[Látó, 2009. március]


 


 


Enyhe alkonypírban izzik
felkunkorodott földszegély.
Hamvad magában a távol,
torzsára feketül az éj.


Elszórtan köznapi dolgok
közt hold babrál sugarával,
fenntartani a látszatot,
hogy van világ és világol.


Lobot vetnek a csillagok,
sustorog lombos terebély.
Kutya kaparja el csontját,
rá csöndjével tapod a mély.


Szikkaszt a szél dombhátakat,
fekteti füvek sűrűjét.
Szuszogók pillér kötege
boltozza lelkek éjjelét.


Mit nélkülöztél, köréd gyűl
mindaz, fejedbe vér tolul,
kileng az inga, óra üt.
A fél világ álomba hull.