Nagyanyám mindig félt a víztől.

Talán ezért nem hittük el, 

hogy a fürdőszobát elárasztó

barnás folyadék 

állandóan magával akarja rántani.

Kétségbeesetten panaszolta, 

hogy a víz éjszakánként 

a nappalin át 

hálószobájába kúszik, 

felkapaszkodik a bútorokra, 

összepiszkolja a falakat. 

Ruhásszekrényéből egész nap 

egy tarka macska figyeli,

fennhangon kioktatja –

az ő állapotában

már nem szokás takarítani

vagy templomba járni. 

Nem hittünk neki, de

egy évvel később szőnyegei, 

bútorai nyirkosak lettek, 

tárgyai kicsúsztak a kezei közül. 

Álmaiban ismeretlen tájakon járkált. 

Tengerpartra költözött,

úszni is megtanult. 

Éjjel olykor megjelent szobámban,

mutatta a madarakat

az új kertben, 

a tulipánokat, melyek 

sosem szerették az otthoni légkört. 

Sikeresen átköltöztette 

a kardvirágokat, ibolyákat, 

még a húszéves cseresznyefát is. 

Aztán sokáig nem jött. 

Elhagyott szobái életre keltek. 

Amikor el akartuk mozdítani 

a bútorokat, szőnyegeket, festményeket, 

makacsul megkapaszkodtak a házba. 

A függöny szertefoszlott ujjaink között, 

háborodottan kattogott a falióra. 

Végül mindent a helyén hagytunk. 

A ruháiba ragadt tarka szőrcsomókat, 

a falrepedésekben morajló tengert is.