ELDALOLNI
édesanya
édesanyám
körénk csavarodik a hegy gerince
szarvasok agancsa
kopár ág
a karod öl
szőrödben bogáncsozó csillagok
csurog az enyves fenyő
törzse kérges
a tenyered
édesanya
édesanyám
visszavonul a félelem
csordáit lángoló akolba tereli
édesanya
édesanyám
mi a keserű ha nem a réz
a fogak híján mi a só
ha nem az étel íze
és mi a tűz
ha nem a pirkadat
édesanya
édesanyám
miért nem fáj
miért nem nyilall
hogy sosem
voltál itt nekem
édesanya
édesanyám
ELENGEDNI
lombot bont a táj
a távolodás évszak
amiben évek óta írom felmentésed sorait
az átok egy pont után
rajzás
serege megöli a fákat
a levágott tarló madarai nagy ívben
zuhannak a dombok mögé
a repülés kereszttüzében
csak dadogni tudok a levegőről
az égről ami ránk csukódik
akár egy tákolt ernyő az esőben
nekem már nincs hova mennem
csak írom évek óta felmentésem sorait
hogy ne ítéljen el a táj ha a hasamra fekve suttogom járataiba
hogy félek
félek már szeretni téged
akinek ez a szó kő míg nekem vér
félek
ne bántson a belső kopogás
amikor a diók betonnak csapódnak
ha közel ültetik őket a házhoz
nem nő lombjuk
ne égjen szemembe a nyár
vakító fényköre
összeszedem a táj lebomló testeit
talán még kérget is hántok a bőrömön
hogy felmentselek
mennyi minden hordja a kitinek fényét
a megrekedt gyökerekből sarjadt
hajnal és szavak
fejpajzs rágó homlok és csontok támasztószövetei
lebomló anyagok a gondolat talaján
miként menthetek fel bárkit
és miként menthetem fel magam
hangyabolyt taposó
gyereket
TÚLJUTNI
a dombon túl csillagbozót
gyurgyalagok zuhannak
tollaik égnek az alkony nyelvén
a keratinszag borzolja a ragadozók bundáját
sprőd a tavasz
becsapódik egy jégvágó
de a szemfogak összezárják a nappalt
szántóföldek karcos tükreiben
bújócskázik a gyerekkorom
vajúdik az erdő
ritkítja a fájdalom a rügyező lüktetést
reménykedtem hogy ösvényt találsz
árva őzeket vagy tetemek mohás bomlását
fényképet a pillanatról hogy haldoklunk
zsákmány és zsákmányolt vonzása a sziklapart
ide az ölyvek is meghalni jönnek
nyúl nyakán a reccsenés
kotorékban a kutyák vonyítása
a vér csak íz
fajokra tagolja a lápot
és a vidék tépett hajkoronája
akár a napnyugta
rábomlik a völgyre vihar után
de téged sorra meghagyott magának az idő
hiába feküdtél el a rétnek
mosson szét a zápor
rókák vonszoljanak át a hegyen
a hegy köve csiszolja le hátadról a bőrt
legyél folyó vagy torkolat
valami élettelen
szűnj meg
megszűnni
megszűnni
de hogyan
nyaranta vadász lettél
söréteső zúdult tarkómra
lehorzsoltad a térdem
a bozót voltál a homlokom
a mögém zuhanó éjszaka
dombokon át űztél
egykedvű homályos tekintettel
a szűkülő és izzó horizonton
mintha az elmúlás a tavak tükre volna
a fák a felhők hasán törik át gyökerük
összeköt a születés
anyámmá tett a víz
de neked ez is
kevés volt
kevés
a megbocsájtáshoz