Egyik sír, a másik enni akar, mindent felforgatnak a konyhában, a cukrot keresik. Adtam nekik lekvárt, de azt mondják, a lekváros kenyértől fáj a hasuk. Láttuk valakinél, aki szegényebb nálunk, hogy fogja a szelet kenyeret, megvizezi a csapnál, és cukorba forgatja. Azóta a gyerekek csak cukros kenyeret akarnak, beledugják az ázott kenyeret a cukros zacskóba, az egész vizes lesz, úgy idegesít. Elég, ha a nagy elkezd sírni valamiért, a kisebb is rögtön üvölteni kezd, mintha parancsolnák neki. És vigasztalhatatlanul, hosszan sírnak mind a ketten, mint két farkaskölyök, akiket magukra hagytak az erdőben. Azt akarják ők is, hogy valaki vigasztalja őket, valaki figyeljen rájuk. Én is ezt akarom, akkor is, ha már nagy vagyok. Én is egy anyát akarok, aki itt van, aki főz nekem, kimossa a ruháimat. És ki is vasalja őket.

Tegyétek a szíveteket az ujjatok hegyére, és fújjátok erősen, amíg elrepül anyához, mondtam a fiúknak. És anya megsimogatja a kövér, mangóval etetett gyerekeket, és elképzeli, hogy mi vagyunk azok. Ugye Te is sírsz, és gondolsz ránk? És amikor kimosod a ruhácskáikat, a természetes gyapjút, a természetes pamutot, a természetes selymet, ami hernyókból készül, a mi ruháinkra gondolsz-e, sok közülük ugyanolyan, az olaszok odaadják, hogy elhozd nekünk, miután elhasználták és elkoptatták őket. Ha a tesóim tudnák, nem is hordanák őket. Jobb lenne a sok természetes, márkás ruha nélkül, anyával. Talán azok a gyerekek is kedvesek és aranyosak, talán ők is sírnak, mert az anyjuk egy idegen nőre hagyta őket. Éjjel-nappal az idegen gyerekekkel vagy, anya, sétálsz velük, játszol velük, megeteted őket, lefekvés előtt mesét mondasz nekik. De velünk nincs senki, eszünk, amit tudunk, cukros kenyeret vagy füstölt kolbászt az üzletből. És senki nem énekel nekünk este lefekvés előtt. Énekelnék én, de egy éneket se tudok. Dan tanult az óvodában egy énekecskét egy buta nyúlról, de olyan szomorúan énekli, mintha az összes rokona meghalt volna, és most temetné őket. Ott maradsz, hogy pénzt keress. Küldesz nekünk, hogy legyen ételre. De semmi nem jó, amit az üzletből veszünk. Még a macska se nyúl a bolti ételhez, bármennyire éhes. Mert a mi szegény, szerencsétlen országunkba mindenféle nevetséges dolgot hoznak, vegyszereket, káros ételeket, rózsaszínű húsokat, amelyek akkor se romlanak meg, ha egy hétig állnak a napon, tejfölt, amellyel megfestheted a kerítést, és ha egy hónap múlva megnyalod, ugyanolyan íze van, üdítőket, amelyek eltüntetik a rozsdát a kagylóból. Az anyukák a kertjükben nevelt tyúkokból főznek levest a gyerekeknek, nem a boltból vett, ízetlen csirkéből.

Vajon mit esznek ott a gyerekek? Kenyérre kent avokádót, a tetején piros hallal? Borjúszeletet kuszkusszal, mangót és más egzotikus növényeket? Mikor hazajössz, nekünk is hozz egy mangót. Hallottam, hogy jó, de még nem kóstoltam. Úgyse lehet jobb, mint a mi érett, illatos körténk, ami valósággal elolvad a szádban…

Anya, igaz, hogy nálad ott a gyerekeket pórázon viszik ki, mint a kiskutyákat, és kötéllel vagy övvel megkötik őket? És hármat-négyet, vagy többet is sétáltatnak egyszerre? Egy nap én is megkötöttem a testvéreimet, gyertek, mondtam nekik, úgy megyünk sétálni, mint Európában. Jöttek egy kicsit, aztán levették magukról a kötelet. Kinevetnek a faluban. Jobban mondva egy vénasszony kijött az egyik udvarból, és kezdte mondani, hogy „pfuj, boszorkányság! Mér kötötted meg a kölköket, leánka? Mér nem hagyod, hogy menjenek az úton, mint mások?” És amikor mondtam, hogy Európában és Amerikában így csinálják, azt felelte, hogy „hadd el, leánka, menjenek szabadon, mert köti majd őket elég dolog, ha megjön az eszük, és köti még őket eleget az élet, amíg meg nem vénülnek”.

Anya, ha egy gyerek elesik, könnyebben fel lehet emelni, ha pórázon van, nem kell lehajolni utána. Szerintem a dadák a saját érdekükben és a kényelemért kötik meg őket, nem a gyerekek miatt. Ha megkérdezné őket valaki, egyik se mondaná, hogy igen, szeretem, ha megkötnek. Jobb nekünk, az itthon hagyott gyerekeknek, minket nem kötnek meg, nem fognak be, mert nincs, aki.

Ne sírjatok, most dolgunk van. A program a következő: sírás este nyolckor. Jobb lesz így. Mi lenne, ha én is akkor kezdenék sírni, mikor ti éhesek vagytok? Vagy amikor a tyúkoknak és a többi baromfinak nincs vize, és majd szomjan halnak? Mintha a ti sírásotok volna a legfontosabb a világon.

Ha Marcel sírni akar, mondom neki, hogy légy szíves, gyere velem, rázzuk ki a szőnyeget, locsoljuk meg a virágokat. Találok neki feladatot, és elmondom neki, hogy most dolgozol, utána sírsz. És utána már elfelejt sírni. De néha nem hallgat rám, csak sír, és várja, hogy én vagy Dan megsimogassuk. Mi persze sajnáljuk, de ha odamegyünk hozzá, eszünkbe jut anya meg apa, és mi is elkezdünk sírni.

Miután mondtam nekik, hogy program szerint sírunk, el is feledkeztem az egészről, de egy este, pontban nyolc órakor megjelent Marcel anya és apa fényképével, épp mielőtt kezdődött volna a film a tévében, szépen leült elénk, és mondta, hogy gyertek, sírjunk, mert nyolc óra van!

– Vidd vissza a képet! – szóltunk rá fölényesen. – Nem látod, hogy kezdődik a film? Csak a buta, taknyos gyerekek sírnak! Az igazi férfiak tűrnek, és legyőznek minden akadályt.

Marcel nem bírt minket tovább hallgatni, eltűnt a fényképekkel. Megnéztem, mit csinál, helyretette a képeket, és közben valamit motyogott. Biztos elpanaszolta a képen lévő szülőknek, milyen kegyetlen, gonosz testvérei vannak, nem érdekli őket anya és apa, csak a filmek.

Amikor Marcel pityeregni kezdett, megkérdeztem, miért sír. „Anyut akarom, aput akarom.” Elvittem a falu másik végébe, hogy lássa Gheorghiță apját, és ne sírjon többet, hogy apát akarja. Tudtam, mikor ér haza részegen, és mikor veri a fiát nadrágszíjjal vagy vesszővel. Mindenki gúnyolja és kineveti Gheorghițát, aki csak másodikos, mégis görnyedten jár, mint egy aggastyán, a saját árnyékától is fél, sovány és bánatos. Az apja úgy káromkodik és ordít, hogy hallja az egész utca. A gyerekek összegyűlnek, hogy lássák, amikor Gheorghiță verést kap.

– Nesze neked apa! Azt hiszed, apa csak hintát csinálna neked?

Amikor apa legutóbb itthon volt, drótot kötött egy botra, a drót másik végét egy vastag ághoz erősítette, és készített egy hintát. Felültette Marcelt a botra, meglökte a hintát, de a drót leszakadt a fáról, és Marcel egyenesen egy agyagkupacra repült. Jó, hogy így történt, rosszabb helyen is földet érhetett volna, az agyag mellett egy halom szemét is volt, tele törött üveggel, dróttal és régi vassal. Ha oda esett volna, uramisten!, ki tudja, mi történt volna. Apa megkért, hogy ne mondjam el neked, anya, és nem is mondtam, mert úgyis csak veszekedtek. Egy hétig se bírtok együtt lenni, máris veszekedtek. Csak akkor vagytok jó férj és feleség, három gyerekkel, ha egész kontinensek választanak el titeket. Egy mintacsalád. Főleg karácsonykor és húsvétkor. Marcel nem ütötte meg magát, nem is sírt, tetszett neki az egész. Apa elhordta onnan a szemetet, mert mondtam, hogy ha nem viszi el, elmondom neked.

És most pityereg, hogy apát akarja. Azt akarja, hogy apa csináljon neki hintát. Megígértük, hogy mi összerakunk neki egyet, hisz egyáltalán nem nehéz, és felkötjük a diófára. De a drót túl lágy volt, és elszakadt, amikor hajlítani próbáltuk, találtunk egy másikat is, de azt nem tudtuk a bot köré tekerni, nem bírtuk, olyan vastag volt.

Végül elmentünk Gheorghiță kapuja elé. Álltunk és hallgattuk a káromkodást, de nem vártuk meg a verést, mert nagyon meleg volt, megszomjaztunk. Marcel nagyon elcsüggedt. Útközben azt mondta, neki három fia lesz, és soha nem fogja megverni őket.

Tényleg soha? És ha az összes cukorkát magukkal viszik játszani anélkül, hogy anyának, apának vagy a testvéreiknek akár egy szemet is adnának belőle? És ha a biciklijük nélkül állítanának haza? És akkor sem, ha az összes kiskacsát belefojtanák a hordóba?

Ezek voltak Marcel tavalyi jótettei.

Csak meg akarta mutatni a cukorkát az utcában lakó gyerekeknek, hogy dicsekedjen vele, mire az egyik gyerek az egész zacskót kikapta a kezéből, beszaladt az udvarukra, bezárta kaput, és ennyi, nem volt többé cukorka. Ég veled, Bucuria, Boldogság cukorka! A biciklit a falu másik szélén lakó gyerekek vitték el, Marcel nem is ismerte őket, könyörögtek, hadd menjenek egy kört vele, és eltűntek. Apa töviről hegyire átkutatta az egész falut, mert drága volt és majdnem új, Marcel még alig tanult meg biciklizni, mert igazából Dan biciklije volt, aki dühében jól meghúzta Marcel haját, és megrugdosta a fenekét, anya alig bírta leállítani. És amikor apa megtalálta, a bicikli úgy nézett ki, mintha háborúba vitték volna, tele volt karcolásokkal, hiányoztak a pótkerekei, a csengője és a lámpácskája.

Marcel szerint a kiskacsákat meg kellett tanítani úszni. A kisöcsém tavaly mind a 18 kiskacsát a hordóba fojtotta. Összesen 20 volt, de kettő már korábban meghalt. A vizes hordóhoz ment, és odavitt magának egy széket. Amikor a kiskacsák fulladni kezdtek, nem is tudta kivenni őket a vízből, mert túl kicsi volt, nem érte el. Még jó, hogy nem akarta a csirkéket is úszni tanítani. Valami rajzfilmben látta, hogyan úsznak a kacsák. Azt mondta, lusták, alszanak a vízben ahelyett, hogy mozgatnák a lábukat. Néhány perc alatt vízbe fojtotta mindet. Anya nem is szidott, amiért nem vigyáztam rá. Mind otthon voltunk.

Annyi rossz apát lehet itt találni, ahányat csak szeretnél, mert szinte mind iszik, és veri a gyerekeit. Még a mi apánk is megver, ha többet van itthon. Engem a fülemnél fogva húzott a többi lány előtt, Dant pedig egy deszkával kergette, pedig nem csinált semmi rosszat.

Rossz anyát még nem láttam. Néhányan talán megverik a gyereküket, de még senkitől nem hallottam, hogy az anyja ok nélkül megverte. Egyetlen részeges nő van a faluban, szép neve van, Lujza, addig iszik, amíg elalszik az úton a kerítések alatt, bepisil és büdös, még a legyek is elkerülik, nekik is túl büdös. Ha nem tudod, ki az, azt hinnéd meghalt, amikor az utcán alszik. Elég öreg már, a férje állítólag elhagyta egy fiatalabb asszonyért a szomszéd faluból, a gyerekei is elfelejtették, nem látogatják, nem kérdezik, hogy vagy, anya, és nem hoznak neki semmi finomságot a városból. Van házuk, gyerekeik, autóik, de az anyjukról megfeledkeztek. Szegény meg csak iszik és iszik, hogy elfelejtse, mi fáj neki. Azt mondják, a falu legszebb lánya volt. Talán ő is jó anya volt, szerette a gyerekeit, ki tudja…

Időnként bemegyünk a nappaliba, és nézegetjük a ruháidat. Vasárnap néha koncertet rendezünk, családost játszunk. Én a te ruháidat veszem fel, jól állnak, kicsit még nagyok, de jövőre pont jók lesznek. Dan az apa, valósággal eltűnik apa ruháiban, nem is akarja felvenni a hatalmas nadrágot és inget, mert nem tud mozogni benne, mi majd meghalunk a nevetéstől, mikor látjuk, hogy lóg rajta a hosszú ingujj, vagy leesik róla a nadrág, hiába teszi az övet az utolsó lyukba. Inkább megelégszik egy mellénnyel és egy fekete kalappal, amelyet apa sose hordott, talán neki is az ő apjától van. Megszagoljuk a ruhákat. A kalapnak apa-, a ruháknak anyaillata van. De a legtöbb ruhának dohány- és naftalinszaga van, amit a molyok ellen tesznek a szekrénybe. Anya és apa illata sokkal jobb. Anyáé olyan, mint a kalács és a palacsinta, apának pedig tej- és szénaillata van, miután megfejte és megetette a kecskéket. Anyának húslevesillata van, apának pedig gomba, mert sok gombával tér haza az erdőből, kiborítja őket egy újságpapírra a szoba közepén, és mi kiválasztjuk a legszebbeket.

És így tovább… Hogy te milyen büdös vagy, amikor bepisilsz az ágyba! Nagyfiú vagy már!

„Nem pisilek, megizzadtam”, mondja Marcel. De csak ha dinnyét eszik este. Ez tavaly történt. Idén még nem érik a dinnye.

Nem tudom, kire hasonlít Marcel, olyan válogatós, sok a gond vele. Eleinte azért sírt, mert nem tudott kisautót adni az egyik fiúcskának, aki játszani jött hozzá. Jól van, gyere, vegyünk egyet a boltból. Ott megint sírni kezdett. Ha anya nem ment volna dolgozni, most nem lenne pénzünk kisautót és egyéb játékokat venni, de jobb volna inkább anyával, játékok nélkül, és bőgni kezdett a boltban, az eladó pedig nem tudta, hogy akkor most veszünk-e játékot vagy sem. Tudtam, hogy ha nem veszem meg, otthon is ordítani fog, hogy a kisautót akarja, de pont azt… tehát megvettem. Aztán abbahagyta a sírást, és játszott az autóval. Amikor a gyerekek játszani jönnek Marcelhez, mind saját játékot akarnak, és amikor elmennek, haza akarják vinni, nem értik, hogy nem az övék. Dolgozzanak az ő szüleik is, és vegyenek maguknak, nem vagyunk mi üzlet. Egyesek még sírnak is, úgy bosszant, legszívesebben seggbe rúgnám őket, hogy legyen miért sírjanak. Hát szoktam én játékot lopni másoktól, vagy ad nekem valaki bármit is ingyen, a két szép szememért? El kell vennem tőlük a játékot, ételt, macskát, seprűvel állok az ajtóban, és a két testvérem megmotozza őket.

És Marcel pont most kezdett el sírni, hogy a három barátja közül az egyiknek nincs kisautója. Látod, mire kell költenem a pénzt!

Volt Marcelnek kiskorában egy babakocsija, ami nekem és Dannak is nagyon tetszett. Ha a szüleink nem voltak ott, kitettük Marcelt az ágyra, és egymás után beleültünk a kocsiba, ringattuk, a szoba egyik sarkából a másikba toltuk egymást, hol én, hol Dan. Hogy is nem tört össze az a kocsi… Marcel nyugodtan ült az ágyon, csecsemő volt még, de megértette, hogy nekünk is tetszik a kocsija, és türelmesen várta, hogy visszategyük, ringassuk és tologassuk őt is. Vigyáztunk, nehogy anya meglássa. Emlékszem Danra is babakorából, a görbe lábacskáira, most meg nézd, milyen nagy fiúk!

Jönnek az anyák!

Jönnek az anyák haza, mint a mesében a kecske, remegnek az izgalomtól és a félelemtől, vajon várják-e őket otthon a gidák, vajon nem ette meg őket a farkas? A gyerekek sírva fogadják az anyjukat, az anyák szégyellik magukat, és félnek, mert látják, mennyire hiányoztak a gyerekeiknek. Jönnek az anyák a falubeli gyerekekhez, mert szabadságuk van nyáron, csak a mi anyánk nem jön.

Nem is merek belegondolni, hogy azt akarom, haljon már meg a nagymama, mert akkor anya és apa is hazajönnének. Nagymama összes gyereke így döntött, ezért idén nyáron egyedül vagyunk. A szüleink megegyeztek, hogy nem jönnek kétszer, ne költsenek annyi pénzt az útra. Tavaly nyáron apa jött vagy két napra, dolgozott, megjavított ezt-azt. Aztán anya is jött szabadságra. De idén előbb megvárják, hogy nagymama meghaljon.

Amikor anya jön, nem sír előttünk, „látjátok, rendet kell csinálnom a raktárban, a disznó visít az éhségtől”, mondja, vagy valami más indokot talál, hogy elbújjon, és amikor kisírta magát, mosolyogva jön vissza hozzánk. Amikor anya megérkezik, és a csomagjaival foglalkozik vagy telefonál, Marcel, akit anya olyan keveset tartott a karjaiban, valósággal rátapad, összekuporodik és szorosan átöleli az egyik lábát. Anya nem szól semmit, hagyja, szeretné ölelni, de most nem tudja, nincs ideje. Úgy járkál, vagy inkább vonszolja magát ide-oda, hogy Marcel a lábán csimpaszkodik.

Egyszer, még régebb, Marcel elbújt, talán megijedt valamitől, mi pedig kórusban kiáltottuk, hogy „Marcel, megjött anya, anya keres téged”, de ő ott maradt a nappaliban a párnák alatt, húzni kezdtük, de megragadta a párnákat, és visított, még akkor is visított, amikor anya átölelte, mintha forró volna és égetné. Most már nem bújik el. Anya ruhácskákat, játékokat, kekszet és gyönyörűen csomagolt csokoládét hoz, Marcel is épp olyan izgatottan várja, mint mi.

Egymás után, életkor szerinti sorrendben telefonálunk. Tőlem anya azt kérdezi, mit főztem, van-e még elég ételünk, fáj- e valamink, megvert vagy gúnyolt-e minket valaki, hoztak-e valami finomat a rokonok, van-e tiszta ruhánk, működik-e a mosógép, a hűtő és a tévé, tisztaság van-e a házban.

Aztán következik Dan, aki elmondja, milyen játékokat és ruhákat vegyen neki anya, ki verte meg (ha történt ilyen), és mindig elmondja anyának, hogy valahol valami fáj neki, és anya azt mondja, tedd oda a telefont, a bibihez, anya megpuszilja és elmúlik. Anya hangosan a kagylóba puszil, kész, fáj még? Egy kicsit, mondja Dan, erre anya még egyszer megpuszilja, addig, amíg Dan összes képzeletbeli bibije el nem múlik. Tudtam, hogy semmi baja, csak megjátssza magát, hogy anya megpuszilja, de Marcel is a sorára várt.

Nem tudom, miről beszél Marcel anyával, vagyis nem tudom, anya mit mond Marcelnek, csak annyit hallottam, hogy azzal kezdi, hogy van anyuci kicsikéje… Nekem nem mondja azt, hogy anyuci kicsikéje, Dant anya nagyfiának vagy a ház urának hívja, és Dan nem áll lábujjhegyre, hogy magasabb legyen nálam, amikor így szólítja. Három napig büszkén járkál az udvaron.

Marcel az összes szót ismeri, és annyit beszél, hogy rá kell szólni, hallgass, te szószátyár, de a telefonba csak annyit mond, hogy anyu, anyu, anyu. Az egész szókincse erre az egy szóra korlátozódik, minden lehetséges hangszínnel kimondja, mintha énekelne, mi pedig elmegyünk a közeléből, nehogy sírva fakadjunk.

Egyszer anya hazajött, és apa is felhívott minket. „Mi az, sírtok az örömtől, mert megjött anyátok?”, kérdezte apa. Majd szomorúbb hangon folytatta: „Érzem, hogy sírnak apu csemetéi.” Apu sose mondja, hogy kicsikéi, csak azt, hogy csemetéi. Meg azt is mondja, hogy édes fiaim, mint a mesében, engem néha apu szorgos, szép lányának szólít.

Nem vagyok éppen tündérszép, de anya mutatott nekem néhány képet kétéves koromból, és nagyon szép voltam rajtuk, „látod, milyen gyönyörű voltál, amikor nagylány leszel, akkor is ilyen szép leszel, és bolondulni fognak érted a fiúk. Most még növésben vagy, még soványka vagy”, mondta. Szeretnék minél hamarabb formás és szép nagylány lenni.

Félek, hogy apa ezúttal fogak nélkül jön haza, mint Petrică apja. Így jönnek, akik Oroszország északi részén dolgoznak. Nem mindenki, csak aki nagyon pénzéhes. Értékes és sugárzó köveket gyűjtenek, ezért veszítik el a fogaikat. Mert ha nem lenne veszélyes munka, nem fogadnák és tömnék meg pénzzel a moldovaiakat. Apa legutóbb mintha öregebben és soványabban jött volna haza, két alsó foga is hiányzott. Nem volt túl szép, én nem szóltam semmit, de Marcel megkérte, hogy tegye vissza a fogát, mert olyan csúnya, hogy fél tőle. Apa elszomorodott, megígérte, hogy legközelebb visszateszi a fogait. Úgy megsajnáltam. Értünk ment el olyan messzire, egyedül van ott, és keményen dolgozik.

Vida Krisztina fordítása