[Látó, 2010. október]
TOMPA ANDREA: A HÓHÉR HÁZA. POZSONY–BUDAPEST, KALLIGRAM KIADÓ, 2010.
DP: Egyszer valaki azt mondta a könyvemről, „még a hó is kolozsváriasan ropog benne”. Hát itt még a sarkok is úgy ropognak.
LZs: Cipősarkok vagy ajtósarkok?
DP: Cipő-, ajtó- és utcasarkok. Mondja és mondja és mondja, gyötri a múlt és a múlt ritmusa, meg a jelen, ami nincs múlt nélkül, de a múltat nehéz elfogadni...
LZs: Gyötri a lakozás hiánya, nem? Hogy a múltban nem lakozhatott amott, ahol lakoznia adatott, ezért visszamenőleg akar lakozni.
DP: Furcsa, mert közben szereti is, ami gyötörte. Mint mindenki...
LZs: Nem értem, miért is mondom úgy, hogy lakozni. Visszamenőleg meglakozni – bocs! Úgy érted, nosztalgikus?
DP: Nem, hanem hogy ebből van a feszültség. Apám ilyen meg olyan, de szerethető, a lehetetlen nagybátyám, aki a rendszer seggnyalója volt, de azért ő is közénk, közülünk...
LZs: A szeretet révén múltat szerezni? És ha már szerzés: mi íratja a regényt? Mi a rugója?
DP: Én az emlékezéses elszámolást, önmaga kétségbeesett keresését éreztem annak.
LZs: Aparegény ez is?
DP: Az is: alig volt, hát megteremtjük írásban, ahogy mi láttuk.
LZs: Ha elfogadjuk, hogy az írás az igazság működésbe-hozása, az igazság beszédmódjának megteremtése, akkor A hóhér háza megteremti az igazság beszédmódját?
DP: Szerintem meg, amennyiben tisztességesen keresi. Ennél közelebb nem lehet jutni az igazsághoz.
LZs: A hosszú mondataival? A kolozsváriassággal? A nyelvvel? A többszálas, szerteágazó cselekménnyel? A fúgaszerű motívumkapcsolódásokkal? Miben különbözik ez a regény mondjuk a Dragomán György regényétől, A fehér királytól? Vagy miben Gabriela Adameşteanu magyarul is olvasható Dimineaţa pierdută-jától?
DP: Mindkettőé nyugodtabb. Dragomán mondatai rövidek, tiszták, követhetők: mintha ő a pontosságra bízna mindent. Adameşteanu meg a többszempontúságra: nála attól freskó a freskó, hogy többen mesélik ugyanazt másképp.
LZs: Igen, kétségbeesettebb A hóhér háza. Mintha megijedne a nincstől, az ürességtől, a semmitől.
DP: Kétségbeesettebb és kínzóbb, mint egy regényidőnyi abortusz. Úgy értem, olyan.
LZs: Pedig az üresség nem semmi, a semmi nem hiány, a hiány nem üresség. Hanem a lét maga. Mintha megijedve saját szándékától, be akarná temetni a lét igazságát, azt, amit keres. Szép, drámai mozzanat. Úgy nézni, hogy közben takargatom a szemem.
DP: Igen, olykor eltakarom... Nekem tetszett a sebzettsége.
LZs: Volt a könyvvel kapcsolatban egy olyan észrevétel, hogy aki nem kolozsvári, az nemigen érti ezt a regényt. Igaz lehet?
DP: Nem hiszem. Én inkább az utcanevek folytonos pontosítását sokalltam, de ez talán a kiadó „bűne”.
LZs: Fordítható? Németül, angolul működne? És románul? Vajon hogyan olvasná egy kolozsvári román?
DP: Ismerné is, meg nem is. A héten Újvidéken jártam, egy szerb lánynak egy félórán keresztül magyaráztam, én romániai magyar vagyok. Azt hitte, Magyarországról jöttem ide lakni.
LZs: Segít-e ez a könyv megértetni magunkat velük?
DP: Biztosan. Hisz ott a zsidózó román tanárnő, aki nem egy szörnyeteg mégsem. ÁRNYALT könyv ez, miközben kétségbeesett.
LZs: Nem könnyű árnyalni a kétségbeesést.
DP: Nem szeretnék a hóhér házában bolyongani, de szeretem nézni, hogy más bolyong benne…