Juhász Ferencnek

Fék-koszorút, gyöngyvirág-eret, gazdátlan holttestet mesélsz gyermekeidnek. Vízcsepp mellett, galambok nyakát, éjjeli zajongást, remetevágyat, papi fogadalmat; fajátékot, pocakos kisgyerekeket. Ha az egyik alszik, a másikhoz szólsz. Ha mindkettő pihen, felébreszted őket. Kitörést, zaj-parádét mesélsz, szórakoztatod velük kis lábujjaik. De ők nem figyelnek. Homlokodon az izzadság nevetségessé válik, hiába vagy. Ajkaik összetekerednek, a nyelveden ők nem beszélnek, csak parány-érzeteket hallasz ki a dialektusból, csak fényomlást és megszégyenülést. Azt mondják, nem vagy az apjuk, ott van nekik József Attila, azt mondják, mindhiába vagy. Láng-vitorlád akaszd máshova. Azt mondják, lyukat fúrnak a hajóba, és nevetve fognak integetni, otthon hagyják a könnyeket. Azt mondják, nem vagy otthonuk. Megzavartad őket a lángoló csaholással, hogy mindenhol ott hagyod a nyálad, amibe csak belekezdesz, hogy nem tudsz semleges lenni, és kimért. Egyszer elővettél egy vasalót, akkor is a ruhába égő verítékről kezdtél beszélni; azt mondják, nem kell olyan, aki büdös. Meghívták barátaid, hogy közösen röhögjenek; nézz le nadrágodra, öledre, ha foltos. Ők foltokat látnak, foltokban beszélnek, szabászollókat vesznek elő, és kiharapják a nadrágod elöregedő részeit. Hazaviszik a bűnöket dokumentálni, addig súrolják, míg nagyobb lesz a folt. Lakkal kenik le őket, hogyha rájuk nézel, magadat is lásd. Kezed meginog az őrülettől, hogy reszkető és nem erős; kezed egészen eltemetik a vad esőben. Mindhiába; harmadnapon. Hogy hiába ültettél minden növényt, hiába meséltél róluk, ha gyermekeid nem akarják őket meghallani. Pilinszky zajos személyisége vagy, örök-fulladás. Hitetlen és megszégyenítő szava sekély patakoknak. Mondd, öregember, hogyan beszélsz, ha nem engednek szólni? Alsótested csupasz, állsz az éjszakában. Mondd, hogy hiába vagy; mondd lassan, és elvisznek innen még egyszer, ahogy elvittek már rég a tegnapi szelek.