Tizenhét éve élek Zilahon – hogy jövök én ahhoz, hogy Zilahról írjak? Mit ér ez a tizenhét év azok idejéhez képest, akik itt nőttek fel, itt jártak iskolába, netán felmenőik is több nemzedéken át itt éltek, tősgyökeresed­tek? Ez a szöveg tehát nem szólhat a zilahiságról, legfeljebb a zilahivá levés egyes pillanatait villanthatja fel.

Kezdő élményem a várossal kapcsolatban, hogy mennyire nehezen lehet eljutni ide vasúton. Azokban a városokban, ahol korábban éltem, messzire elhallatszott az éjjeli-hajnali vonatfütty, ami kamaszos képzeletemben egyet jelentett a modernitás folyton zakatoló lendületével. Itt bezzeg hallgatózhattam untig, a vasútállomást már 1978-ban a városon kívülre költöztették, Zilah a távolsági buszok meg a használt autók városa, meg különben is egy ideje vonattal inkább a ráérősek és türelmesek közlekednek.

Hajnali vonatfüttyök helyett viszont egyszer csak kakaskukorékolásra lettem figyelmes, ami a panelek között „felejtett” egyik magánház udvaráról érkezett. Ez a különlegesség a közeli főút folyamatos berregésével keverve finom nüanszát adta annak az eklektikának, amelyről nem is olyan rég Szabó Árpád nyugalmazott tanárkollégám beszélt a Hepehupában: „Zilah ma is furcsa arculatú város. Építészeti szóhasználattal mondhatnám azt sarkítva, hogy ’eklektikus’. A geográfus azt mondaná, hogy egy konglomerátum.”

„Eklektikus” konglomerátum – hm, ebben a konglomerátumban inkább a modernitás elemei az uralkodók, de időnként belekukorékolnak a régi világ hangjai is. Megpróbálom néhány képben leírni, mit is jelent egy magamfajta, vidékről jött srácnak mindez.

Jelenti azt a mindennapos tapasztalatot, hogy tömbház-odúmból kilépve műanyag zsákokból kitüremkedő kartonhegyekbe botlom, mert a földszinten üzlethelyiségek vannak, ahonnan a hátsó kijárathoz hordják a felesleges holmit. Jelenti a városközpontot éppen csak elkerülő teherforgalmat, amint a Kossuth utcán végigdübörög, és jelenti a hosszas várakozást, hogy hátha lesz egyszer valódi elterelőút meg errefelé haladó autópálya. Jelenti annak a dühödt építészeti lendületnek az emlékét, amit bárki megtapasztalhat a város főütőerének számító „Bulevárdon”, ahol a tízemeletes tömbök­től nem látni sem a város református templomát, sem a katolikust, de a szomszédságukban létesített, keskeny sávban elnyújtózó parkot is alig. (A zilahi magyarok szerint ezekkel a túlméretezett panellakásokkal a két egyházi épület szó szerinti és jelképes háttérbe szorítása is célja volt a Ceauşescu-rezsimnek, és elhelyezésüket szemlélve igazuk is lehet a vélekedőknek. De a szűkös patakvölgybe épített nagyvárosi utca is olyan lett tőlük, mint valami konténerszállító hajó.)

Elhagyatott gyárépületeket, omladozó műhelyeket és a helyükön kisarjadt en-gros-kat, autószerelő alkalmatosságokat, egyebeket is jelent bősé­gesen a zilahi konglomerátum.

Ezeket látva, ennek a „miliőnek” a kipárolgását lélegezve többször eszembe jut a Valami Amerika egyik emblematikus jelenete, melyben a három fivér egy kocsmában találkozik, hogy közülük a pénztelen filmrendező bejelentse filmötletét, de amikor A bűnös város címet közli öccseivel, a két tesó „bűvös”, illetve „büdös városnak” hallja azt a zajban...

A városkép ellentmondásaival szemben vannak itt azért szigetek is, ahol feltöltődhet az ember. Ilyen a már emlegetett parkocska, melyet valamikor a Parcul Central Municipal (Municípiumi Központi Park) hangzatos névvel látott el a városvezetés, és ahova kisebbik lányomat szoktam elkísérni, ha bicajozni támad kedve; de ilyen a várost délről kelet-nyugati irányban határoló Meszes is a mély patakvölgyeivel és méretes bükkfáival. Szilágyi Domokossal elmondható róla, hogy „frissül a fáradtság itt, ahol a konok csönd üget”.

Szellemi gyarapodás tekintetében elsősorban a Költészet tavasza című fesztivált említhetem, melyen magyarországi és erdélyi magyar költők, versfaragók tartanak közös felolvasást szilágysági román társaikkal – néhány felszínessége ellenére a román–magyar kulturális közeledés szép példája ez. De szükséges szót ejteni a Pro Teatru Egyesületről is, amelyik 2018 óta román nyelvű színházi előadások sokaságát importálta a városba, és arra törekszik, hogy stúdiószínházat létesítsen itt. Magyar színházat sajnos csak ritkán látni, a bérletrendszer idestova húsz éve nem működőképes, helyette lelkes magyartanárnők szokták diákjaikat Kolozsvárra vinni. Szellemi feltöltődéseim apró szigete olykor a Tulipán könyvesbolt is, ahol a kortárs magyar irodalom legújabb műveivel a leghamarabb találkozhatom, de ha tehetem, a városi könyvtárba is be-betérek, mert eddig mindig profi kiszolgálásban volt részem. Végül, de nem utolsósorban hadd említsem meg a Color Print nyomda nyugalmát is – itt szoktam örvendezni akkor, ha a Hepehupának küldött szövegekből Major Istvánék keze alatt összeáll a teljes laptest.

„Eklektikus” konglomerátum ez a város – és a lakosairól még nem is beszéltem. Szilágyi István írta róluk Katlanváros című 1974-es esszéjében: „Sorssal elégedetlen s rajta változtatni legtöbbször mégis képtelen embe­rek. Magukat fennszóval biztatgatók: »Majd csak másként lesz; egyszer még jobbra fordul« – azért fennszóval, mert valójában ezt maguknak sem hiszik el. »Hiszem, ha látom«-emberek. S ha valaha is jobb világ ígérkezett, első dolguk nem az öröm, hanem a kétkedés volt: »Nyugtával dicsérd a napot! Várjuk ki a végét! Ennek még megisszuk az árát valahol.« Aki azt mondta: »Sohse volt úgy, hogy valahogy ne legyen« – az már optimistának számított. De mindez csak most, évtizedek távolságából sejlik bennem így, talán még messzibbről, az általam meg sem élt időből hallom szavukat.” Azt hiszem, hogy a zilahinak született és kolozsvárivá lett író utolsó mondatára figyelve én is remélhetem, hogy az a konglomerátum-lét és lakosság­gyarapodás, ami a múlt század hatvanas éveitől alakította az itteni életet, minden furcsasága ellenére mégiscsak némi frissességgel és több optimizmussal töltötte meg az itt élők lelkületét. Én ebben bízva élem itt az életem.