van. A természetben minden [jelenség] magában hordozza annak teljes erejét. Minden ugyanabból a rejtett anyagból készült; ezért látja a természettudós ugyanazt az egy típust minden alakváltozat mögött – a lovat futó embernek, a halat úszó embernek, a madarat repülő embernek, a fát gyökeret eresztett embernek tekinti. Az újabb és újabb formák nemcsak a típus főbb jellemvonásait ismétlik meg, de pontról pontra annak minden részletét, céljait, előmozdító és gátló tényezőit, energiáit és minden más [forma] teljes [összefüggés]rendszerét. Minden foglalkozás, mesterség, művészet, ügylet a világ tömörített összefoglalása, és mindegyik kölcsönös megfelelésben áll a többivel. Mindegyik teljes körűen jelképezi az emberi élet egészét: jó és rossz oldalait, megpróbáltatásait, ellenségeit, lefolyását és végét. És mindegyiknek valamiképp képessé kell válnia, hogy az ember egészét befogadja, és sorsának történetét elmondja.

A világ egy harmatcseppben gömbölyödik össze. Mikroszkóppal sem találni olyan parányi állatkát, amely kevésbé volna tökéletes pusztán azért, mert kicsiny. Szemek, fülek, ízlelés, szaglás, mozgás, ellenállóképesség, étvágy és a szaporodás örökkévalóságban megkapaszkodó szervei – mind méltó helyet találnak ebben az apró teremtményben. Mi is így foglaljuk bele az életünket minden egyes tettünkbe. A mindenütt-jelenvalóság valódi tana tehát így szól: Isten a maga teljességében minden mohában és pókhálóban újra és újra megjelenik. A világegyetem értéke [értelme, lényege] úgy rendezi, hogy minden pontba belesűríthesse magát. Ha jelen van a jó, jelen van a rossz is; ha a vonzás, akkor a taszítás is; ahogy az erő, úgy a korlátja is.

*

Így él az univerzum. Minden dolog erkölcsi természetű. A lélek, amely bennünk érzésként lakozik, rajtunk kívül törvény[ként uralkodik]. Magunkban az ösztönzését érezzük; odakint a történelemben végzetes erejét szemlélhetjük. „Benne van a világban, és a világ általa lett.”^[2] Az igazság nem késlekedik. Tökéletes méltányosság igazítja a mérleget az élet minden részében. Οἱ κύβοι Διὸς ἀεὶ ἐµπίπτουσι^[3] – Isten mindig cinkelt kockával játszik. A világ úgy fest, akárcsak a szorzótábla vagy egy matematikai egyenlet, bárhogy forgatod, kiegyenlíti önmagát. Válassz bármely tetszőleges szorzatot, ugyanazt az eredményt kapod – se többet, se kevesebbet. Minden titok feltárul, minden bűn megbűnhődik, minden erény jutalmat nyer, minden sérelem orvoslást – csendben és biztosan. Amit mi megtorlásnak^[4] nevezünk, az egyetemes szükségszerűség, amely által az egész is megjelenik, valahányszor a rész megjelenik. Ha füstöt látsz, tűznek is kell ott lenni. Ha kezet vagy végtagot látsz, tudod, hogy ott van mögötte a törzs, amelyhez tartozik.

*

Miközben ily módon a világ egységben marad, s ellenáll a szétdarabolódásnak, mi részlegesen cselekszünk: szétszakítunk, kisajátítunk; például hogy kielégíthessük az érzékeket, elválasztjuk az érzékek gyönyörét a jellem szükségleteitől. Az ember leleménye mindenkor egyetlen probléma megoldásának szentelte magát – miként lehet az érzéki édest, az érzéki erőset, az érzéki ragyogót stb. leválasztani az erkölcsi édesről, az erkölcsi mélyről, az erkölcsi szépről; vagyis megint csak, azt kiagyalni, hogy miként lehet ezt a felső réteget oly vékonyan lehámozni, hogy elveszítse mélységét; egyik végét megszerezni a másik vége nélkül. A lélek azt mondja: egyél – a test lakmározni akar. A lélek azt mondja: a férfi és nő legyen egy test és egy lélek – ám a test csak a testeket akarja egyesíteni. A lélek azt mondja: uralkodj mindeneken az erény céljai szerint – a test e dolgok feletti hatalmat a maga céljaira akarja fordítani.

*

Ez a szétszakítás és leválasztás tartósan ellenhatásba ütközik. Mindmáig, be kell vallanunk, e téren egyetlen tervező sem érte el a legcsekélyebb sikert sem. A kettéválasztott víz kezeink mögött újra egyesül. Az élvezetes dolgokból eltűnik az élvezet, a hasznos dolgokból a haszon, az erősekből az erő, mihelyt megpróbáljuk azokat elválasztani az egésztől. Éppúgy nem tudjuk a dolgokat megfelezni, és az érzéki jót önmagában megszerezni, mint ahogy nem tudjuk a bensőt megszerezni a külseje nélkül, vagy a fényt árnyék nélkül. „Űzd el bár a természetet vasvillával, úgyis minduntalan visszatér.”^[5]

*

Még szembetűnőbb e tény kifejeződése a nemzetek közmondásaiban, amelyek mindig az értelem irodalma, avagy a fenntartások nélküli, abszolút igazság kijelentései. A közmondások, miként minden nemzet szent könyvei, az intuíciók szentélyei. Amit a zsongó, látszatokhoz láncolt világ nem enged, hogy a realista a saját szavaival kimondjon, megengedi, hogy közmondásokban ellentmondás nélkül kifejezhesse. És ezt a törvények törvényét, amelyet a szószék, a törvényhozás és az akadémia tagad, minden piacon és műhelyben óráról órára közmondások rajai hirdetik, tanításuk oly igaz és oly mindenütt jelenvaló, mint a madaraké és a legyeké. 

Minden dolognak van párja, egyik a másik ellenében. – Kölcsön kenyér visszajár; szemet szemért; fogat fogért; vérért vért; mértéket mértékért; szeretetet szeretetért. – Adj, és adatik neked. – Aki öntöz, maga is megöntöztetik. – „Mit kívánsz?” – kérdi Isten; „fizesd meg érte, és vedd el.” – Aki semmit sem kockáztat, semmit nem nyer. – Pontos megfizettetésben részesülsz azért, amit tettél: se többet, se kevesebbet. – Aki nem dolgozik, ne is egyék. – Bajt les, bajt lel. – Az átkok mindig visszahullnak arra, aki kimondja őket. – Ha láncot vetsz egy szolga nyakára, a másik vége a te nyakadra szorul. – A rossz tanács a tanácsadót téveszti meg a leginkább. – Az ördög egy szamár.

*

Nem tehetsz rosszat anélkül, hogy magad is ne szenvednéd el a rosszat. „Nem volt még olyan büszkeség, amely ne ártott volna annak, aki hordozta” – mondja Burke. Aki az előkelő társasági életben kizárólagosságra törekszik, nem látja, hogy saját magát zárja ki az élvezetből azáltal, hogy magának akarja kisajátítani azt. Aki vallási téren kirekesztő, nem veszi észre, hogy az ég kapuját saját maga előtt csapja be, miközben másokat akar kizárni. Ha az embereket bábunak vagy kuglinak tekinted, szenvedni fogsz te is, miként ők. Ha kihagyod a szívüket, a magadét veszted el. Az érzékek minden személyt tárggyá tesznek: nőket, gyerekeket, szegényeket. A durva közmondás – „Megkapom a pénzét, vagy a bőrét húzom le róla.” – józan filozófia.

A szeretet és a méltányosság mindenfajta megsértése társas viszonyainkban gyorsan büntetést von maga után. A büntetés a félelem. Amíg egyszerű viszonyban állok embertársammal, nincs kellemetlenség a találkozásban. Úgy találkozunk, ahogy víz a vízzel, vagy ahogy két légáramlat összevegyül: a természet tökéletes szétáradásával és egymásba hatolásával. Ám amint bármiféle úton eltérünk az egyszerűségtől, és megjelenik a „fél-lét”, vagy az „az jó nekem, ami neki nem jó” kísértése, a szomszédom megérzi a vétséget; annyira húzódik el tőlem, amennyire én elhúzódtam tőle; tekintete többé nem keresi az enyémet; háború van köztünk; benne gyűlölet, bennem félelem.

*

A bölcs ember kiterjeszti ezt a tanítást az élet minden területére, és tudja: a legokosabb odafordulni mindenkihez, aki joggal tart igényt az idődre, a tehetségedre vagy a szívedre, és megadni neki, ami jár. Mindig fizess; mert előbb vagy utóbb, de meg kell fizetned teljes adósságodat. Emberek és események egy ideig elválaszthatnak az igazságtól, de csak ideig-óráig. Végül a magad adósságát neked kell megfizetned. Ha bölcs vagy, óvakodsz attól a jóléttől, amely újabb és újabb hitelekkel halmoz el. A természet célja a jó cselekedet. Ám minden jó cselekedetre, amelyben részesít, adót vet ki. A nagy ember az, aki a legtöbb jót osztja szét. Alantas pedig az – és ez az egyetlen alantas dolog az univerzumban –, aki szívességet fogad el, és semmit sem ad vissza belőle. A természet rendje, hogy ritkán tudjuk viszonozni éppen annak, akitől kaptuk. De a kapott jótéteményt tovább kell adnunk valakinek: szóért szót, tettért tettet, fillérért fillért. Óvakodj attól, hogy túl sok jó maradjon a markodban. Gyorsan megromlik és megférgesedik. Ahogy csak tudod, add hamar tovább.

*

Az erény és a természet szövetsége arra késztet minden dolgot, hogy ellenséges arccal forduljon a bűn felé. A világ szép törvényei és anyagai üldözik és ostorozzák az árulót. Akinek rá kell jönnie, hogy a dolgok az igazság és a közjó szerint vannak elrendezve, s nincs e széles világon az a zug, amelyben egy gazember elrejtőzhetik. Ha bűnt követsz el, üveggé változik a föld alattad. Ha bűnt követsz el, úgy tetszik majd, mintha hótakaró terülne a lábad elé, amely az erdőben minden fogoly és róka és mókus és vakond nyomát fölfedi. Nem vonhatod vissza a már kimondott szót, nem törölheted el a lábnyomod, nem húzhatod fel a létrát úgy, hogy utánad se rés, se nyom ne maradjon. Valamilyen leleplező körülmény mindig előáll. A természet törvényei és anyagai – víz, hó, szél, nehézkedés – lesznek a tolvaj számára a büntetés.

Másrészt a [kiegyenlítődés] törvény[e] ugyanilyen bizonyossággal jut érvényre a helyes cselekedetekben is. Ha szeretsz, szeretni fognak. A szeretet minden formái ugyanazon matematikai pontossággal egyenlítik ki egymást, mint a számtanegyenlet két oldala. A jó ember, és benne az abszolút jó, mindent a saját természetéhez tesz hasonlóvá, mint a tűz – így nem tudsz benne kárt tenni; akárcsak a királyi seregek, amelyeket a közeledő Napóleon ellen küldtek, letették zászlóikat, és ellenségből barátokká váltak, úgy mindenféle csapás – betegség, sérelem, szegénység – a jótevőddé válik:

„[…] Szelek fújnak, vizek hömpölyögnek,

Erőt a bátraknak, Hatalmat és Istenséget,

Ám önmagukban semmit sem érnek.”^[6]

A jókat még a gyengeségeik és a fogyatékosságaik is pártfogolják. Mert nem volt még olyan ember, akinek a büszkesége ne vált volna kárára, és nem élt olyan ember sem, akinek a fogyatékossága ne vált volna valamely ponton a hasznára. A mesebeli szarvas csodálta az agancsát, és becsmérelte a lábait, de amikor jött a vadász, lábai megmentették, s később, amikor a bozótban fennakadt, agancsa okozta a vesztét. Élete során minden embernek köszönetet kell mondania a hibáinak. Ahogy senki sem érthet meg teljesen egy igazságot, míg meg nem küzdött vele, ugyanúgy senki sem ismerheti meg igazán az emberek tehetetlenségét vagy tehetségét, amíg nem szenvedett az egyiktől, és nem látta, mások akarata miként győzi le ugyanazon nehézséget, amelytől ő maga is szenved. Van, aki képtelen türtőztetni az indulatait, és ezért alkalmatlan a társasági életre? Arra kényszerül, hogy önmagát szórakoztassa, és kifejlessze az önsegítés szokásait; s így, mint a megsebzett osztriga, gyönggyel foldozza be kagylóhéjait.

*

Van a lélekben egy, a kiegyenlítődésnél mélyebb valóság, tudniillik a saját természete. A lélek nem kiegyenlítődés, hanem élet. A lélek van. Lent a külső körülmények hullámzó tengerében, melynek vizei tökéletes kiegyensúlyozottságukban apadnak és áradnak, ott rejlik a valódi Lét őseredeti mélysége. A Lényeg vagy Isten nem reláció, nem rész, hanem egész. A Lét mérhetetlen igenlés, amely kizárja a tagadást, egyensúlya önfenntartó, és elnyel minden relációt, részt és időt. Természet, igazság, erény – mind onnét áradnak ki. A bűn – a Lét kiáradásának hiánya vagy elvonulása. A Semmi, a Hamisság, mint a hatalmas Éjszaka vagy árnyék, valóban ott áll, hogy hátterére az élő világegyetem felfesse önmagát; de valóságos dolog nem születik belőle; alkotni nem tud; mert nemlétező. Nem tud létrehozni jót; nem tud létrehozni rosszat sem. Rossznak csak annyiban mondható, amennyiben rosszabb nem lenni, mint lenni.

*

Másfelől nem állítható, hogy a becsületességet csak valamely veszteség árán lehet megszerezni. Az erényt nem sújtja büntetés; nem büntetik a bölcsességet sem – a létezés szerves tartozékai ezek. Erényes cselekedetemben létezek igazán; egy erényes tett által a világot gyarapítom; a Káosztól és a Semmitől elhódított sivatagokat ültetek be, és látom, amint a sötétség visszahúzódik a látóhatár peremén. A szeretetben nem lehet túlzásba esni, sem a tudásban, sem a szépségben – ha e tulajdonságokat a legtisztább értelmükben veszem. A lélek elutasítja a korlátokat, és mindig az Optimizmust erősíti, soha nem a Pesszimizmust.

Fordította: Kiss Ernő Csongor

Jegyzetek:

^[1] Forrás: Ralph Waldo Emerson: Essays. Szerk. Edna H. L. Turpin. Charles E. Merrill Co., New York, 1907, 49–78. Eredeti megjelenés éve: 1841. 

Az 1907-es kiadás szerkesztői lábjegyzeteit elhagytam, a soron következő lábjegyzetek tőlem származnak. (A fordító)

^[2] Ez a parafrázis a Jakab király-féle bibliafordítás szerinti János 1:10 versre utal: „He was in the world, and the world was made by him…”, amely Krisztusra (a Logoszra) vonatkozik mint teremtő erőre. Emerson azonban két lényeges ponton módosít. He helyett It: a személyes Isten helyett egy személytelen világlélekről beszél. Was helyett is: a múlt idejű teremtő aktus helyett örök jelenlétet hangsúlyoz, a kozmikus erkölcsi törvény folyamatos érvényre jutását.

E változtatás a szerző sztoikus-panteista gondolkodásából fakad: Emerson szerint az ellenpólusok között ingadozó világunkat egyfajta erkölcsi egyenleg tartja fent, mi többi, ennek szükségszerű érvényre jutása az univerzum legfőbb törvénye. Az erkölcsi törvény nem kívülről ránk oktrojált parancs, hanem a természet és az ember belső minősége, amely által minden kiegyenlítődik, és egyensúlyba kerül. Így a parafrázis jelentése: Az erkölcsi törvény benne van a világban, a világ általa lett – és általa áll fenn.

^[3] Oi chusoi Dios aei enpiptousi – szó szerint fordítva: Zeusz kockái mindig jól/célba esnek. Ókori görög szólás (Szophoklész töredékként fennmaradt drámájából ismerjük, Fragm. lxxiv: 2), amely azt sugallja, hogy az isteni igazságszolgáltatás nem véletlenszerű, hanem szándékolt és szükségszerű.

^[4] A retribution Emersonnál nem a büntető bosszú értelmében szerepel, hanem inkább a kifejezés latin eredetijéhez (lat. retribuere = ‘adósságot visszafizet, kiegyenlít’) közelítő ‘visszahatás, viszonzás, meg-/visszatérülés, viszontcsapás’ jelentése van. Ez ismét csak azt emeli ki, hogy a világban uralkodó erkölcsi rend alapja a kiegyenlítődés: minden tett a súlyának megfelelő mértékben viszonzódik, a világegyetem ezáltal marad egyensúlyban.

^[5] Horatius: Epistuale. I. könyv, 10. levél, 24. sor.

Lásd továbbá Takáts György fordításában: „Ős-természetet űzz villával, visszafut úgyis.”

^[6] William Wordsworth: Near Dover, September, 1802. (Részlet)