[2013. április]
Kapaszkodni kell a szavakba, gyorsan kell leírni egyiket a másik után, talán így elbírják, elhordják, amit különben egyetlen szóra, egyetlen mondatra sem lehetne rábízni, talán az egymásután hemzsegő betűk elfedik azt, ami egy fehér lapnál is iszonyúbb.
Bízni kell a helyben, ebben az utolsó emeleti garzonlakásban, ahol ez a háromtagú család él, az apa, az anya és az alig egyéves kislány, Estike, vagy ahogy ő maga próbálta kiejteni a nevét, selypítve, erőteljesen megnyomva az „sz” betűt, „Esszti”. Hárman voltak beszorulva harminchárom négyzetméterre, ahol az apró előtér, a keskeny konyha, a csak tusolóval ellátott fürdőszoba, na meg a négyzet alakú háló-nappali kellett lakássá szerveződjön, élhető hellyé, ahová késő este a lestrapált apa munkájából megtérhetett, ahol az anya mindennapi munkáját, árulkodó szóval, a háztartást végezte, s ahol ugyanakkor elkezdődött Estike élete. Élet négy fal között, lehetne mondani, ha nem csatolódott volna kívülről a lakáshoz, a lakás méretéhez viszonyítva egy óriási beüvegezett balkon, négyemeletnyi magasság fölött lebegve, egy hatalmas kajüt, ahogy gyakran csúfolódva nevezték, mivel ablakából a levegő óceánjára lehetett kilátni. A balkont azonban főleg lomtárnak használták, ha ki is léptek rá, elsősorban azért tették, hogy ellenőrizzék a kinti időjárást, éppen csak kidugták a fejüket, és nem is sejtették, hogy ez az elhanyagolt szeglet milyen fontossá fog válni számukra.
Estike többnyire nyugodt, érdeklődő kisbaba volt. De néha, nem tudni, miért, homály borult kereső, csillogó szemeire, mintha a szűkös falak szorításából lépett volna elő valamilyen alaktalan szörny, ami irtózatosan megijesztette, mert ilyenkor sehogy sem lehetett megnyugtatni, nem használt semmilyen táplálék, játék, sőt édesanyja elringató mondókái sem, Estike szinte fulladozásig sírt, folytak a könnyei, tehetetlenségét köhögte fel, és sohasem nyugodott el, csak a hosszú zokogás után kifáradt, kimerült, elfogytak könnyei. Ez gyakran megismétlődött, szinte minden héten, feszült volt az egész család, vajon mikor kezdődik, mikor biggyed le az apró száj, mert így kezdődött, egy apró ajakbiggyesztéssel, majd kapkodóvá vált a lélegzet, és már ott is álltak mindannyian a lefojthatatlan zokogásban, s hiába tették-vették Estikét, hol a babaágyba, hol a hintaszékbe vagy a plafonba felfúrt hintába, a sírás nem akart csillapodni, nem akart megszűnni, míg egy langyos, nyári estén az apa, nem tudni, milyen ötlettől vezérelve, magához karolta verdeső leányát, és kilépett vele a balkonra.
Alig nézett körbe Estike, csillapodni kezdett zokogása. A tág balkonablak magához szívta, mutatóujjával abba az irányba mutogatott, az apa erre feltárta az ablakot, a párkányára ültette, úgy, hogy lábai a semmibe kalimpáltak alá, közben védelmezően átölelte, magához szorította, nehogy kiessen, a mélység magához vonja, de nem kellett félni, Estike teljesen megnyugodott, és nézett, nézett engedelmesen kifelé. Szemében nem rebbent meg semmi, amit ámulatnak, csodálatnak lehetne nevezni, csak egy benti tisztaság találkozott egy kinti tisztasággal, két egyszerűség tükröződött egymásban, és a nagyobb, a kinti magához igazította a kisebb feldúlt rajzolatát, elrendezte, elsimogatta, és engedte, hagyta magán kisimulni.
Ezért szoktak ki a balkonra, megnyugodni. Mert ezután kezdődhetett az ajakbiggyesztés, válhatott kapkodóvá a lélegzet, az apa vagy az anya már karolta is fel Estikét, gyorsan kiléptek a balkonra, mint egy varázsszer, mindig hatott. „Pedig nem lehet semmi különösre látni a balkon ablakából” – gondolta az apa. A balkon alatt egy forgalmas út dübörgött el, amelynek túlsó oldalán a nyári hőségtől kiégett mező sárgállott, ennek egyik szegletébe egy modern kivitelezésű templomot emeltek az elmúlt években, amin túl megint épületek, tömbházak sora következett. Megnevezhető, leírható dolgok, torz, aránytalan viszonyok, amin nem volt, ahogy megállapodjon a tekintet. „A tágasság teszi” – magyarázta meg magának az apa, ahogy kissé bizonytalanul, szédelegve, de megint kitette Estikét a külső párkányra, hadd nyugodjon meg, hadd térjen vissza feldúlt arcára egy magas hegyi tószem mélyének szendergése.
Hát amikor egy galambpár költözött a balkonra. Fészket raktak egy kiszuperált, a nedvességtől felhólyagosodott kávézóasztalka alá, csőrükben, szálanként hordták össze a fészket, és amikor kész volt, a nőstény két apró tojást tojt bele, aztán felváltva kotoltak rajtuk. Estikének ez borzasztóan tetszett, mindig le kellett vele guggolni a kávézóasztal mellé, onnan leskelődött a galambfészek felé, magát ijesztgetve forgolódott, repültek szét minden irányba a karjai, aztán megint visszakukucskált, mintha nem merné elhinni, hogy a galamb ott van, ott lehet. A galamb felkapta a fejét, összerázkódott, felborzolta tollait, de tűrte a kíváncsi tekintetet, nem repült el. Estike nézte, leste a galambot, miközben tekintete lágyan izzott, csillogott. Gyakran már odabent a szobában is jelezte, hogy látni akarja a tojót, „gű”, nyögdécselt, „gűgű”, mutogatott a balkon ajtaja irányába, az apa pedig nem tehetett mást, „repülő patkányok”, gyűrte vissza magába tanult idegenkedését, de morgolódva csak kivitte kislányát.
Lázzal kezdődött, amit hamarosan hidegrázás, étvágytalanság követett. Estike nagyon lebetegedett, orvoshoz kellett vinni, az orvos megvizsgálta, ornithosis, húzta fel a szemöldökét, papagáj-kór, ismételte meg az értetlenkedő szülőknek, „nem volt a kislány közelében papagáj vagy galamb?”. Az apa összenézett az anyával, szemének mélye felforrt egy pillanatra, de nem mondott semmit. Hazavitték Estikét, ápolni kezdték, ami nem volt egyszerű dolog, a vidám, kíváncsi kislány helyett egy lázban fetrengő, lesoványodott Estikével kellett együtt élni, karikás, megtört szemek néztek vissza a lázrózsák mögül, köhögés tépte mellkasát, apró kezeivel pedig állandóan le akarta tépni a szájmaszkot, amit a szülei az orvos tanácsára kezdtek viselni. De nem ez volt a legelviselhetetlenebb. Mert alig hagyott alább valamivel a láz, tisztult ki valamennyire a tekintet, a kicserepesedett ajkak, ha elhalóbban is, mint máskor, de ugyanazt a szót formázták: „gűgű, gű...” A balkon ajtaja felé mutogatott Estike. Látni akarta a galambjait.
Ellenálltak a kérésnek. Egy idő után azonban már nem kért Estike, hanem könyörgött. Visított, vetette magát előre-hátra az ágyban, mintha ehhez az erőt nem is a megtört teste szolgáltatta volna, hanem a lakásba beszorult kimeríthetetlen homály, „gű”, „gűgű”, sikította, az anya két kezével tapasztotta be a fülét, de nem lehetett kitérni a sikítás elől, benne, mint egy többfelé repesztett tükörben, saját maguk dermedt tehetetlensége tükröződött, sokszorozódott meg. Az apa volt megint, aki nem bírta tovább. Odalépett az ágyhoz, felkarolta a lesoványodott, törékeny testet, könnycseppek gördültek alá arcán, ahogy megroggyant térdekkel a balkon ajtajához lépett, kinyitotta, és kilépett Estikével rajta.
Mintha maga az élet omlott volna össze mindenestől, mintha hatalmas robajjal zuhant volna alá az összes díszletével együtt, mert kevésnek bizonyult, mert nem volt benne semmi, ami támasztékul szolgálhatott volna ehhez a találkozáshoz. De mintha ebben a romhalmazban mégis volna erő járni, keservesen előrevonszolódni, el addig a pontig, amikor már nem te kell átnyújtsd életnyi terhed, hanem valaki kegyelmesen érte nyúl, és átveszi, továbbviszi. Most éppen ez a beteg, meggyötört kislány, akinek elég volt, hogy meglássa a fészekben kotló galambot, hogy csillapodjon jajveszékelése, megszűnjön a kapálózása, és az a lágy izzás visszatérjen tekintetétbe. Minden benne van egy ilyen tekintetben. Mindenhová elér, mindent elbír, és ami előtte összeomlik, utána fényesebben épül fel.
Közben az apa már a balkon porában térdelt, és csak szorította, szorította Estike megtört, de elnyugodott testét. Úgy érezte, feláldozta lányát, olyasvalaminek, amihez ő sohasem fog felérni, amit sohasem fog megérteni.
Gyorsan kell leírni a szavakat, gyorsan kell elhasználni, elhagyni őket, szabadulni kell az iszonyattól, amit ezek a szavak, ezek a mondatok önkéntelenül is magukhoz kötöttek, magukba zártak. Míg tiszta és üres lesz minden, mint egy fehér lap.
Vagy mint egy kislány és egy galamb tekintete.
