Lőrinczi Inez azonos című fotográfiai munkája ürügyén

ugyanolyan vizenyős és világtalan 

a bőr a fején, a nyakán, a szárnyain –

a csontokon, amelyek a szárnyai

lettek volna. nedves átlátszó bőr

szorítja össze a csőrt, sötét szemei

fölé sötétet emlékező héj.

ez a bőr a megbízható észlelőfelület,

amellyel érinti a fészek belső 

ágacskáit, suhogást, együttélést,

különbséget, határt. nincs központja

a fiókatestnek, mindent beborít a

kiszolgáltatott vékonyság.

az ágak között be-bejutó fény

megvillant mélykék hajszálereket egy 

átlátszó testben, mélykék hajszálerek 

a láb, mellkas, együttélés, különbség,

határ. melegedő hajszálerek a csontok, 

amelyek a szárnyai lettek volna. 

üresen tátognak a tollak helyei,

vizenyős és világtalan cuppogás,

légszomjas tüszők tapadnak suhogáshoz,

együttéléshez, különbséghez, határhoz –, 

minden útját állja a levegőnek, 

nem hűl a mélykék melegedés.

nincs központja a fiókatestnek:

a megnyílt bőr, a megnyílt bőrön az

eltömődött tüszők benntartják a mélykék

hajszálereket, s meleg melegségre vágyik.

cuppogva húzza magát végig a bőr

a fészek belső ágacskáin, azt képzeli,

hogy a suhogással, együttéléssel

elduguló tüszőkből mélykék tollak nőnek; 

vizenyős és világtalan a toll a fején, 

a nyakán, a szárnyain – a csontokon, 

amelyek a szárnyai lettek volna,

s repülni akar a kiszolgáltatott vékonyság.

az együttélés legszélére gördül a fiókatest,

szárnyai, a csontok, amelyek a szárnyai

lettek volna – különbség; vizenyős és világtalan

bőre határ, alatta suhogás, sötét szemei

fölé sötétet emlékező héj, meleg melegségre

vágyik, és földet ér az észlelőfelület.