Anyámat mesterségesen termékenyítik meg, kilenc hónap múlva látom először a napfényt, ami azon az apró résen át figyel minket. Miközben kifelé tolakszom, a görccsel együtt mozgok, és a mellső lábaim már kint vannak, benyúl értem valaki, és erővel kiragad anyám méhéből. Levegő után kapkodok, vak vagyok, hiányzik az anyám, akit nem is ismerek, nem tudok járni, még gyengék a lábaim. Ugyanazok a kezek felemelnek, magukkal cipelnek, anyám bőgése emlék vagy képzelet. 

Mekkorának képzeli magát, amikor a másik nem felel? Aprónak, suttogom. Kisgyermeknek, tinédzsernek vagy talán egy borsószemnek? Borsó, csattogom a fogaim között, és megigazítom a testtartásom. Tenyeremet felfelé fordítom, magam mellett lógatom, lábaimat keresztbe rakom, folyamatosan tartom a szemkontaktust, csak akkor nézek félre, amikor észreveszem magam, hogy most kéne. A nő részvéttel bólint, valamit feljegyez. Beszélek, ömlik a számból a szó, a felesleges információ, ami nem tud bent rekedni vagy leülni a hangszálakra. Ahogy mutatom a borsót, és ahogy ő a papírja felé fordul, titokban összenyomom a képzeletbeli valamit az ujjaimmal. 

Idegenek vizsgálnak, cibálnak, karámba rendeznek. Egyedül vagyok, sírok az anyám tőgye és a benne duzzadó tej után. Kolosztrummal etetnek, erőszakkal tolják a számba az üveget, amit először nem akarok elfogadni. Elkapom a fejem, megragadnak, olyan nyelven beszélnek, amit én nem. Amikor kifogyott a táplálék, magamra hagynak. Reszketve várom, hogy mikor törnek rám, mikor nyomnak le valamit a torkomon, vagy vágnak le azonnal. 

A villamoson összébb húzom magamon a kabátot. A fordulóban hajléktalan táncol, mellette fiatalok csókolóznak. Fáradt vagyok, magam akarok lenni, vagy rombolni, valakit felpofozni, elgáncsolni, haját tépni, üvölteni vele vagy csenddel büntetni. Dühös vagyok a repedezett járdára, a mellettem elhúzó biciklisre, arra a nőre, aki mégsem szállt fel a villamosra, mert a másik irányba kell mennie. Újra a rendelőben vagyok, előttem a szakember. Nem jól választ, mondja ő, az anyám, a testvérem, a nagyanyám a kőbányai temetőben meg az ismeretlen férfi, akivel öt éve néztünk össze a metrón. Összeszorítom a fogam, próbálok úgy tenni, mintha nem tudnám, mintha meglepődnék, hogy legyen okom azt hazudni, hogy véletlen. Kocsonyás szemű félőrültek, szenvtelenek, szemtelenek feleselnek, felelősséget nem vállalnak, találkozót ígérnek, be nem tartják, elsöprik aznap, kámforrá válnak, ujjal mutogatnak, hogy túlcsordul a széle, miközben ők verték fel a vizet. 

Hónapokig egyedül vagyok. Néha hallom, ahogy mellettem suttognak a többiek, vagy ha egy emberszabású arra jár, felbőgnek. Nekem nem megy. Csendesen eszem a takarmányt, nyújtom a fejem, ha megvizsgálnak. Először kérődzöm, lökök vissza egy darabot a bendőmből, alaposan megrágom, apróra őrlöm a fogaim alatt, majd újra lenyelem. Egész nap ezt teszem, nyúlik az idő, a takarmány a lábam előtt, meg a vágóhídra igyekvő testvéreim kiáltozása. Néha, amikor az egyik holdarcú, akinek a két szeme túl közel ül egymáshoz, nyitva hagyja az istálló ajtaját, akkor kilátok egészen a szomszédos mezőig. Szarkák repülnek be hozzánk, meg hallom, ahogy dolgoznak a munkagépek. Lehunyom a szemem, ilyenkor még enni is elfelejtek, majd észreveszem magam. 

A terem tömve van emberekkel. A kabátomat az egyik széken hagytam, a táskámat magamhoz szorítom. Egy ismeretlen egy fél tablettát tesz a nyelvemre, miközben az énekes azt üvölti, hogy akkor leszünk rendes lányok, ha nem beszélünk, nem leszünk gazdagok, nem iszunk, nem drogozunk. A tenyeremet a plafon felé tartom, szinte érzem, hogy egy nagyot kéne ugranom, és elérném. Diszkógömb pörög, valaki rosszul lesz, valaki megcsalja a másikat, valaki nem tartja be a szabályokat. Ha abbahagyom a táncot, és behúzódom a vécé magányába, és elolvastam minden feliratot a koszos fülke ajtaján, akkor elönt valami ismerős pánik. Eszembe jut az a kajla bögre, amit gyerekkoromban dobtam ki, a biciklim, amelyet lomtalanításnál kitéptek a kezemből, a hang, amellyel felruházom a megunt tárgyakat, a használhatatlan dolgaimat. Újra ott kavarog a fejemben az egész vasárnap, a családi asztal, a húsleves, amelybe anyám belefőzte a rosszallását, a kérdést, hogy miért lettem ilyen. Elrágom a répát, a mondatokat, amelyeket a négy gyomrom közül az alvadékban gyűjtök, hátha megemészti a sav és a sok enzim. 

Másfél évesen vemhesítenek először. Kilenc hónap múlva megszülöm, elszakad a köldökzsinór, kitépik belőlem a méhlepényt, zokog a borjúm, egy bika. Azt suttogják, hogy hamar le fogják vágni, vagy felhizlalják, elzárják, nem engedik mozogni, vagy keveset, hogy hamar zsírral teli legyen. Nem látom már a mezőt, sem a madarakat vagy a takarítót, aki néha belenéz a szemembe, és biccent egyet. A fiamat látom, ahogy elkábítják, megvágják, lenyúzzák a bőrét és húsát, darabokra szedik, boltokba szállítják, megveszik, a bevásárlás után kint felejtik a pulton, és a büdös húst a szemétbe dobják. 

Hosszú szempilláit figyelem, meg az értelmes tekintetét, ahogy értőn figyel. Megfogom a kezét, mintha hozzám tartozna, vagy eljátszom, hogy ezt szeretném. Senki sem kedves, suttogom, mire megsimogatja a nyakamat, ott, ahol a hajam véget ér és kijavít, hogy de, igen. Elhiszem neki. Táncot jár a lábam, nevet, hogy nem tudja nem azt nézni, ha bábjátékot mímelek velük. Éteri, katarzis, melankólia, szójáték vagy verseny, hogy ki van felül, kinek lesz igaza a végén. Elfáradok, hátrahajtom a fejem, bele a kanapé alá gyűrt gondolatokba, vagy a képzeletbe, hogy biztonságban vagyok. Az ablak előtt kileng a gesztenyefa, nem hozott idén termést, csak hűs árnyat nyújt, miközben kitakarja a jótékony fényt. Mennem kell, mondja, elengedem, lesikálom magamról, tiszta ruhát húzok, ágyba bújok egyedül, zörög a tévé meg a koponyám mögött a nyugalom.

Egy nap többször megfejnek, méhembe borjút tesznek, kiveszik, elválasztják tőlem, csendben tűröm, elviselem, megszokom. A ragaszkodás nem múlik, napokig keresem a gyerekem, táplálnám, tisztogatnám, őrizném. Mire feleszmélhetnék, újra magukhoz vesznek, rendelkeznek felettem, megtömnek, elvesznek, leszívnak, hogy ne fogyjon el a tejem. 

A fürdőszoba padlóján fekszem, jólesik a hátamnak a hideg. Az első borjamra gondolok, arra, akinek a legjobban emlékszem az arcára. A szemei még nem nyíltak ki, rajta maradt a burok. A kezemmel a szőnyeg után kapok, magamhoz szorítom, húzom egyre közelebb, mintha valamire készülnék. Csak a csend maradt utánad, meg a kérdések, az elolvasott üzenetek, a nem észrevett vallomások, a gondolatok, amelyeket a nőre öntök a rendelőjében, aki ötven percen keresztül hámozza ki őket, és teszi vissza az agyamba. Felállok, megmosom az arcom, a falon lógó tükörnek nyomom magam.

A tehénnel találkozik a tekintetünk. Egyszerre biccentünk.