Izzott a nyár – nem baj, hogy elmúlt.

Nem fáj: a rózsa sírva elhullt.

De néha látom még a kertet,

Most hervadtan, kifosztva dermed.

S az erdőt túl a néma kerten,

A keskeny ösvényt hóbeverten.

Gallyat a szél a padra tördel,

A hold a hegy mögül kibukkan,

Mint rém, aki kísértni jő fel,

És akkor látom: ott egy árnyék,

Ki egy kis tűzért visszajár még,

Az avarban aluvó nyárért,

A hó alatt lábam nyomáért.

Ez fáj… úgy fáj… csak ezt ne tudjam.