KONCERTSZÍNHÁZ KÉPEKBEN, AVAGY IFJÚSÁGI TREPPÉDIA
ELŐSZÓ
Ez jelenleg egy kotta nélküli librettó. Háttérzenéje leginkább az emo-trapp, emo-rap, lo-fi rap műfajokéra hasonlít.
Minden a zenén múlik. A lassú, mégis pörgő, sistergő alaptónuson. Néha a felviduló váltáson is múlhat, máskor az elhúzott függöny recés kattanásán. De legfőképp a besötétedésen, a mindent átszövő, komisz szürkületen. Vagy ez egy pirkadat volna? A lényeg, hogy sötét van, és tapogatózni kell a hangok között, melyek függőhídként kötik össze a függők pillanatait. Tehát minden a zenén múlik.
Szereplők:
Füzes KORNÉL, trepper, 20 éves
Füzes-Kendi LÉDA, KORNÉL anyja, 41 éves
Tánczos PAULA, KORNÉL barátnője, 19 éves
Opra TAMÁS, KORNÉL legjobb barátja, 19 éves
Cseke SZILÁRD, KORNÉL dílere és zenésztársa, 27 éves
Rácz DÓRA, KORNÉL fellángolása, 20 éves
I.
Valahol a színpadon vagy fölötte vagy alatta van egy jól körülhatárolt, a színpad többi részétől elkülönített tér. Egy második színpad vagy csak egy emelvény – a legvilágosabb az lenne, ha inkább koncerttérnek hívnánk, hiszen itt tartja a koncertjét KORNÉL. A koncerttér még tartalmazhat egy vetítési felületet is, valahol hátul vagy fent, amin különböző vizuálok láthatók, akár a koncert ideje alatt. Ezek a vizuálok állhatnak absztrakt, fraktálos formák táncából; vagy a város éjszakai pillanatképeiből; de akár KORNÉL gyerekkorából készült fotókból is – vagy ezek összetételéből vagy valami egészen másból.
A színpadon sötét van, a koncertteret halvány fény súrolja. KORNÉL megjelenik a koncerttéren. Kezében egy mikrofon. Feljönnek rá a fények – koncertvilágítás. A közönség üdvrivalgása és ujjongása hallatszik.
KORNÉL: Helló, Budapest, helló, Akvárium! Sss! (A közönség elhallgat. KORNÉL csettint. Elindul egy lassú, depresszív trepp-alap)Mondták nekem, hogy ne vegyem a kezembe ezt a mikrofont. De én mégis itt vagyok. (Ujjongás) Azt mondták, hogy ha egyszer kezembe veszem, akkor nem fogom tudni elengedni. Azt válaszoltam, hogy épp ez a lényeg, mert nem is akarom. (Ujjongás) Azt mondták, hogy a kezemhez tapadhat, hogy súlyossá válhat, hogy a földre húzhat, hogy belehalhatok, hogy elveszhetek, én meg hallgattam. Mert mikrofonnal a kezemben legalább bennetek veszhetek el. Robbantsuk ki az Akvárium üvegfalait! Kezeket fel, öveket ki, szíveket be! (Treppelni kezd.)
suttogok vagy treppelek vagy üvöltök
hétfő kedd vagy éppen csütörtök
mindegy úgyis egyedül szorongok
fénytelen zajtalan testemben mocorgok
üvöltök és visítok és remélem
hogy valaki hall hogy valakit elérek
van odakint bárki
hall engem bárki
akkor kérem jegyezze fel
jelentésem a keserveknek
itt van valami sötét és nyirkos
mások életnek hívják szerintem fos
haljunk bele fiatalok
keresésnek mondják – de csak italok
és italok és semmiségek labirintusa
higgyétek el hogy ezért hogy kell
hogy ezért megéri hogy építsétek
aztán lófasz a szemetekbe
nincs szenvedély csak köhögés
bele a világba és bele anyátok szemébe
akinek azt kéne magyarázni
tizenötévesen saját anyádnak
neki magyarázni el hogy
anyu halok bele kérdi hogy mibe
mondod hogy az egészbe anyu
egy hosszan kitartott belehalás az egész
egy végtelenített haldoklás
mondom anyámnak
taknyom s lihegésem visszafogva
mondom anyámnak
miközben a hegyen sétálunk
mondom anyámnak ő meg
(Lemegy a fény a koncerttéren, és feljön a fény a színpadon. LÉDA és KORNÉL fák közt sétálnak. Látszik a leheletük.)
LÉDA: Úgy állítod, mintha szent igazság volna. Ez csak egy szempont. (KORNÉLra néz, aki csak a lába elé figyel) Hallod?
KORNÉL: Aha.
LÉDA: Szerinted ez normális? (Szünet) KORNÉL?
KORNÉL: Nekem az.
LÉDA: Hogy 15 évesen egy szerda délután, amikor minden más osztálytársad a háziit csinálja, vagy a barátaival lóg, akkor te meg úgy leiszod magad, hogy lődörögsz és elalszol a hányásodban?
KORNÉL: Abból, amiben vagyok, ez a normális.
LÉDA: Hetente többször?
KORNÉL: Jó a humorérzéked.
(LÉDA félrefordítja a fejét, és menés közben hangtalanul sír.)
KORNÉL (zavartan nevetve): Oké.
(LÉDA megáll, majd leül egy tönkre. KORNÉL is megáll, de nem megy mellé.)
KORNÉL: Meg fogsz fázni.
LÉDA: Oké? Hogy lenne oké?
KORNÉL: Kérlek, kelj fel!
LÉDA: Én is kérlek. Kérlek, ébredj fel!
(KORNÉL odamegy, hogy felemelje.)
LÉDA: Te most is ittál?
KORNÉL: Fú! Jó. Bazdmeg...
LÉDA: Kérlek, kérlek, ne...
KORNÉL: De, bazdmeg, tessék, kimondom, bazdmeg, akárhányszor akarod, bazdmeg, akárhányszor nem akarod: bazdmeg, mert tényleg bazdmeg, mert ez a két fegyvered van. Vagy regulázol vagy sírsz. Vagy erőszakosan elfoglalsz és irányítani akarsz, vagy pedig szenvedsz ,,miattam’’, hogy újragondoljam magam. Ennyit tudsz.
(KORNÉL tovább sétál ráérősen az erdei úton. Köp egy nagyot a hóba. Megy tovább, miközben hátrabeszél.)
KORNÉL: Ha lenyugodtál, gyere utánam. Beszéljünk normálisan, nem mint az ötévesek.
II.
Lemegy a fény a színpadon, és ismét feljön a koncerttéren. KORNÉL felszökik oda.
KORNÉL: Mielőtt ezt írtam nektek, december 31, utolsó napja az évnek, 2-0-1-9, jeh. Láttam valamit, nem egy álom volt, nem is egy éber álmom, csak egy továbbflesselés. Valamikor délután öt és fél hat között, amikor felkapcsolták az utcai világítást, de még derengés volt az utcán. Kinéztem az ablakomból, és láttam egy csövit. És a csövinek a hátára volt kötve egy szekrény. Előrehajolt, úgy ment megdőlve, hogy a szekrényt vinni tudja, mert legalább három méter magas volt a szekrény. Próbált mind jobban meggörnyedni, hogy hátha fel tudja emelni a szekrény alját a aszfaltról, de nem sikerült neki. Csak tovább görnyedt, és húzta maga után a szekrényt, a szekrényt az asztalfon, a fullra pakolt szekrényt a rücskös asztalfon... (Újabb trepp-alap indul. Mintha egy súlyos szekrény karcolná a rücskös aszfaltot) ...és akkor hulljon szét az asztfalt, 2-0-1-9 dec 31!
kielégült emberek az ablakban
ugrásra készülnek szakmányban
teljesen természetes full evidens
öngyilkosnak kielégülten a legkönnyebb lenni
csak az a kár hogy mire fellépnél a párkányra
arra az orgazmusnak már vége nem marad belőle semmi sem
ez a kurva város ez a kurva szél
ettől még Szüszifosz is elalél
ez a kurva magába forduló folyó
felette vagy körülötte az a kurva bolygó
ugrálnak rajta mintha mindenki be lenne spurizva
kulcs a plikkben térdek bedöntve kezek a magasban
és ugrálnak tovább ugrálnak rajta halálért kunyorogva
nem vagyok én közelebb hozzád
sem máshoz mint saját nyomoromhoz
nem vagyok én társa jobban senkinek
max annyira amennyire mindenkinek
kérlek hát nyújts át pár mosolyt életedből
te pincér boltos vagy jegyellenőr
mer vergődésünk együvé tartozik
mindegy hogy csicska vagy
vagy úgy dobta a gép hogy éppen favorit
a félelem él bennetek
életre kel életben van és kinevet
együtt félünk az összesen
amikor ti is féltek énvelem
mer’ éppen velem szembe jön
és akkor veletek is szembe jön
és szemembe jön és szemembe köp
hogy elviszi a kurva szél
bazdmeg ezt is elviszi a szél
bazdmeg még ezt is
még azt elviszi a szél bazdmeg
még ezt a feliratú cédulát is elviszi a szél
hiába akasztják bölcsődre a cédulát
hiába szeret téged is a Mikulás
mer úgyis elviszi a szél mindent elvisz a szél
látom ahogy feleslegbe full hiába
minden igyekezetük hull hiába
mikor ezt a cédulát remélve akasztják
fejünk fölé mint Damoklész kardját
itt az egész kompánia
orvos nővérkék és anyádkínja
sorban állnak téged körbefogva kezeket
nagy az egyetértés egymás kezét fogják
mosolygós dokik cuki nővérkék és drága anyád
nincs belviszály
üdvözölnek a Földön és égnek emelnek
fucking oroszlánkirály
de a céduláról kussolnak nem is kell ide az FBI
eltussolják ők maguktól is
igazából el saját maguknak tussolják
nem látják a cédulát vagyis mást látnak a cédulán
túl azon és célját neki azt nem látják
vagy annyira élet-korruptak hogy már letagadják
csak a neved látják rajta és születésed dátumát
de hogy majd elviszi a szél azt valahogy nem lájták
de hogy el is vitte már a szél azt valahogy nem látták
hogy mindegyiket elvitte a szél azt nem
ezér’ nem vagyok én társa jobban senkinek
max annyira amennyire mindenkinek
kiket csendben elvitt már a szél
PAULA: Haló! Haló!
(Feljön a fény a színpadon. PAULA áll ott. Lemegy a fény a koncerttéren, miközben KORNÉL leugrik a színpadra. PAULA áll előtte szalmakalapban és pávatollas estélyiben vagy rendőrlámpa jelmezben, vagy bármi más, bizarr és nevetséges maskarában.)
KORNÉL: Bocs, zene.
PAULA: Ja, hagyjalak?
KORNÉL: Nem-nem, oké. (Csend, hosszan) Tényleg, bocs, hogy nem jöttem el a tegnap. Elaludtam. Ne nevess! Tényleg. Bealudtam. Kicsit túlbasztam, és bealudtam. (Csend) De úgy volt, hogy ma hamarább jössz, és hogy...
PAULA: Nem tudtam. Tegnap jöttem volna, de ugye...
KORNÉL: Nem beszélünk inkább normálisan?
PAULA: De, épp azért akartam tegnap.
KORNÉL: Oké, akkor basszál le még jobban.
PAULA: Téged ez nem érdekel?
KORNÉL: Fúú... Istenem!
PAULA: Ne istenezz!
KORNÉL: Együtt vagyunk öt éve, szal’ ismersz eléggé, több mint eléggé, de mégis azt várod tőlem, hogy...
PAULA: Csak annyit várok, hogy kommunikálj. Beszélj. Mi van?
KORNÉL: Itt vagyok. Tegnap nem jöttem el, oké, de írtam, és szóltam, és megbeszéltük, hogy inkább beszéljünk ma, és itt vagyunk és beszélhetünk.
(Csend. KORNÉL megdől.)
PAULA: Te benyomtál?
KORNÉL: Nem, nem, csak...
PAULA: Basszameg!
KORNÉL: Mert felszívtam egy csíkot?
PAULA: Egyet?
KORNÉL: Aztán még egyet, most mi van?
PAULA: Tudtam, bazdmeg, tudtam, hogy csíkozol...
KORNÉL: Mert csak azt szoktam?
PAULA: Egy órája itt ücsörögsz egyedül a szobában...
KORNÉL: És ez automatikusan azt jelenti, hogy drogozok?
PAULA: Figyelj... Hagyjuk ezt most, olyan jó kis szilveszter lehetne ez...
KORNÉL: Ja... hagyjuk. (Az ablak elé áll, bámul kifelé.)
PAULA: De mit csinálsz itt?
KORNÉL: Csak... nézek.
PAULA: Aha.
KORNÉL: Most mi van?
PAULA: Csák... hát... megint... bezársz és engem ki.
KORNÉL: Csak flesseltem. Kifelé. Oda, az utcára, oda, arra a csövesre. Ennyi.
PAULA: És?
KORNÉL: Mi és?
PAULA: Semmi...
KORNÉL: Mit sóhajtozol? Te nem akarsz megérteni, bazdmeg, egyszerűen...
PAULA: De, csak te nem hagyod.
KORNÉL: Nem, te úgy akarsz megérteni, ahogy neked jó, nem, ahogy nekem jó.
PAULA: De nem beszélsz.
KORNÉL: Épp ez az... nem mondással, nem ezzel a szar hétköznapi beszéddel, nem... ilyen szavakkal.
PAULA: Hanem?
KORNÉL: Mittomén? Csenddel, ilyen leegyszerűsítéseken túli bármivel, zenével, mással.
PAULA: De ezzel pont azt hiteted el magaddal, sőt, csak még inkább megerősíted magadban, hogy megfejthetetlen, bonyolult és megváltoztathatatlan. Te nem érted, hogy magadat zárod ebbe a börtönbe? Nem hagysz magadnak hozzáférést, érted, csináltál magadnak egy admin-fiókot a gépeden, aminek valójában csak te tudod a jelszavát, és amibe nem akarsz belépni. Sőt, el akarod felejteni a jelszót...
KORNÉL: Kedves, Móni, monggya má’ meg, hogy métt es vagyok én ijjen szomorú, mikó mindenem megvan, asszony szép, van kilátás, hát akkó, Móni, minek vagyok én szomorúj? Azétt-e, me’ baj van a fejemmel, vagy azétt-e, me’ nem hallgatok elég pozitívum gondolatokat?
PAULA: Oké. (Elindul kifelé) Ha van kedved, csatlakozz! Ha nem, majd szólunk, amikor indulunk Petyáékhoz.
KORNÉL: Mit csináltok?
PAULA: Beöltözőset. Amit akartál. Kábé az összes barátunk itt van. (Megy kifelé, amikor megroppan valami a talpa alatt. Leguggol és felemel egy üres plikket) Na, a csöves nézegetése közben csak elfogyott...
KORNÉL: Persze, igazad volt. Mint mindig!
PAULA: Neked tulajdonképpen most mi a fasz bajod van? Miért vagy ilyen cinikus szar?
KORNÉL: Kurvára nem ez a lényeg, hanem a csöves, a lámpafények, a cédulák, érted, hogy hallod, hogy fúj a szél, és elfújja az egészet, érted? Ez a szopás.
(PAULA megöleli KORNÉLt.)
KORNÉL: Tessék, ha ilyen szavakban kell, pszichomártásban, akkor itt van. De ez nem az, ami bennem van. Ez faszság.
PAULA: Csak egy percig hallgass már!
KORNÉL: Ez olyan, mint a műanyag. Azért találta fel egy északi faszi, hogy ne vágjanak ki annyi fát a papírcsomagolások miatt. Ezért eredetileg olyannak találta ki az első műanyag szatyrokat, hogy akár évekig is bírták a strapát, aztán később, mások – ahogy lenni szokott – mindig később és mindig mások rontják el, ahogy itt is, amikor rájöttek, hogy kurva olcsón előállítható, és akkor apró mértékben, de folyton profitot termel, ha egyszer-használatosakat gyártanak. A cél a természet óvása volt, lett belőle a szennyezése.
PAULA: Magaddal beszélhetsz tudatosabban is. Meg tartósabban is.
KORNÉL: De a kifelé kommunikáció, ezen a szinten, hogy szomorú vagyok, mert nem tudom elfelejteni, hogy meg fogunk halni, ezen a buta szinten, amit elvár tőled a társadalom, amivé lett, az egyszer-használatos, egyszer-kimondós, leegyszerűsítő állapotában nem más, mint a tudatod szennyezése. Mint hülyeségek betáplálása és rögzítése, a valódi, lenyűgöző és rémisztő összetettség fürkészése helyett egy olcsó, tocsogó kínai büfés menü. Kiakaszt, hogy te is ezt várod tőlem, ettől leszek nyitott a szemedben, ettől a bődületes faszságtól.
PAULA: Misztifikáld magad, azzal sokat segítesz.
KORNÉL: Néha olyan kurvahülye vagy.
(PAULA menne ki.)
KORNÉL: Most hova mész? Nem azt mondtad, hogy beszélünk?
PAULA: Miről?
KORNÉL: Hát... jó, ne kerülgessük. Mész el. Fél évre. Most mi lesz?
PAULA: Pragmatikusan, ezt is?
KORNÉL: Bazdmeg, csak vázoltam a tényeket!
PAULA: És erről mit akarsz beszélni? Tudod mit?, én is pragmatikus leszek: egész kapcsolatunk során a nyitott kapcsolatot kívántad, hát legyen az, jó?
KORNÉL: De most... hogy...
PAULA: Fél évig úgyse lennék itt, éld ki magad nyugodtan, nem kell bújkálnod továbbra, hajrá!
(Bejön Opra TAMÁS, KORNÉL legjobb barátja egy óriási joint-nak öltözve.)
KORNÉL: Csőőő, TAMÁS! Az igen, haver!
TAMÁS: Ha ez a drogok kapuja, akkor én leszek az új év kapuja.
KORNÉL: Mekkora már! De hülye vagy! Jó, hogy itt vagy, hülye fejed! Na, daturázunk akkor?
TAMÁS: Nem zavarok?
PAULA: Dehogyis.
TAMÁS: Te kérsz? (PAULA szúrosan néz TAMÁSra) Csak gondoltam, megkérdem, ki tudja.
(PAULA kimegy.)
KORNÉL: Tegyed ki!
TAMÁS: Biztos nem...
KORNÉL: Ó, csak a hülyeség.
TAMÁS: Megint...
KORNÉL: Megint csak a hülyeség.
TAMÁS: De azért, mert megy el, és... (Csend) tudod, hogy nekem...
KORNÉL: Engedd el, tesó!
TAMÁS: Tesó, legjobb barátok vagyunk...
KORNÉL: Azé mondom: százat?
TAMÁS: Háát... Ennyire meg akarod huzatni?
III.
KORNÉL felszalad a koncerttérre. Feljönnek a koncertfények (a színpad sötét). Zene.
KORNÉL: Lapozzunk, kedvesek, me’ az idő se baszakszik! Eltelt fél év, érettségi megvan, közgázfelvételi megvan, csajom... na de inkább szüttyögjön az a beat!
azt mondod hogy nem tudok rólad írni
hogy igazából mindig magamról írok
és bevallom ez tényleg így van
de nem is lehetne máshogyan
azt mondod hogy olyan mintha a te
még az is mintha igazából én lennék
és bevallom ez tényleg így van
de nem is lehetne máshogyan
a te az nem te vagy
a te az nem az a te
amit te gondolsz tenek
amit te magadnak gondolsz
a te az az én tem
a te az az amit én tenek gondolok
és bevallom ez tényleg így van
de nem is lehetne máshogyan
hát hallgasd meg te kinti te
hogy mit zenélnek a bentiek
két olcsó rágógumi az aluljáró térkövén
pont annyira észrevétlenül
pont annyira laposan
pont annyira egymáshoz feketedve
és pont annyira szétbaszottan
pont így tapad egymáshoz a két érzésem
odalent idebent az aluljáróm térkövén
hogy egy időben gyűlöllek meg szeretlek
hogy szeretlek meg gyűlöllek
hogy gyűletlek és szeröllek
mert beléd mostam a szennyesem
és te rajtam teregetted a tiedet
és tudod pont mint a ruhákkal
addig mostuk egymásét
addig teregettünk egymásban
amíg minden fehérré nem változott
mint egy jó kis vanish-reklámban
amíg minden kifehéredett
jellegzetességét formáját és színét elvesztette
és már szennyes se volt és tiszta se volt de még csak ruha se
csak fehér volt minden fehér volt
egy hófehér csendfehér és halálfehér folt
(KORNÉL kinyit egy sört, mire a zene elhallgat. Feljön a fény a színpadon: PAULA ül egy, a vasútállomási presszók kéjes silányságára emlékeztető vasútállomási presszó teraszán, műanyag széken műanyag asztal mellett. KORNÉL leül a koncerttér szélére, mintha a peronon ülne.)
KORNÉL (sörrel kezében): Na mondjad, egy órám van.
PAULA: Nem ülsz ide?
KORNÉL: Jó itt. Mondjad!
PAULA: Ja. Sok mindent, másfél óráig skype-oltunk.
KORNÉL: Ja. Azt mondta, hogy túl irodalmi a zeném, és pont ez a fasza benne, hogy véletlenül se popposodjak, ilyesmi. Meg hogy nem is rap, nem is trep, hanem... ja, valami jóféle furaság.
PAULA: Örülök.
KORNÉL: Holnapután talizunk. Ha feloldják a korlátozásokat, akkor van egy Akvárium-koncert benézőben.
PAULA: Gratulálok.
KORNÉL: Meg bevesz a krújába, azt mondta. Meg megosztotta a Vanish-t. Az oldalán. Azóta már ötezren követnek Spoty-n.
(Csend.)
PAULA: Egyvalamiben nem kételkedtem sosem, és az a tehetséged.
KORNÉL: Ja. Kösz.
(Csend.)
PAULA: TAMÁS hogy van?
KORNÉL: Írogat, a gyogyóról.
PAULA: Mit?
KORNÉL (sóhajt): Pff... hát, furaságokat... hogy mennyire szeret, meg hiányzom, meg... több az elírás egy mondatban, mint a helyes karakter, ja.
PAULA: De jól van, vagy hogy...
KORNÉL: Fasztudja!
(Csend.)
KORNÉL: Segítek inkább. Hogy mit jelentett nekem ez az augusztus, bocs, de fekete augusztusnak fogom hívni, meg az előtte levő fél év, mert ezek... Ja, szóval segítek magamon és a helyzeten egyszerre. Segítsen a szöveg. Még nagyon nincs kész, csak hangulat. (Elkezdi rátreppelni a szöveget egy alap beatre, amit a telefonjáról indít el.)
Te se félj
egem ismét vörösre festették ismét
véresre hányták felszabdalták és leőrölték majd
saját beleibe kolbásztöltővel beletömködték hogy ma
éjjel se én se a belőlem kéregető koldus
se Isten se más ne éhezhessék
a periodicitásnál csak az fullasztóbb ha
megváltoznak betanult hangjegyeid és
távolságuk űrré terpeszkedve elfeledteti
veled hogy melyik dallamot hallgatod melyik
városban miért kikkel és ki vagy
riadtan körbenézek
hátha van valami valami kívül valami
az oszcilláló lélek fáradságán
kívül verejtékes nyugalom
szövi ujjaimra hálóját
szól a csend nem vagyok egyedül
jobbomon egy lopott színházi széken
a koldus balomon egy sörösládán meg Isten ül együtt
majszolják a vérvörösre festett
egemből töltött kolbászokat
kínálnak engem is tanácstalanul beleharapok
sörszagú kolbász
hátrasimítom hajam ujjaim hidegek motoszkál bennük a rettenet
a szürkület biztatására nyakamba veszem
a várost lábaim egymást kergetik a horpadt betonon
hogy én (?) valahová (?) megérkezzek (?)
nekem is kell hogy legyen egy cinkosom egy
kergetőtársam ebben a fülsüketítő magányban
aki majd vörösre festi hajnali egem
bekúszik az omladozó
patkányjárta szocialista épületemlékekbe és
rágógumiként összeragaszt két
véletlenszerű jelentéktelen tárgyat
(Felugrik a koncerttérbe. Visszaállnak a koncert fényei. Mikrofont ragad.
A zene hangosan, már nem a telefonjáról szól.)
szól a csend riadtan körbenézek
nem vagyok egyedül lábaim nem
kergetnek némán bámulom a kilincset odabenn
fekszik a festőm benyithatnék és álmában
még védekezni sem lenne ideje a házatokat
egy alvó éjszakán rátok gyújtanám
helyette egyszerűen csak megerőszakolhatnám azt
hiszem nem azért hogy bántsam nem
azért hogy véget vessek valaminek és
nem is azért hogy elkezdjek valamit nem
féltékenységből és nem önkívületi
vágyból lehet még sírnék is közben nem
azért hogy végre meghajolj előttem hogy
felejthetetlenné tegyem magam vagy hogy
megcsonkítsam a vörösre festett lehányt
felszabdalt leőrölt aztán velem kolbász formájában
megetetett égboltom festőjét nem hanem
mert
én sem tudom
nem tudom hogy miért
asszem szeretetből és hogy
utána még utoljára szétnyomhassam
könnyeim a megtépázott hajadban talán
szól a csend és riadtan nézem a
vörösre hányt eget ülök az ágy
szélén és tudom hogy meg kéne tegyem de
azt is tudom hogy nem fogom ülök az ágy szélén és
remegnek az ujjaim és ismét
szól a csend és riadtan körbenézek azt hiszem jól
van ez így hogy jobbomon Isten balomon a
koldus zabálja jóízűen az általad vörösre hányt egem
te pedig mozdulatlanul szépálmokban alszol mellettem
KORNÉL: Igen, csendben aludt mellettem, csendben aludt, ja.
(A közönség üdvrivalgása hallatszik, ahogy KORNÉL lassan visszateszi a mikrofont az állványába. Majd visszaül a koncerttér szélére. Ismét világos a színpad, és eltűnik a közönség-hang meg a koncertvilágítás. Hosszú csend.)
KORNÉL: Most mi van?
PAULA: Hát nem tudom... hogy ezt most... szóval örülnöm kéne annak, hogy milyen jó szöveget írtál, arról, hogy tegnap este eszedbe jutott, hogy megerőszakolj?
KORNÉL: Neked ez jött le belőle?
PAULA: Ez benne volt. Elég direkten, már bocsánat.
KORNÉL: Fú! Oké.
PAULA: De most mit kéne mondanom erre?
(Csend.)
KORNÉL: Valójában... pont mást akar ez... szóval, hogy azt hittem, hogy meghalok. Ebbe az augusztusba, hogy belehalok. Hogy... ez a randizzunk, hátha új lesz, hátha más lesz, hogy ez... hogy a randizás neked azt jelenti, hogy cicázol velem egy hónapig, hogy ilyen undorító, aljas... hogy állandóan visszautasítasz... (Nevet) Gondolom, a prágai kalandorokkal nem voltál ennyire... távolságtartó...
PAULA: Sajnálom, de ezt nem...
KORNÉL: Persze. Értem, nem magától van. Most jön az ősi szágá, hogy amikor másfél éve voltunk együtt, akkor megcsaltalak Kincsővel, és...
PAULA: És azt mondtad, hogy csak zenéltek, hogy a zenéről...
KORNÉL: Tényleg ezt akarod? Ilyen szinten? (Csend) Szóval... Tudom, hogy akkor elbasztam, és...
PAULA: Utána is többször. Eszterrel meg Hannával, ugye, vele ki tujda, hogy...
KORNÉL: Bazdmeg! Te Prágában végigdugattad magad, bocsánat... Prágában cserediák voltál, flancos kis elit suliban, ugye, csak éppen közben végigmentél a fél városon, édeshárom négerekkel – te ugyan miről beszélsz?
PAULA: Egyszóval nem mondtad, hogy ez zavar, egyetlen alkalommal sem, pedig mindent elmondtam neked...
KORNÉL: Még frissiben, igen, azon melegében. Szerinted milyen érzés volt úgy felhívni téged, hogy most vajon milyen tegnapi házibuliról fogsz beszámolni? Ahol meg vajon mi történt?
PAULA: De épp azt vártam volna, hogy mondd, mondd, hogy ez zavar vagy fáj, vagy bármit, amiből...
KORNÉL: Nem, ez... mert kicsinyesség lett volna. Mert megbeszéltük, és akkor nem hánytorgathatom fel, akkor... ezt fel kell tudni dolgozni, hogy felnőttesen, érted...
PAULA: Húhú. (Nevet kínjában. Csend) Neked is ott volt a lehetőség.
KORNÉL: Ja... csak nem tettem meg, mer’...
PAULA: Nem jött össze? Erről én tehetek?
(Csend.)
KORNÉL: Mindegy. Elmentünk Petiékhez... négyen vagyunk, egész hétvégés páros randi, és te... Ezt élem meg három napig? Még jó, hogy vége lett, még jó, hogy itt vagyunk már az állomáson... Ugyanaz, mint az egész augusztusban végig, hogy próbálom, bazdmeg, próbálom, de kábé lófasz vagyok neked...
PAULA: Ez nem igaz, csak nem tudtam, hogy...
KORNÉL: Mi? Mit nem tudtál?
PAULA: Fú... Megiszol két sört, és máris... Amikor magadnál vagy, na, azzal az emberrel lennék, de ezzel, hát...
KORNÉL: Gratula.
PAULA: Nem tudom... nem érzem, hogy ezt most...
KORNÉL: Ja, bocs, hogy nem vagyok néger.
PAULA: Nekem ez... teljesen hihetetlen, hogy magadat akarod áldozatként beállítani....
KORNÉL: Akkor hagyjuk?
PAULA: Mész Pestre, én maradok itthon....
KORNÉL: Oké, akkor hagyjuk!
PAULA: Ezt most hogy érted?
KORNÉL: Hogy akkor... nemtom....
PAULA: Tartsunk szünetet?
KORNÉL: Azt reméltem, most kimondom, azt reméltem, hogy ez... hogy erre te... hogy te majd... mindegy. Ja, oké, akkor szüneteljünk. Mennem is kell, mert várnak, csá.
IV.
KORNÉL felugrik a koncerttérre. Koncertfények, rajongók és zene.
KORNÉL: És akkor jöjjön ez most, jöjjön mindenkinek, akit megnyomorított ez a kurva Covid. Nem is nyomor ez, csak a valóság. Aki kicsit alkesz volt, abból nagyon az lett, akinek szar volt a kapcsolata, annak megrohadt, és aki félt a magánytól, az most retteghet. Csak mert kiderült, ja, a végén minden kiderül, szóval kiderült, hogy mindenki kurva magányos, jajaja! Halljam, mennyire magányos az Akávrium! (Üdvrivalgás.)
ne várd el tőlem hogy ne menjen össze a lelkem
mint egy régi trikó nehogy összemenjen
régi trikó amit már nagyon rég ki kellett volna dobni
ne várd el tőlem
én sem várom el tőled hogy újrahasznosítsd
ne várd el tőlem hogy jól legyek
ahogy én sem várom el tőled hogy érdekeljen
ne várj el tőlem semmit
ahogy én sem várok el tőled mindent
szétmentek a buszok már
hiába is szaladnál
és mi itt fogunk fázni a fullasztó fagyban
ja ez lett nekünk kitalálva
szétmentek a mondatok már
mégis összecsirizeli csendjeinket a szeretetlenség gipsze
szétmentek itt már az atomok is
csak molekuláris törekvések kéklenek az égen
de minden olyan természetes
és annyira magától értetődő
hogy az apokalipszison sem
ha most jönne el
még az apokalipszison sem csodálkoznék
hiszen szétmentek a pultra hulló hajtincsek
szétmentek a Krisna-hívők a Blaháról
szétmentek a hajnali hazamenések
szétmentek az illúzióim is
tudom hogy végérvényesen magányosak vagyunk
tudom hogy nem marad semmi a végén
hogy a nap végén egyedül leszel majd tudom
tudom hogy szétmentek a vágyaink tudom hogy
szétment itt minden aminek szét lehetett menni
(TAMÁS megérinti KORNÉL lábát, lemennek a koncertfények, és világossá válik a színpad.)
TAMÁS: Tesó, haló! Mit csinálsz? Kitöltöttem.
(KORNÉL leugrik a koncerttérből. Isznak mindketten, ülve egymás mellett egy padon.)
TAMÁS: Hallod... Kidőltem... Full...
KORNÉL: De ez... sok volt a bor?
TAMÁS: Én nem úgy iszok, mint te, tesó...
KORNÉL: Gyere, ne parázz!
TAMÁS: Azért jó, hogy már lehet kint ülni... Szerinted visszahozzák a korlátozásokat?
KORNÉL: Kit érdekel? Úgyis olyan hideg lesz hamarosan, hogy befagy a seggünk. Fasz akar kinn ülni.
(Csend.)
TAMÁS: Mi van Paulával? Beszéltetek?
KORNÉL: Dehogyis... most... szünet van, érted, nem beszélünk.
TAMÁS: Meddig?
KORNÉL: Nem tudom. (Csend) Naa! Mi van? Mitől ereszkedtél így le? Na!
(Csend.)
TAMÁS: Amióta Annával szakítottunk, azóta... kevés... vagy... szóval... tudom, hogy van egy csávója.
KORNÉL: Ebben biztos vagy?
TAMÁS: Ja, hát... kábé... de nem is ez a lényeg, hanem, hogy nem mondta, vagy... de nem is... mikor kérdeztem, nem tagadta nekem, érted.... (Csend) érted, bazdmeg, hogy... még annyit sem akart, hogy... mert, hogy ő undorodik... pedig ezt még sima heteró férfiak is, szóval, hogy erogénzóna, érted... én persze mindig mindent, amit csak kért, de neki ez is már... (Csend) Pedig, eskü, mindent... mondtam neki, hogy akkor csináljunk dolgokat, menjünk ide-oda, hogy, tudod, nem fogok beszomorodni a szobába, és hogy... de...
(Csend.)
KORNÉL: Nem kérsz bort?
TAMÁS: Igen! Nem! Tudod mit? Igazad van, bassza meg! Vegyünk egy kávét is, hol lehet itt venni?
KORNÉL: De tesó, már hetet megittál ma...
TAMÁS: Veszek még egyet, olyan jó, pörget, gucci, megyünk, meg lófasz!
KORNÉL: Biztos, hogy...
TAMÁS: Megveszem a kávét, meg egy törikönyvet!
KORNÉL: Még egyet akarsz venni?
TAMÁS: Az összeset megveszem, fullba, jövőig készülök, aztán beiratkozom egyetemre, azzal csapassunk, startol Budapest!
KORNÉL: Ja, ja, ez... nagyon fasza! Toljad, tesó, toljad!
TAMÁS: Na, akkor állj fel, megyünk! Kávé meg könyv! Na, merre?
KORNÉL: Egyik sincs nyitva...
TAMÁS: Dehogynem, megyünk, kávé meg könyv, Mekinél még talizok Csongival is, és akkor... várjál meg...
KORNÉL: De mi... hogy ez... milyen Csongi?
TAMÁS: Mittomén, Grindr... Gyrosba’ letoljuk a wécébe, aztán jövök...
KORNÉL: De... Biztos, hogy...
TAMÁS: Mi van? Te beszélsz?
KORNÉL: Csak kérdeztem.
TAMÁS: Ne basszál, na! Nehogy már te oktass ki engem! Tehát... ne hülyéskedjünk, na...
KORNÉL: Bocsi, na, nem mondtam semmit.
TAMÁS: Menj a faszomba!
KORNÉL: Most komolyan?
TAMÁS: Hülyéskedek, tesó! Szeretlek, te majomügyéd, te! Megtoszom a fejedet!
(Nevetős hátcsapkodós ölelgetés.)
KORNÉL: Na, azt azért ne.
TAMÁS: Olyan fasza ez a Pest, bazdmeg! Hát ez... Itt új élet lesz, tesó, felköltözök én is, és fullba tolunk mindent, megyünk eseményekre, utazunk, tanulunk, dolgozunk, nagyon, nagyon, nagyon... Olyan jó itt! Azt érzem, hogy szabad vagyok, papa, szabad és boldog, érted?
KORNÉL: Elképzelni se tudod, milyen jó ezt hallani.
TAMÁS: Te, amióta kijöttem a pszichiátriáról, azóta fullba felfelé ívelek, de most... ez a Pest-tripp... fú, mintha kilőtt volna az égbe, érted... Na, menjünk a Mekihez, letolom a kicsi Csongit, és akkor tala, várj meg a Meki előtt.
KORNÉL: De nem maradunk együtt inkább?
TAMÁS: Mindjárt jövök, vegyél addig kávét.
KORNÉL: Jó, de...
V.
KORNÉL felugrik a színpadra. Zene és fények.
KORNÉL: És, igen, szóljon ez emlékedre, vessen hullámot az Akvárium, parrrrapap!
nemsokára elmúlik a nyár
pedig még csak ősz sincsen
mégis nemsokára elmúlik a nyár
de előtte még lesznek hullócsillagos
májusi éjszakák
hullócsillagos káprázatok
amiket majd nyilván egyedül látok
nélküled nézem az égnek boltozatát
hiszen te már meghaltál
de ne aggódj miattam
könnyű szél visz tovább utamon
és nem hord feléd ez a szél
dughagymát ültetnek a Holdon
és pajzsmirigkutatás folyik a Marson
biztos érdekelne ja téged biztos
csak hát a kurvaszar igazság
hogy az van hogy meghaltál
de bennem végig szép maradsz
bármit is tettél
és bármit is teszel odaát
bennem végig szép maradsz
arcod tőlem nem fordulhat el
ajkad nekem félőt nem üvölthetne
ketten egy teve hátán
várjuk a napfelkeltét a sivatag dombján
és ez van és ez lesz
tudom hogy már csak nekem
értem ezt de nekem ez a valóság
és bárki bármit is mond ez marad
hogy ketten várjuk a napfelkeltét egy teve hátán
ja ketten a teve hátán
KORNÉL: Igen-igen, KORNÉLió a beatben.
(Ekkor felugrik a színpadra SZILI, KORNÉL dílere és zenésztársa. Ő is mikrofont ragad.)
SZILI: Meg this is disSZILI. Szóljon ez az elvesztett spanoknak, szóljon a spanomnak, szóljon ez a spanodnak, szóljon ez az igazi spanoknak, je.
megtanulni más arcával mosolyogni
közben elfelejteni a sajátodat megborotválni
megtanulni más gesztusaival válaszolni egy hajléktalannak
megtanulni más álmainak a felrepülését várni
megtanulni más hazugságaival válaszolni a saját kérdéseidre
közben meg elfelejteni hogy egy kérdésre válaszoltál
elfelejteni hogy monologizálsz
elfelejteni hogy a beépített emberek ugyanúgy színészei az előadásnak
megtanulni porosodni a csendben
miközben feketelyukak között magadat kergeted
(SZILI bólogat tovább némán, KORNÉL veszi át.)
KORNÉL:
mi mindent lehetne máshogy csinálni
és mi mindent nem fogok soha máshogy csinálni
apró fényvisszaverődések a szendvicsem
félig összegyűrt sztaniolján
ha összegyűröd nekem máshogyan
talán
másmilyen apró fényvisszaerődések
lennének a szendvicsem sztaniolján ja
SZILI:
por száll
por száll a porra
porba ne mérjük
a sivatagot azt ne mérjük porba
esőcseppp merült
esőcsepp merül a tengerbe
esőcseppbe’ ne mérjük
a tengert azt ne mérjük cseppekbe’
mondom hogy én ezt nem értem
de attól még a port és a cseppet
ahogy te kérted testvér
én azt még a hátizsákba betettem
és nem értettem hogy minek
ki tesz a hátizsákba port meg cseppet
de azt nem tudtam
hogy a porszemcséből meg az esőcseppből
arról nem szóltál nekem
hogy ezekből sivatag meg óceán
hogy sivatag meg óceán lesz a táskámban
Együtt:
erről nem szóltál
sivatag és óceán
erről nem szóltál
hogy porszemből meg esőcseppből
hogy ezekből lesz
táskámban ezekből lesz a
sivatag és az óceán
KORNÉL: Szevasztok, akváriumosok, szevasztok, örökspanok! (Ordít a tömeg.)
SZILI: Bazdmeg!
(Lemennek a koncertfények, elnémul a tömeg, feljön a színpadfény.)
KORNÉL: Mi van?
SZILI: Úgy be vagy nyomva, tesó, hogy elbasztad! Még lett volna egy verzéd...
KORNÉL: Erre csak egy megoldás van: még egy csík!
SZILI: Neked biztos nem...
KORNÉL: Kifizetem.
SZILI: Apácska, félmillával lógsz...
KORNÉL: Jó, de akkor nem hívsz meg egy csíkra?
SZILI: Te néztél tükörbe? Látod, hogy milyen állapotban vagy? Rágsz, mint egy hörcsög, bazdmeg!
KORNÉL: Oké-oké, rágok, és akkor? Gyere na, spanok vagyunk, toljuk a zenét, csak, akkor.... adj kölcsönbe még egy kicsit, gyere, na, tudod, hogy szeretlek, na...
SZILI: Faszomat érdekli, ne ölelgess!
KORNÉL: Oké, akkor szerzek mástól. És feltankolok fullosan, emdé, spuri, papír, keta – minden.
SZILI: Ki fog neked adni? És mire?
KORNÉL: Kölcsönkérek!
SZILI: Kitől, apácska? Senki nem ad neked, csórikám. Nem is kell, már meg vagy szaladva eléggé, nem kell neked semmi.
(Csend. Majd KORNÉL nekiesik SZILInek.)
KORNÉL: Adjál, te hülye köcsög! Te fasz!
(SZILI a földre teperi, kezét ütésre emeli.)
SZILI: Verjem szét a pofádat? Azt akarod? Rakjalak vérbe? Öljelek meg, hülyegyerek?
KORNÉL: Szállj le rólam, faszfej!
(SZILI az arcába boxol kétszer.)
SZILI: Velem így nem beszélsz, kutya! Megértetted? Mondjad, buzi, megértetted?
KORNÉL: Hagyjál békén!
(SZILI leszáll róla, feláll, elrendezi a ruháit.)
SZILI: És köszönd meg, hogy nem öltelek meg, apácska. Egy hónapod van a pénzem visszaadni. És mától én nem létezek, értettél? Megértettél?
KORNÉL: De Szili...
SZILI: Nem hívsz, nem írsz, világos? Ha megteszed, nem én fogok kopogtatni az ajtódon, értetted? Megértetted-e?
KORNÉL: Meg.
SZILI kimegy.
VI.
KORNÉL bekapcsolja a laptopját. Kivetítőn látni, ahogy videohívást indít. Pár csöngés után LÉDA veszi fel.
LÉDA: Hogy vagy, drága? Úgy aggódtam érted, hát két hete nem írsz, nem hívsz, hát nem igaz, hogy...
KORNÉL: Visszaírtam, esemesben.
LÉDA: Igen, öt nappal később... Már a főbérlőt akartam felhívni, hogy...
KORNÉL: Ne csinálj hülyeségeket, kérlek...
LÉDA: Persze, de hát... Azt se tudom, hogy mi van veled, hogy... nagyon, nagyon sajnálom, ami történt... őszintén... szeretném, ha osztozni tudnék a fájdalmadban, és azt kívánom, hogy Isten mutasson neked kiutat, tudom, hogy te nem... de akkor is, kérem Istent, hogy... hogy meglásd, hogy... hogy vigasztalásra találj, és... részvétem, kicsi drága fiam... mondj valamit, hogy viseled, hogy vagy?
KORNÉL: Tök jól! Mármint persze ez borzalmas, és majd felfogom később, de... alapvetően ja, hogy csak a zene van, csak a zenéért érdemes... valami ilyesmi... ezt érzem belőle....
LÉDA: Nagyon sajnálom... miközben dühös vagyok Tamás apjára, nem tudom, hogy ezt mondhatom-e neked, vagy hogy... csak... látod, milyen felelőtlen, ostoba döntés... és mit okoz... elválik a feleségétől, ott hagyja a gyerekeit, és... ez lesz... mit tudjon ezen feldolgozni egy hatodik gyerek... ha még... na, érzékeny is ráadásul, és akkor... először Marcell, most meg Tamás is... biztos Tamás sem tudott mit kezdeni... hát ha az öcséd... na, akkor azt biztos magadra veszed valamilyen szinten... tehát az egész egy... láncreakció... és csak azért, mert Tamás apja... hát mondd meg, hogy nem tudta megállni magát! (Csend) Hogy miért kellett neki, hogy miért nem... vagy te mit gondolsz? Szerinted miért... Tamás miért ezt választotta?
KORNÉL: Gondolom, ez is komplexebb...
LÉDA: Oké, oké, persze... De mégiscsak... Az ember tudja, hogy hol van a határa a dolgoknak, nem? És felnőtt fejjel csak nem hozunk ilyen felelőtlen döntéseket, hát nem a homokozóban vagyunk! Hát nem?
KORNÉL: Ja...
LÉDA: Komolyan, hát amikor megtudtam, jött, hogy... hogy felhívjam és a falhoz vágjam a telefont, hogy micsoda egy.... látod, hogy megnyomorít életeket egy ilyen... döbbenet, nem?
KORNÉL: Ja...
LÉDA: Nagyon, nagyon sajnálom, drága... Ha... nem tudom, ha bármit tudok segíteni vagy ha...
KORNÉL: Ha küldenél pénzt, az jó lenne.
LÉDA: De hát... Két kete küldtem. Azelőtt meg szintén két hete. Azért nem ezt beszéltük meg.
KORNÉL: Oké.
LÉDA: De, persze... mennyit küldjek?
KORNÉL: Hát egy... kétszázast. Tudod, ilyen... kell vegyek valami könyveket, meg... online tanfolyam...
LÉDA: Milyen tanfolyam?
KORNÉL: Hát... az egyik tanár ajánlotta, valami amcsi faszi tartja, ilyen... ja, ilyen közgázas cucc, valami statisztikás valami...
LÉDA: Oké, küldöm. Jól megy amúgy?
KORNÉL: A zenélés?
LÉDA: Az egyetem.
KORNÉL: Jaa. Persze, hát, online, tudod...
LÉDA: De azért odafigyelsz órákon, ugye? Nem megy az egyéb közben a füledbe...
KORNÉL: Hát, na, ja...
LÉDA: De bejársz, ugye?
KORNÉL: Pff... hát, igen, néha kihagyok egyet-egyet, de...
LÉDA: Kérlek, kicsi fiam, ne rugassuk ki magunkat, jó?
KORNÉL: Okk...
(Csend.)
LÉDA: Paulával... beszéltetek?
KORNÉL: Ja, most... költözik fel Pestre, kapott egy munkát itt...
LÉDA: Ja, mesélte.
KORNÉL: Mi?
LÉDA: Volt nálunk valamelyik nap... Nem is tudtam, hogy mondjam vagy ne mondjam vagy...
KORNÉL: Figyelj... ti is két ember vagytok, van kapcsolatotok rajtam kívül is, szóval...
LÉDA: Elég jó munkát kapott, valami ilyen... grafikai cuccot...
KORNÉL: Ja...
LÉDA: De hogy fogtok találkozni is?
KORNÉL: Hát... most úgy néz ki, hogy... ja. Aztán... majd elválik.
LÉDA: De hogy... meg akarjátok próbálni vagy...
KORNÉL: Mondom, majd elválik.
LÉDA: De te szeretnéd?
KORNÉL: Igen, azt hiszem, igen.
(Megszólal egy beat a háttérben.)
KORNÉL: Na, mennem kell, anya.
LÉDA: Vigyázz magadra, drága fiam. Küldöm a pénzt. Nagyon szeretlek.
KORNÉL: Oké, szia. (Leemeli a mikrofont, és a színpadon kezd énekelni.) Ja, ja, megkapom a zsettet, veszem meg a szettet, igen, igen... tegyétek ti is, egész Akvárium, dőljenek a szettek. (Hangos kiabálás.)
megkapom a zsettet
veszem meg a szettet
így volt ez mindig
így volt ez akkor is
mikor anyám utolsó pénzét
azt is nekem küldte át
megkapom a zsettet
veszem meg a szettet
mert máshogy ezt nem lehet
asszem ehhez túl fiatalnak kéne lennem
asszem ezt így
ebben a zúgásban még nem kéne éreznem
de hát opálsárga sárkányok vannak bennem
nyilván felzabáltak
kéjesen időnap előtt felzabáltak engem
magamhoz már nem nagyon férek én
és bármi máshoz még kevésbé
légszomjra ébredek légszomjra fekszem
légszomjamat a zsebemben hordom
valami eleve elevenen elviselhetetlen
halálomkor lábujjaimig takaró fedjen
ezt kívánom nektek
hogy ne lássátok mennyire didergek
minden megtörténik ami megtörténhet
és csakis az történhet meg ami meg is történik
a felhők szétnyíltak
lecsorog a plakátisten
és én szabad vagyok
szabad a széttetovált lelkemmel
tudod engem nem ringattak életem első hetében
ezért ringatom magam szerre szerrel sebtében
és beleringatom magam a jelek pergő cséplésébe
beleringatom magam a jelenen túli fagyűrűbe
ülök egy kidobandó görgős székben
ülök az örökkévalóság mulandó forgásában
érzem ahogy elhal a hurrikán
tompulnak az ösztönök
lejtő zene lejtő íve mindent eltakar
semmit nem hallani ki mögüle
semmit de semmit nem hallni ki mögüle
csak azt hogy
az őszi bükkön ismeretlen éneket
dalol egy gyászoló fülemüle
VII.
KORNÉL felugrik a koncerttérbe. Koncertfények, koncerthangulat.
KORNÉL: Ja, boldognak kéne lenni, mi? Boldognak kéne lenni, Akvárium? (A régi beat átfolyik egy újba.)
Boldognak kellett volna lennem
erre vártam fél évet
na jó ez nem igaz teljesen
néha vártam máskor nem kívántam
néha utáltalak néha meg vágytalak
arra vártam fél évet
hogy hátha megint
hátha újra
hátha ismét
elkezdődhetne
hat évet voltunk együtt
pontosabban ötöt s felet
mert az utolsó félben
inkább csak hitegettelek
és hitegettél te is engem
hitegettük egymást
pedig én tényleg akartam már
a végére nagyon akartam hogy megint legyen
de te inkább csak játszottál velem
feketére festett az augusztus nekem
kulcscsontodon tűnt el az a nyár
elhagyatott örökkévalóság
sivatagi teve a Himaláján
és végül a kispadra ültettél
várjál csak itt
holnapig vagy ki tudja meddig
fogkrémes tubusban leszel
és én ott ültem fél évet
közben hol gyűlöltelek hol szerettelek
miután vártam ott fél évig
ismét találkoztunk
újra és újra és újra
és mintha elkezdődött volna valami
boldognak kellett volna lennem
de ami bennem volt
annak boldogsághoz köze nem volt
és hidd el nem így
egyáltalán nem így kezdtem ebbe bele
én előtte kiürítettem mindent
igen kiűrítek mindent
de súlytalanságomban nem tudok
megérkezni hozzád
hát beülök egy kocsmába közted és köztem
ha nem lennék üres
kongó bénasággal fészket raknék magamba
s ha nem bolyonganál hidegen
minden még meg nem álmodott álmomban
akkor talán beléd zárhatnám
ami magamban elviselhetetlen
de így hogy az emberekről
nem tudsz nem eszembe jutni
és lassan utcáim sem enyémek már
csak kérni tudok
engedd hogy elfollyak öledben
hogy magzatvízként megtérjek hozzád
ha más másképp nem lehet
így én ennek pont így indultam neki
de hamar érezni lehetett
hogy ugyanaz van
mintha augusztust írnának
ugyanaz a távolságtartás
hogy te lassan szeretnéd
hogy organikusan
nekem meg levegőre van szükségem
kapaszkodásra és intenzív pulzálásra
de te ezt nem értetted
és én sem értettelek téged
csak érezni kezdem hogy
foszlik
foszlik már
két végtelennek végleg összecsomózott szála
nyállal hegesztünk rajta még egyet
majd előkerül a gyújtóm is
és összeperzseljük
elviselhetetlen büdös
ez már műanyag
de még tart persze ha akarjuk még tart
fészket raktam benned
vagy te raktál bennem
vagy az önmagunkban rakott fészkek összeértek
vagy a magunkból kitiltott fészkeket
átraktuk egymásba
fészket kakukkéletet s ha futni kell magam elől
hát menedéket
így indultam neki ennek
de közben nem tudtam feledni hogy te
mint eladás előtt díler a fűből
lecsippentettél belőlem hat évet
egy esti cigi biztos kijön belőle
de mit kurtítottál meg vele
tessék
itt van mindenem
aranyom ezüstöm lelkeim
mindent feltettem arra
hogy nem fogod tudni elérni
hogy bármit is érezzek
valójában magam ellen fogadtam
tényleg
azt kívántam hogy ne legyen igazam
hívlak de nem veszed fel
aztán hívsz de nem veszem fel
kereslek de nem vagy sehol
aztán keresel de nem vagyok sehol
meddig játsszuk még ezt mondd
(Lassan feljön a fény, KORNÉL folytatja a zenélést. PAULA kisírt szemekkel és remegő ajakkal nézi.)
PAULA: Mit akarsz... ez most?
KORNÉL:
annyira új ez a szellemváros
és annyira régi ez a városnegyed
tudom hogy melyik sarok után melyik jönne
ha odaát lennénk
odaát a valahol még élő
de itt már kihalt városban
akkor tudnám hogy melyik sarok után melyik sarok jön
hogy a gyógyszertár előtt van a bevásárlóközpont
és hogy a kettő között egy macskaköves út kígyózik
és hogy egy határozott mozdulatod után milyen másik mozdulat következik
és hogy amúgy
egyáltalán mi a fasz következik
de itt el vagyok veszve
itt nincs gyógyszertár és nincs bevásárlóközpont
és nincsenek határozott mozdulatok sem
és lehet hogy te ezt szereted
hogy neked ettől élő az egész
de én csak algákat látok
partra vetett rothadó algákat
és a köztük csillámló mekis szívószálakat
és a mellettük üvöltözve épülő homokvárakat
de ehhez már tompa vagyok és fáradt
én már hordtam egyszer
szétfutó szemcskét szorgalmasan hordtam
kislapáttal a szétfutó szemcskét
sokáig hordtam egy homokasszony építéséhez
de tudod az van
borzasztóan egyszerű de az van
hogy homokból nem lehet embert építeni
KORNÉL: Ugye, Akvárium, homokból még nem építettek embert?
(PAULA lerángatja KORNÉLt a koncerttéről.)
PAULA: Figyelj már rám!
KORNÉL: Bazdmeg, folytatni kell!
PAULA: De mi... mit.... mi van? Mit mondasz?
KORNÉL: Hát ezt... hogy... nekem ez rossz... azt érzem, hogy nem... hogy ez ugyanolyan, mint auggusztusban, hogy...
PAULA: De mit vártál? Mit kellett volna tegyek? Félévig semmit nem beszélünk, és akkor az első találkozón örök szerelmet fogadjak neked? Mintha nem telt volna el előtte hat év? Ráadásul az a hat év... Mit vártál, hogy minden ugyanolyan legyen?
KORNÉL: Pont azt nem akartam, hogy ugyanolyan legyen.
PAULA: De ahhoz idő kell, amit... nem akarsz megadni...
KORNÉL: Nem, csak... tévedtem. Azt hittem, hogy ez a félév elég volt, hogy... tiszta lappal indulok, hogy nem haragszom rád, de ez... szóval kurvára haragszom rád, sebet érzek magamban, és... igen, azt vártam, hogy mivel tudod, hogy mennyire fájt nekem, hogy... nemtom, hogy... nem hogy kárpótolsz, de hogy, nemtom... ennek tudatában több... nagyobb szenvedély lesz benned, vagy... hogy látni, hogy ezt akarod, hogy tennél érte, hogy...
PAULA: Ez mit jelentett volna? Hogy az első találkozásunk után, amikor kiderült, hogy beleegyezésem nélkül hangrögzítetted az egészet, ezután le kellett volna feküdnöm veled, vagy mi?
KORNÉL: Nem kiderült, hanem elmondtam.
PAULA: Igen, mert nem volt benne ,,hasznos anyag”.
KORNÉL: Én egész nap... nemtom... arra vártam minden nap, hogy... legyen valami... azt hittem, hogy... szóval én nem arra számítottam, hogy néha csetelünk és hétvégeken egy napra találkozunk...
PAULA: De hát én ezenkívül végig dolgoztam, nekem ez volt a teljes szabadidőm, minden időmet veled töltöttem!
KORNÉL: Értem, de... én meg itthon kuksoltam, és csak zenéltem és csak... nem... ez nem az...
PAULA (kifújja az orrát): Oké. Miről akartál beszélni?
KORNÉL: Hát... erről... meg...
PAULA: Meg?
KORNÉL: Szóval... hogy... ilyen... ebbe a... na, érted, hogy ez milyen volt nekem ez a pár hét, és... szóval találkoztam valakivel.
PAULA: Mi?
KORNÉL: Ja, hát...
PAULA: Mikor?
KORNÉL: Múlt héten.
PAULA: Mi?... Hogy én haza kellett menjek, mert apám az intezívre került, és te ezalatt... Fú! Na és hol?
KORNÉL: Bumble-ön.
PAULA: Aha, nem törölted le...
KORNÉL: Nem beszéltünk ilyesmiről, hogy... mik a szabályok vagy...
PAULA: De mit jelent, hogy találkoztál?
KORNÉL: Hát, hogy... átjött és... lefeküdtünk...
PAULA: Egyszer?
KORNÉL: Mármint... most... tényleg ez a lényeg?
PAULA: Legalább ezt megtudhatom, nem?
KORNÉL: Hát, többször találkoztunk, de... épp, hogy...
PAULA: Kurva jó.
KORNÉL: Nem, nem... épp, hogy... szóval most... megmondtam, hogy kicsit lépjünk hátrébb, érted, hogy... jegeltem azt, épp, hogy tudjak gondolkodni, hogy...
PAULA: Asszed nem tűnt fel? Azelőtt minden nap írtál, aztán egyszer csak, hopp, hirtelen már alig... és akkor is kényszeredve... hogy lehetsz ilyen, ezt hogy, miért csinálod ezt velem?
KORNÉL: De mit csinálok? Épp elmondom őszintén...
PAULA: Akkor neked... azt jelenti, hogy... én nem értem... akkor neked nagyon más... én nem tudtam volna... szóval, hogy lefeküdtünk az nekem valami csodát, valami... bensőséges, valami meleg, valami varázslatos, valami... és hogy te ezt az intimitást rá egy héttel mással...
KORNÉL: Úha, akkor most hátast kéne dobjak, mert méltóztattál lefeküdni velem?
PAULA: De miért vagy ilyen ellenséges?
KORNÉL: Csak kicsit... magasra taksálod magad, vagy nemtom... szóval, ja, igen, akkor mást jelentett, vagy nemtom...
PAULA: Elmentem két hétre... apám az intenzíven fekszik, és te eközben... de tényleg... te ezt akarod? Tönkre akarod tenni az egészet? Olyan szép volt... épp... én azt... valami tényleg... nem értem, esküszöm, egyáltalán nem. Mintha bimbódzott volna valami, új és... és...
KORNÉL: Figyelj, sétáltunk a Margit-szigeten, emlékszel?
PAULA: Igen.
(KORNÉL énekelni kezd a mikrofonba, de nincs már beat alatta.)
KORNÉL: Haló-haló... technika!
PAULA: Milyen technika?
KORNÉL: Lefagyott a beat, de nem baj, tolom nélküle, tolom zsigerből, tolom szöveggel! (Beat nélkül treppel.)
hallgatunk jó ideje
szerintem máshogy hallgatunk
te ibolyalilán hallgatsz
én sötétzölden hallgatok
csak feltételezem persze
mert a hallgatásokról nem szoktunk beszélni
mintha egyszeriben foszforeszkálni kezdett volna
a margit szigeti sétány betonján
mintha foszforeszkálni kezdett volna
a mögöttünk levő utcalámpák
az általuk kibocsájtott neonfény eredményeképp
mintha foszforeszálni kezdett volna lábunk előtt a kapucniárnyékom
felkaptam a fejem nyílt volna a szám és elakadtam és nem tudtam
rád néztem némán lépdeltél mellettem és nem tudtam
hogy ezt elmondjam-e neked
régen fel sem merült volna bennem
hogy ezt elmondjam-e neked vagy sem
de most már inkább nem
inkább nem mondom el neked az ilyeneket
ez nem egy döntés
sajnos ez nem választás kérdése
csak egyszerűen nem tudom
ezt például nem tudom már elmondani neked
hogy a kapucniárnyékom
foszforeszkálni kezdett a margit szigeti sétányon
PAULA: De ne... figyelj már ide, beszélj normálisan!
KORNÉL: Én így beszélek.
PAULA: De miért ne mondhattad volna el akkor, ott, a Margit-szigeten... mi... te ezt... előre...
KORNÉL: Mi én? Mi előre? Mit szipogsz?
PAULA: Te ezt... azért volt... az egésszel csak... te esélyt sem adtál... csak... ennyi, vissza akartál döfni?
KORNÉL: Nem, csak... mindegy, tök mindegy az egész, érted? Ezt próbálom mondani.
(PAULA lassan közeledik KORNÉL felé.)
KORNÉL: Figyelj... szerelmes lettem, ez... ennyi
PAULA: Pár nap alatt nem lehettél szerelmes, KORNÉL.
KORNÉL: Hagyjál már!
PAULA: Nézz rám, szerelmem!
KORNÉL: Nem vagyok a szerelmed.
PAULA (megöleli KORNÉLt, aki nem öleli vissza): Kérlek, kérlek, én szeretlek téged. Ez olyan szép lehetne, kérlek.
KORNÉL: Vége, ennyi.
PAULA: De még várj, még... lehet, meggondolod magad... még kis ideig...
KORNÉL: Nem!
PAULA: De szeretlek, érted?! (Rángatni kezdi KORNÉLt) Felfogod?! Ne csináld ezt velem! Miért akarsz megnyomorítani?!
(KORNÉL a földre löki Paulát.)
KORNÉL: Nem értesz a szóból, bazdmeg? Mondom, ennyi, hát azt akarod, hogy verjem szét a fejedet?
PAULA: Abban jó vagy, igen.
KORNÉL: Ne hazudozz! Egyszer, egyszer ütöttelek meg!
PAULA: És? Az nem számít?
KORNÉL: Húzz el innen!
PAULA: És szavakkal, azokkal hányszor? De nem baj, szerelmem, én így is, én nagyon...
(KORNÉL megindul PAULA felé, aki feltápászkodik és elmenekül.)
KORNÉL: Tűnés! Húzz a picsába!
VIII.
KORNÉL felugrik a koncerttérbe.
KORNÉL (integetve): Húzzátok vissza, hahó, vissza a zenét! Eltolok én egyet üresbe, de azért... a népek nem ezért fizettek, ugye népek? (Hangos fujjogás) Amíg várunk a technikára, addig... (Megindul a beat) Ééés, itt is vagyunk! Pult alatt, csak nektek, pult alatt mondom, je, pult alatt elmondom, hogy kell viszlátot mondani örökre, ja.
csak pult alatt mondom
zsírfoltos lelkiismerethez térképet árulok
lépték és égtájak nélkül
kinek nincs mit megtalálnia
örökre a buszon felejtheti magát
hogy is van ez hogy
itt vagyunk egymásnak
de közben te is magadnak vagy ott ahol vagy
és én is magamnak vagyok itt ahol vagyok
itt vagyunk egymásnak
mint két koldus aki nap végén
összeveti a térdeléssel összekuporgatott apróit
és titkon azt reméli hogy a másiknak több gyűlt össze
és titkon azt reméli hogy akkor majd a másik fiezt
hogy akkor majd a másik állja az éjszaka kannás borait
itt vagyunk egymásnak
mint két ilyen koldus
akik nap végén összetalálkoznak
és mindketten a széttárt üres tenyerüket mutatják
azt remélve hogy akkor majd a másik fog fizetni
pedig zörög a zsebük rendesen minden egyes lépésnél
itt voltunk egymásnak
mint az a két öregasszony
akik úgy találkoznak a panel előtti padon
hogy vállalt céljuk kibeszélni mindenkit
és mindent ami a környékükön történik
és csíp a nyelvük és szúr a szemük és fáj a szavuk
és mindenki fél tőlük ezért mindenki nagyon kedves velük
de ők tudják egymásról
a lehető legpontosabban tudják egymásról
hogy amikor másokkal beszélgetnek
akkor a másikat is így beszélik ki
pont így ahogyan a padon szokták kettesben is tenni
pontosan tudják ezt egymásról
mégis
mégis valahogy másnap is randiznak a padon
és másnap is szétfröcsögik padjukról a világot
hogy is volt ez
hogy itt voltunk egymásnak
és hogy többé nem nem ülünk a padon
többé nem találkozunk este
nem vesszük a kannás bort
és nem nézzük egymás zsebeit
többé nem
hogy is volt ez
már a felhőket is fújja a kocsmaszél
senki nem kérdez semmit semmiképp
végleg megcsaltunk mindent
hová heverjek le ha már minden otthon és minden idegen
hetvenhétszer feleztelek el magamban
és még mindig sok vagy
összeér bennem házam pincéje és padlása
én a lift vagyok fekete-kék ajtajú sebhely
mindent elhagyok
és visszatérek mindenüvé
a tegnapok élők
a tegnapok bennem élősködők
hogy is volt ez
hogy többé nem
hogy is
hogy széttartanak a vonalak
hogy nincs párhuzam
és nincs és fogy el az utam
hogy behajtanak az audik az udvarra
de mégsem nyitnak ajtót
csak állnak és állnak
és szól a Don’t stop beleiving flancos dörmölésükben
és én már csak képként tudok rád gondolni
nyeszlett vízfoltos és rojtosodó képként
mint a bagoly szemében
szemének tükröződésében
a felvillanó vakító éjszaka
úgy nyomta belém fekete pecsétjét a felismerés
hogy ez tényleg végleg elmúlt
vagyis persze nem
persze átalakul és továbbalakul és a végtelenségig
változik és gomolyog tovább persze
de úgy de pontosan úgy
abban az elrendezésben abban a fénytörésben abban a lélekszakadásban
tényleg véglegesen és visszavonhatatlanul elmúlt
nem tudom hogy mit kéne most érezni
hogy kéne-e egyáltalán bármit is
vagy ismét csak az időre hagyni
rábízni ezt is hordja szét mossa össze másokkal
és tegye fel a ruhaszárítóra két lyukas zokni közé
lehet hogy nem kéne ismét ugyanehhez nyúlni
nem kéne a nemcselekvés mögé bújni
nem szabadna hagyni hogy magától darálja be a gép
és magától őrlödjön le
majd málljon szét valahogy az idő mozsarában
nem kéne
de úgyis ezt fogom nemtenni
ezt fogom hagyni
vagyis tényleg ezt fogom tenni
hát csak annyi maradt hogy egy viszlátot intsek
innen ahol nem is tudom hogy hol vagyok
és hogy egyáltalán vagyok-e még
de ha csak egy képzelt integetés
akkor is felemelem innen a kezem
hogy viszlátot intsek neked
asszem örökre
viszlát
ha jó nem is mindig volt
de szép volt tényleg
csak kell tudni pontot tenni a végére
viszlát örökre
(Feljön a fény a színpadon, a beat még csak fokozatosan halkul. Egy széken, kezében egy vitamin-vízzel üldögél DÓRA.)
KORNÉL: Érted, Dóra? Megmondtam neki, hogy viszlát örökre.
DÓRA: De hogy volt?
KORNÉL: Mindegy, nem mondom, hogy nem... szóval, nyilván még... de a lényeg, hogy akkor most már...
DÓRA: De ez nem ilyen kettős most neked?
KORNÉL: Milyen értelemben?
DÓRA: Hát hogy félig itt, félig ott...
KORNÉL: De ezt hogy érted?
DÓRA: Hogy így a síkok között.
KORNÉL: Milyen síkok között?
DÓRA: Hát hogy... időben meg térben meg mindenképp.
KORNÉL: Ja... nemtom, lehet.
DÓRA: Ja, az biztos jó lesz... ha tudsz kicsit pihenni, megpihenni. Jót tenne.
KORNÉL: Ezt hogy érted?
DÓRA: Csak... azt láttam, hogy nagyon el vagy vagy... ki vagy... amíg, ja, amíg találkozgattunk.
KORNÉL: Ja, hát... ja... sok volt meg... ja. De figyelj, megmutatom, ez valami olyasmi, amit... Mondtad, hogy nem engedlek be, hogy így... és ez neked szól, ezt neked fogom zenélni a koncerten is...
DÓRA: Milyen koncerten?
(KORNÉL ismét a koncerttér felé megy.)
KORNÉL: Tudod, amit meséltem, az Akváriumos. (Felugrik a koncerttérbe) Helló, Akvárium! (Felhangosodik a beat, de marad a színpadfény. Énekelni kezd, közben Dórát nézi.)
azt mondod hogy majd csak akkor
addig ne addig semmit sem
hanem majd csak akkor
ha szerinted a legelcsépeltebb módon válaszolni tudok
a szerinted legelcsépeltebb kérdésre
hogy akarok-e játszani
akarok-e játszani halált
meg minden mást
akarok-e veled játszani
valami üvölt bennem hogy ez hülyeség
nem a kérdés ne érts félre
egyáltalán nem a kérdés hanem a kérdés helyzete
hiszen valami üvölt bennem
mint a kiherélt sakál valami üvölt bennem
hogy persze hogy most hogy egyből hogy gyere
de hiába üvöltök innen
egy romosodó házakba fulladt utcáról hiába üvöltök
a kidőlt emléktáblákkal körülvett utcából
az utcát körülvevő kísértetlabirintusból
innen hiába üvöltök
a labirintust kövülrvevő szellemvárosból hiába üvöltök
mind üvölthetek mert te odakint
valahol az expresszbuszok végső megállójában
valahol a városhatár szélén
ahol kisárgult fű nő a gondolataimon
a gondolataim maradék kórói között
ott ameddig te még elmehetsz
ott ahol álldogálva várod hogy megérkezzek
ott te nyilván nem hallod
hogy én izzadva üvöltök
keservesen rohanok és üvöltök
és üvöltöm a választ
de te
ott ahol vagy
ott ameddig eljöhetsz
ott nyilván nem
esélytelen hogy halld amit üvöltök innen
torkom szakadtából üvöltök neked
(Elhallgat a zene.)
KORNÉL: Persze, ez kissé... de érted a lényeget, nem?
DÓRA: Azt hiszem, sajnos.
KORNÉL: Hogy-hogy sajnos? Épp az a lényeg, hogy van ez... ez elválaszt, még távolságot ékel ide, de... ez elmúlik, ez, ha segítesz...
DÓRA: De épp ez az.
KORNÉL: Nem, nem, figyelj, ezt félreértetted.
DÓRA: Te értetted félre.
(KORNÉL ismét zenélni kezd.)
eljátszhatjuk igen
eljátszhatjuk hogy a miénk
hogy a világ a miénk és hogy előttünk senki sem volt szerelmes
DÓRA: De Kornél...
kénes szagú délutánok kergetik egymást
nyuszi a fűben hol a fűben
hová mész te kis nyulacska
szerelemgombát vadászni az erdőbe
és anyácskád tujda-e és várja-e
hogy megbolondulva visszatérj
szőjjünk valami szebb álmokat
vagyis én nem tudok szőni
de szőjj te és én majd bátorítalak
DÓRA: Ezt próbá...
megkozmetikázták már felhőinket is
nagyobbak és karéjuk is vörösebb
szétgereblyézte őket valami
hogy pontosan látni lehessen azt a foltot a fenti tengerben
amit mi más és más erkélyek rozsdájából nézhetnénk elmúlni
de én nem akarom nélküled
ha lehetne akkor nézném az elmúlást de csak veled
szépen rakott keleties onramentikájú
csempékkel körbevett börtön vagyok
kérdés hogy akarsz-e a cellatársam lenni
DÓRA: Nem!
(Elhallgat a zene.)
KORNÉL: Mi?
DÓRA: Ezt próbálom mondani. Hogy... én is gondolkodtam, most az egy hét alatt, és...
KORNÉL: Nem egy hét, öt nap múlva írtam!
DÓRA: Oké, öt nap. Szóval... lehet, hogy... már majdnem letöröltem a Bumble-t, mielőtt találkoztunk... már abba is belenyugodtam, hogy nem... lehet, ez van neked, hogy... vagy majd később, de hogy nekem így nem lesz senki, vagy... és akkor jöttél te, és... azt hittem, hogy... éreztem, hogy ez más, hogy ezt most... és mindenáron meg is akartam... csak... hát épp ez az...
KORNÉL: Semmit nem értek.
DÓRA: Hát... pedig... nem biztos, hogy ennek most van itt az ideje, érted?
KORNÉL: Mármint minek?
DÓRA: Ó, na... Nem vagy hülye, érted.
KORNÉL: De... most... nem biztos.
DÓRA: Ebből tényleg lehetne valami. De nem most.
KORNÉL: Mert?
DÓRA: Mert neked se... szóval te sem vagy olyan állapotban, érzemileg, fizikálisan, pszichésen, mindenképpen, és nekem se...
KORNÉL: Hogy-hogy pszichésen?
DÓRA: Ó, na, érted.
KORNÉL: Nem, nem értem.
DÓRA: Amióta ismerlek, nem láttalak józanul, érted? Sőt, már az elején nagyon vészes volt, és csak súlyosbodott, és most meg, figyelj, úgy járkál a szemed, mintha korcsolyázna, érted...
KORNÉL: Ja, értem, fasza!
DÓRA: De eskü, ez a legkisebb, nem ez a lényeg...
KORNÉL: Aha...
DÓRA: Komolyan. Jó, ne hidd el, a te dolgod.
KORNÉL: Mindegyik kurva ezzel jön.
DÓRA: Fú! Ezt... miért engeded meg magadnak, hogy így beszélj? Pauláva is így beszéltél?
KORNÉL: Igen, bazdmeg, képzeld el.
DÓRA: Én vagyok egy hülye. Még azt akartam mondani, hogy csak... tegyük félre egy időre, és majd beszéljünk később, de ezek után...
(KORNÉL hirtelen megöleli Dórát.)
KORNÉL: De te érted, hogy nekem senkim sincsen? Hogy csak te maradtál?
DÓRA: Nenene! Ebbe nem megyek bele, ne kezdj el fenyegetőzni és ilyen...
KORNÉL: De nem fenyegetőzöm, csak nélküled, érted, felkelni reggel – minek?
DÓRA: Nem! Ilyen súlyt nem rakhatsz rám! Meg... Bocsánat, de mi a fasz van veled? Alig ismertük egymást két hétig, szóval...
KORNÉL: Szóval ez semmi volt neked?
DÓRA: Dehogyis, de ez nem... szóval ilyen nincs, érted, ez nem normális... hogy két hét után ilyeneket mondjál, szóval... nekem ehhez nincs közöm, és nem is miattam lenne kedved, csak... belém akarsz kapaszkodni, és ez...
KORNÉL: Igen, hogy mentsél meg.
DÓRA: Jézusom! Na, engedj el! Kérlek, engedj el!
KORNÉL: Maradj!
(DÓRA kitépi magát az ölelésből. KORNÉL visszaszalad a koncerttére, de közben már énekel.)
beteg vagyok talán
de ki nem az ma már
maradj hát a beteggel
maradj itt velem
DÓRA: Nem, én... voltam már ilyen kapcsolatban, voltam már ilyen emberrel, ezt...
(Közben újraindul a beat is. KORNÉL továbbra is énekelve beszél Dórával. Feljönnek a koncertfények. A színpadon félhomály.)
álltunk ketten a Szenes házban
és te csillagokat dobáltál
és az egyik csillagok útján az ég felé
megriadt az emlékek nélküli honvágytól
és visszahullott egyenesen az én kezembe
én meg hullócsillagnak néztem
és kívántam valamit
és azt kívántam
hogy ne kelljen szívemnek
a véghezvihetetlen végig
egészen a legédessavanyúbb végig
hogy addig ne kelljen neki
egyedül üldögélnie
DÓRA: Fú, ne, légy szíves, ezt most hagyd abba, különben....
penészedő életem
hagynám az egészet
tényleg nem érdekel
szaladjon el szakadjon meg
DÓRA: Épp erről beszélek, érted? Nem vagyok mentőmellény, érted?
szakállam már csomósodik
befele nő és szívemre telepszik
szívemben összekuszálódik
kurvára elfáradtam
és nincs aki meghallgatna
rajtad kívül senki sem akarna
DÓRA: Szervusz. (Kimegy.)
IX.
KORNÉL ugyanott áll, énekel tovább.
azt mondta szervusz
ez volt az utolsó szava
ennyire banális és ennyire lyukas
én meg azt álmodtam hogy nagyon régi fehér autóban voltunk
nem volt ülése
én feküdtem egy pokrócon
te háttal az ablaknak támaszkodtál
izompólós arcok jártak körbe a parkolóban
mondtam hogy bukj le
feküdj le te is most le
de csak magyaráztál tovább
mintha hallani sem akarnád
az arcok persze észrevettek
feltörték az autót kirángattak mindkettőnket
ők is ordítottak és te is ordítottál
de téged békén hagytak mintha ott se lettél volna
az előttem álló csávó rám fogta a pisztolyát
felemeltem kezeim és nyugtatni kezdtem
de még egy mondatot sem mondtam el
és fejbe lőtt
nem haltam meg egyből
a földre zuhantam és láttam fentről
vulkánszerű vérkúp van a fejemen
spriccol belőle az agyszövettel díszített vér
még kettőt dobbant a szívem
közben eszembe jutott
hogy te ezt direkt csináltad
és akkor felriadtam és keresni kezdtelek
eszembe jutott hogy már nincs ahogy itt legyél
légszomjam lett és görcsösen kerestelek az egész házban
aztán a mosdóban megnyugodtam
legalább maradt utánad egy fogkefe
ja legalább egy kibaszott fogkefe
ülök a sarkon
Dóra kéne most
este van és csészék rendezetlen sora
és mámora és kábulata
most innom kéne
még többet
és még azt a maradékot
mindent feltolni
mindenből mindent ami még maradt
(Eddigre csak a koncerttéren van fény. Üvölt a közönség. Közben KORNÉL kapkodva dobálja szét a cuccokat a pult mögött, és sorra veszi be/szívja fel a maradék kábítószerét, mennyiséget és típust egyáltalán nem nézve.)
sok lesz Kornélka
mondta sokszor anya
sok lesz Kornélka
mondom én is néha
de pont Kornélka miatt
pont neki kell ez a kicsi Kornélnak
a bennem élő kis Kornélkának
Dóra kéne most
és mégis itt vagyok
merev lábak szédületében
csukott és nyitott ablakokban
mindegyik albaknyitásban
ott vagyok és várok
várom hogy hátha a te albakod lesz
most nagyon Dóra kéne
és vártam a padon
nem tudom hogy telt el
vagy mennyi idő tűnt így el
és vártam hogy mi lesz
és elvesztettem a szavaimat útközben
alszanak a sáncokban
és már körözött bűnözői minden városnak
ahol sorra elvesztek velem együtt
s na igen tényleg nem nőttem semerre
és Isten tényleg utál minket
elnyomtam cigijét a gerincemen
és most nézi hogy füstöl a testem
és vártam hogy tényleg olyan semmilyen vagy
hogy hiába hívlak hiába írok hiába minden
hogy tényleg nem fogsz felkelni és kijönni
abból a kurva tömbházból
nem jössz ki erre a padra
és sütött a nap és égett tőle a nyakam
tengerparti szél fújt 500 kilométerre a tengertől
és megsütött engem és megfújt engem
pedig ott ültem a lekoptatott padon és vártam
hogy most mi lesz
te meg nem jöttél ki
dupla vagy semmi
hát ebből semmi lett vagy max annyi
hogy beázott alagsoraimat összegrafittized
de ha utána itt hagytál akkor minek tetted
szürke peronomat színezted és színezted
de még folyik a festék
még nem száradt meg
még azt sem vártad meg
hogy megnézd hogy mit festettél
hogy lássad hogy milyen lett
valahogy mégsem hiszem el
folyik a festék de nem lefelé
és én fekszem a peronon
Isteneket várok az esőben
így örök tudsz lenni bennem
vajon kivel fogsz baszni
amikor meghalok
néha ezen mélázok
egy kettő három négy
öt elfojtott szerelem
némán gyármunkát végez bennem
és nincs aki segítsen
egyedül maradtam végleg
egyedül te drága testvérem
egyedül te
gyere és zenélj
zenélj velem még egyet
X.
TAMÁS fellép a koncerttére KORNÉL mellé.
TAMÁS:
ha szólítottál
ha holdra vágytál
rám mindig számíthattál
Együtt:
kék eget igyon
ki szomjazza a holdat
az kék eget igyon ja
KORNÉL:
szürke naplementék árnyékában
csüggedek tisztán és kábán de kábén
ne is kérdezd tényleg jól vagyok
csak lassan haldoklok
éljenek a halottak
és haljanak az élők
pörgessük fel egy kicsit
meguntam a sóműsort
Együtt:
kék eget igyon
ki szomjazza a holdat
az kék eget igyon ja
TAMÁS:
izzadnak a csillagok
kezedből szétprüszkölve is
izzadnak a csillagok
nem megy az együtt álmodás
pedig végig téged vártalak
és vártam
vártam hogy ennyiből megismerj
de már látod
te is látod hogy én sem változom
Együtt:
kék eget igyon
ki szomjazza a holdat
az kék eget igyon ja
KORNÉL:
bennem elfakul az ég kékje
pedig szemeimben csillog a másvilág
s félreverik a harangokat éppen félreverik értem
de nincs tétje nekem csak szalmaláng a végtelen térben
Együtt:
kék eget igyon
ki szomjazza a holdat
az kék eget igyon ja
KORNÉL:
csak rothadás bennem
nincs semmi más csak néha te
(Az eddigi beat fokozatosan átalakul, a végére mintha telefonok csengőhangjaiból állna.)
KORNÉL:
mindenki hajtsa le a fejét
húzza be a hasát és hányja ki a máját
emlékeket nem tartogatni
csak folyton újrafelfedezni
érzelmeket mint a taccsot kidobni
TAMÁS:
telefonokat örökre kikapcsolni
vagy legalább lenémítani
barátot keresni mindenkiben
és ellenséget csak a hullámokban
meggyűlölni az utad de az utat nem
bekötni magad hogy tovább bírjad
járulékos veszteségekért nem vállalunk felelősséget
sziporkázó belehalást ereszd most ereszd ereszd meg
KORNÉL: Ereszd meg, Akvárium, robbanjanak az üvegfalak! (Felhangosodik a zene, üvölt az Akvárium közönsége.)
LÉDA: Haló, KORNÉLkám! Mi van veled? Miért nem veszed fel?
hurkásodik a szívem
kecsesen hallgat a jövő
a sarkon befordul és int utánam
dudorok lógnak utána
dudoraim utánam kacsintanak a sarkon
nézek utánuk ráncosodó arccal
és érzem hogy hurkásodik a szívem
már csak a fokhagyma hiányzik
meg az alvadt vér és vacsorához készen
gyertek meg nem születendő gyermekeim gyertek
itt az apu egyétek és vegyétek
nemlétetekért ontotta vérét
(KORNÉL összeesik. Közben TAMÁS folytatja az éneklést. A sötétből hallani LÉDA, PAULA, DÓRA és SZILI hangját, ahogy egyre közelednek a koncerttér felé.)
LÉDA: Kornél, válaszolj! Egy hete nem tudok rólad semmit!
TAMÁS:
lépcsők visszhangazank bennem
tompán és márványkecsesen
lépcsőjárás koppan bennem
SZILI: Tesó, jár le a határidő, add meg a pénzem, mert ha nem...
TAMÁS:
én lettem minden
amit régen megköpködtem
kellett nektek egy szép kis altót
hallgassátok hát e korai siratót
PAULA: Kornél, visszadod a cuccaimat? Vagy legalább elvehetem őket?
KORNÉL (a földön fekve énekel):
szakadékok nyílnak lábam előtt
a betonba horgolt esőfoltok vezetnek
mint kuytát a csont szaga
vezetnek évtizedek óta
DÓRA: Ez nem vicces, na, miért nem válaszolsz?
TAMÁS:
múltkor olvastam egy tanulmányt
csípős volt és falhoz vágott
egy tanulmányt arról
hogy azért nem vagyunk életképtelenek
mert folyton elfelejtjük a haláltudatunkat
szerintem ez a kicsiny
de annál számottevőbb különbség
hogy például én meg te
de nemcsak mi hanem sokan mások se
nem annyira gyakran
és annyira hosszú időre felejtik el
hogy bizony bizony ennek nagyon hamar vége lesz
SZILI: Hülyegyerek! Rád töröm az ajtót!
KORNÉL:
szétradírozott listák a zsebemben
inkább törlöm azt mi elvégezhetetlen
plázamagány a szememben
berozsdázott aranykeresztek a ráncos nyakakban
csókolgatják őket bőszen
miközben temetnek éppen
(SZILI a koncerttér szélére toppan, mint aki éppen berontott valahová.)
SZILI: Basszameg! Basszameg! Mi van, haver? (Megütközve nézi KORNÉLt, majd megpróbálja megfordítani, de az csak énekel tovább, nem reagál SZILIre) Azt a kurva! (SZILI sietve tárcsázik, majd a telefonját a füléhez emelve leszökik a koncerttérről a sötét színpadra.)
KORNÉL és TAMÁS:
hátul állnak az emberek
nagy a sor mindenki látni szeretné
mi is lett a vége hogy pöccen a pont a mondat végén
hogyan lesz a szilvából aszaltlé
mindenki látni szeretné
hogyan roskadtam össze saját súlyom alatt
(Fellép a színpadra LÉDA, PAULA, DÓRA és SZILI. Ezzel egy időben világosság lesz a színpadon, eltűnik a koncertvilágítás. Innen lassan halkulni kezd a beat is és a mikrofon hangosítása is.)
LÉDA: Mi van veled? Kicsi fiam? Kornél!
KORNÉL: Nem hallom a kezeket!
LÉDA: Milyen kezeket? Mi?
PAULA: Jézusom!
KORNÉL: Nektek szól ez, Akvárium. Nektek szóljon az utolsó szám is! Hangosabban, nem hallak titeket!
DÓRA: Nincs itt semmilyen Akvárium!
LÉDA: Miről beszél?
DÓRA: Hívjatok már...
KORNÉL és TAMÁS:
világosodik és félmosoly van az ég arcán
vörös lovakon úsznak az imák
léptetnek galoppolnak és vágtatnak nyugat felé
SZILI: Mit énekel?
LÉDA: KORNÉLkám, gyere ide, sss, nyugodj meg, Kornélkám!
(LÉDA az próbálja megölelni KORNÉLt. Ekkor a beat már teljesen eltűnik. TAMÁS beatboxol háttérzeneként.)
KORNÉL:
sasmadár tolla villan a felhők hajából
és sámánszelek kavarognak baljósan
belehímezted magad a tájamba
PAULA: Most mi a...
KORNÉL (TAMÁSnak): Most te jössz, a te verzéd van.
DÓRA: Kivel beszél?
SZILI: Azt a kurva...
LÉDA: Kornélkám...
(Hallani egy mentőautó szirénáját.)
DÓRA: Megjött, gyorsan...
LÉDA: Fogjuk meg, segítsetek!
KORNÉL:
kövér angyalok ciccegtetnek nekem
bajszuk van és szeretik a spanyol focit
most kéne visszafordulni mondogatják
honnan vissza és hova vissza nevetem
onnan vissza ahol vagy
és oda vissza ahol voltál mondogatják
hol vagyok kérdezem
és hol voltam
úgy vagyok folyamatosan elveszve
hogy mindig ott vagyok ahol lennem kellene
(KORNÉLt kicipelik négyen a koncerttérről.)
TAMÁS:
kék eget igyon
ki szomjazza a holdat
az kék eget igyon ja
Sötét.