111 VERS ERDÉLYI KÖLTŐNŐKTŐL. VÁLOGATTA KATONA ÉVA. KOLOZSVÁR, 2006, KRITERION.
CSEH KATALIN: ÜNNEPLŐ HÉTKÖZNAPOK. KOLOZSVÁR, 2006, ERDÉLYI HÍRADÓ KIADÓ.
Száztizenegy vers erdélyi költőnőktől – téved rá a szemem a könyvüzletben a kirakott „áru" közt e kötetre. A címbeli 111 állít meg: vékony, füzetnyi kötetbe elfér ez a mennyiség? A kövekező gondolat a szerzőkre vonatkozik: nők, költőnők, erdélyi versíró hölgyek – az érdekességen túl vajon mondanak-e nekem valamit, mást, akármit? Hiszen a kötetnek láthatóan nincs más címe: a válogatásra vonatkozóan nincs más eligazítás, mint hogy erdélyi költőnők verseit rendezték itt egybe. Vajon milyen szempont szerint? Vajon kik és milyen kritériumok alapján kerültek be a válogatásba? Vajon valóban van a női hangnak az irodalom e lírai szegletében ereje, hat és áthat? Elég ez egy kötetre, még ha vékonyka is a kötet? Ránézésre jó halom kérdés gyűlt össze: ezek után természetes, hogy megvásárolom. Megszólított, s válaszokat várok, meg esetleg további kérdéseket...
Hazafelé is szól hozzám a kötet, a táskámból provokál, mert felidéz a nők társadalmi és irodalmi helyzetével kapcsolatban olvasmány- és tanulmányélményeket. Közben el is szégyellem magam: egy irodalmi gyűjtemény miért ébreszt bennem társadalmi-szociális vonatkozású gondolatokat, miért nem a versélmény foglalkoztat? Miért azon rágódom, vajon elég-e 18 nő 111 verse a „teljes" irodalmi hatáshoz, vajon nyújt-e akkora élményt, mint... 9 férfi 55 költeménye? Azaz vajon miért a társadalmi és történelmi sztereotípiák lépnek azonnal működésbe az agyamban? Mi ez végeredményben, ez a kis, lázító, provokáló könyv a táskámban? Feminista kiáltvány a 21. század elején? Van ennek értelme, létjogosultsága?
Otthon Mihaela Mudure tanulmánya kerül elém, aki ezt írja: „nem kísérlek meg érvelni amellett, miért gondolom én, hogy szükség van Romániában a feminista diskurzusra. Arra az érvre, miszerint e diskurzus nem vonatkozik a mi világunkra, valóságunkra, hiszen itt a nőknek nem kell fátyolt viselniük, vannak politikai jogaik, bármely funkciót betölthetnek az államvezetésben vagy a törvényhozásban, bármely iskolába beiratkozhatnak stb., egy egész konferenciával lehetne válaszolni. [...] A 19. században s a 20. század elején az európai nők a tanuláshoz és politikai képviselethez való jogukat kérték. Akkoriban ezek a kérések, amelyek ma teljesen normálisnak tűnnek, excentrikusaknak számítottak. Hogy szükség van-e még feminizmusra? A valódi valóság ad választ. Egy olyan társadalomban, ahol a nőket még mindig adják és veszik, mint tárgyakat – az újságok tele vannak az erről szóló hírekkel –, egy olyan társadalomban, ahol a családi erőszak rendkívül elterjedt, s főleg nők és gyerekek ellen irányul, a feminista diskurzus szükségszerű." (Printre feminisme/Among Feminisms. In Journal for the Study of Religions and Ideologies. No.6/Winter 2003, 165)
Az irodalmi témákat társadalmi összefüggésekben vizsgáló Mudure tehát maga is számol a téma felvetésekor máris jelentkező kételyekkel és ellenérvekkel, ugyanakkor éppen a napi valóságra tekintve tételezi a sajátos szempont irodalmi megfogalmazásának létjogosultságát. Romániában talán Európa sok más részénél inkább szükség van a feminista beszédmódra, a kérdések női szempontú felvetésére. Ez a szempont nem kevesebb, gyengébb vagy hatástalanabb, nem erőtlenebb és nem is kevésbé logikus, dokumentált vagy tudományos – esetünkbenmíves, lírai, kifinomult és irodalmi –, mint a nálunkfele különösen is domináns férfi-szempont. Bármely más szakterületen azt mondják a női szemléletmódra: más, a másságot képviseli. Feminista megfogalmazásban: a domináns hím meghatározottságú diskurzus párja, olykor ellentettje, megkérdőjelezője, mert megnevez és kérdésessé tesz hatalmi és megosztó struktúrákra felépített, komoly múltú és begyökerezettségű kulturális sémákat és gyakorlatokat. De mindez abban a műfajban, amely meghatározása szerint is legközelebb áll a hagyományosan női princípiumnak és territóriumnak tartott érzelmekhez, az azokra alapozó lírában miért is kérdés? Hacsak nem a hosszú-hosszú múltra visszatekintő beidegződöttség miatt, miszerint az igazi író: férfi, esetleg női bőrbe bújva ő mondhat valamit a nők érzelmeiről és élményvilágáról, amit ismét csak a férfi dominanciájú irodalmi fősodrás aztán kikiált a jellemzően női kisvilágnak, s attól kezdve ez az érvényes kánon.
Adonyi Nagy Mária, Balla Zsófia, BordyMargit, Botár Emőke, Cseh Katalin, Domokos Johanna, Egyed Emese, FarkasWellmann Éva, Gál Éva Emese, Gergely Edit,Hervay Gizella, Iancu Laura, Kinde Annamária, László Noémi, Lendvay Éva, LipcseiMárta, Nagyálmos Ildikó, Tamás Tímea: 18 erdélyi versíró, aki költészetről, könyvekről, mélyebb dimenziókról, kirándulásról, Kelet-Európáról, madarakról, Napról, esőről, szerelemről, anyáról, túloldalról, szövetségről, mámorról, vágyról, várakozásról ír úgy, ahogy a költészet szabályai és az egyéni ihlet, meg tehetség-tanulmányok-stílus adja a témát s a téma feldolgozásához alkalmas formát. Pont úgy, mint bármely verskötet szerzői.
111 vers erdélyi költőnőktől: a cím más. Más miben? Halk, diszkrét, kerüli a kihívó feltűnősködést. Nem a vehemens magamutatás jegyében született, s nem a dominancia típusú diskurzus megjelenítője. A kötet versei a világot, a létező, élő, lüktető, olykor elkedvetlenítő, máskor vidámító, való világot regisztrálják. Észreveszik, rácsodálkoznak, jelenségeit fel-felemelgetik, ízlelgetik, s kínálják az olvasónak, mintegy megosztva vele azt. A világot, mármint. A szerzőik által regisztráltat. Nem harcos, társadalmi töltetű, világmegváltó attitűdöt mutató versek sorakoznak a kötetben. Nem egy vélt vagy remélt, egy dérrel-dúrral megvált(ozt)a(t)ni való világot céloznak meg indulattal, aktivizmussal. Ordítanak is, persze, bőgnek, beledöglenek olykor, van dac és el- meg szembefordulás, harakiri és rituális öngyilkosság, igen, van vér is: vérzik a táj, a térkép… És mégis inkább szemlélik, birtokba veszik e versek a való világot, azt a sáros-füstöset, ami adatott, ami adott. E szerzők attitűdje inkább az elfogadás, a saját lényén átszűrés: mint az anya, aki felvesz, megmutat, együtt ízlelget, segít megérteni, belátni, befogadni azt, ami adott. Különbözik a világot uralni, leigázni, megszelídíteni akaró úgynevezett férfi-attitűdtől. Talán megelőzi és valamelyest meg is előlegezi azt: lehetőséget teremt a későbbi leigázónak először megismerni és birtokba venni azt, ami van.
Belemagyarázás, feltételezés, az értelmező szándéka szerinti, vélt tartalom? Íme néhány véletlenszerűen kiragadott, egymásra következő cím: Képeslap, Kert kapujában, Szavak helyett, Megbocsátás… Felhők játéka, Se kint, se bent, Hogy valóban élt, Zárójelben, Eső, Tájkép… Nosztalgia, Száműzetés, Ellentétek… Térdre, Megálló, Köszöntő… Akvarell, Állókép, Könnyűség… Íme néhány jellemző sor: „Az ember mos, szalad, megázik. / Elkönyveli, hogy mások korán halnak, / hogy ő ma sem jut el a máig, // ahol életbevágó fogadalmak / teljesítése esedékes. / Lemarad újból. Szívesebben hallgat"… (László Noémi: Veszíteni); „Ha mindig hinni tudnánk/ hogy értelme lehet…/ ha minden jajt megszegnénk / mint kenyeret…" (Adonyi Nagy Mária: Ha minden); „Túl hosszú hallgatásunk / átírja sejtjeinket – / szégyenben fogant hősök / búgnak majd más időkben. / Hallgatásunk kiirthatatlan." (Balla Zsófia: Az érem két oldala); „köszöni szépen erdély éppen múlik / küszködünk benne halálunkon túlig / nem adjuk úgyis odavan // szüless légy vélem hontalan / szüless még mindig túl kevés / az áldozat a szenvedés / csaló világra tervezünk / mentsd magad tündér gyermekünk" (Egyed Emese: Históriás töredék); „lehet hogy nem / kellett volna tény / leg nem kellett volna / ennyire mindent be94 leadni / minden kis rezzenésedre / minden leheletnyi izmot / ráhangolni / [...] / (azt mondaná erre valaki / eh bien mademoiselle / c’est la vie)" (Gergely Edit: Majdnem zene); „A nő már semmit nem akar, / elfogyott minden türelem, / tudja, jön helyébe más, / így múlik el a varázs, / és így lesz minden idegen." (Nagyálmos Ildikó: Mit [t]akar a nő?!)
Ehhez nagyon hasonló Cseh Katalin Ünneplő hétköznapok című kötetének alaphangja: címe is hasonlót állít, amikor a nagy ünnepek utáni (közbeni?) csendbe (a kötet egyik kulcsszava) kalauzol, meg a hétköznapokba, amelyek azonban szinte felfénylenek, ahogy e „földhöztapadt" való világ értő (vagy csak kényszerűen belesüppedő? mert hisz a következő ünnepig ki kell valahogy húzni, főtt étellel és vasalt inggel…) szemlélője tekint rá. Olyan, aki Születésnap címen efféle élményt örökít meg: „Ma kaptam / Egy üveg barnasört / S néhány szál virágot / A fiam rózsát ígért / De nem hozott / Azt mondta / Nem volt elég pénze / Valamit mégis / Szeretne adni / Amit nem lehet / Megenni / Ahogy az öccse mondaná / Az asztalon almazöld abrosz / Főtt kolbász mustárral / Huzat játszik a gyertyalánggal / Ez mind esemény... vajon? / Nézzük a salétrom-csipkét / A vetkőző falon." Ünnepi pillanatok maximális, szinte már rutinos banalitása, amelyet a költői szem a maga egészében regisztrál, értékelés és indulat nélkül, számon tart és elraktároz, versbe menekít, megörökítésre alkalmasnak ítél, miközben váltig tudatában van annak is, mennyire hétköznapi az ünnep is, a vágy is, az emlék is, mennyire leszállított árú maga az élet. „Mellettem vagy / De nem velem / Rólam álmodsz / De nem engem / Hozzám beszélsz / De nem nekem / Belőlem élsz / De nem bennem / Lábujjhegyen / A lelkemen/ Átosonsz/ Sajgó sejtelem" (Párhuzamok); „benyomások szárnyékában / csak azt a házat / szeretném látni / nem tulajdonom / nem is örökségem / benne álmod(oz)ik / kvázi öröklétem" (Vágy); „Melegünk volt forróságunk / Vagy talán fogvacogra jártunk / Esőben nőttünk mint a gyom / Szavainkon csöndlábnyom / Lassan porhanyít az élmény / Kislányruhánk – mint halotté – / Dekkol a fiókos szekrény mélyén" (Emlék-töredék).
Hétköznapok, a köznapoknál is banálisabb mozaikok kötelező és indulatmentes egymás mellé illesztéséből épülő percek-órák krónikája a kötet, egy létmódé, amelyben a volt ház lelkét kell cipelni, a házét, amelyen seb tátong, ahol kóbor tárgyak lelke szoba-ölben szorong és a lélek mosdóvizébe csobban... Ünnepelnek a hétköznapok, a köznap banalitását ünnepelni tanulnak a világmegváltáshoz szokott bajnokok egy főzni-mosni-bevásárolni-takarítani rendszeresen kénytelen háziasszonytól, aki a vasalódeszkára és a szárítókötélre költői ihlettel tekint.
Nő-költők versei. Líra ez, szabályos, pontos, szokásos. Hiszen az ihletnek és érzékenységnek nincs neme, ebben az értelemben haszontalan és értelmetlen is nemekre bontani az irodalmat: a testetlennek nemcsak hogy testet adni, de rögtön kettőbe is osztani, megosztani…
Az ám, csakhogy a mindennapok munkamegosztásának meg a lapok szerkesztőinek, a kiadók vezetőinek, az irodalom- és kultúrpolitika csinálóinak nagyon is van neme: s ez meghatározza döntéseiket, látásukat, ítéleteiket. Bizony, amikor az ember nő, hiába költő, az ihletnek sokszor várnia kell, míg a házimunka el nem készül, s a család ellátva. Pegazusnak a fakanállal, a nyújtódeszkával s a szárítókötéllel kell bajlódnia, mert gazdája történetesen nő, akitől a társadalmi megszokás mást is elvár, mint hogy akkor pattanjon fel rá, amikor kedve tartja, vagy amikor az ihlet jelentkezik…
A vers pedig, ami a rántás keverése után készül is, szabályos vers. Ha némileg más, semmiképp nem formájában vagy irodalmi értékében, az élmény hitelességében, a benne felbúgó líra erejében az. De hát, olvasó, vedd és olvasd, lásd és halld magad, dönts arról, hogyan szólít meg a nő-költő, a költőnő verse.