[2013. augusztus-szeptember]



BOLONDÓRA KÉT ÓRÁBAN


SZEREPLŐK:
LANTOS professzor úr (ideggyógyász)
HANNA (ápolónő)
KÁTYA (skizofrén orosz cafka)
LUKRÉCIA (szinesztéziától szenved)
JULIANNA (grafomán nyomozónő)
MARIANN (lábtörlő)

HELYSZÍN: a professzor úr rendelője.
DÍSZLET: egy dívány/pamlag, egy asztal, két szék.
KELLÉK: kis olvasólámpa, „egy vacsora” evőeszközökkel, okuláré, jegyzetfüzet tollal, újságpapír, kötélhágcsó, pisztoly, kony­hakés, egy pokróc.

I. FELVONÁS

ELSŐ JELENET

Női sikoly a sötétben. A kivilágosodó tér egy üres szoba dívánnyal és két székkel. Lantos doktor úr jegyzetfüzettel a kezében ül, előtte a díványon Kátya lógázza a lábát, mint egy ötéves kislány, és a pizsamája sarkával játszik.
LANTOS: Szóval az édesapja aznap este is ott hagyta magukat?
KÁTYA: Igen, de sietett vissza!
LANTOS: Mit mondott, hová tart? Vagy nem mondott semmit?
KÁTYA: De, de! Apuka mindig elmondta, hová megy. Azt mondta, hogy most például elmegy vodkázni, de én nem tudtam, mi az a, úgyhogy inkább játszottam tovább, hogy alszom, addig ők megbeszélték anyukával… Anyuka már akkor nagyon köhögött, úgyhogy nem nagyon tudta marasztalni apukát. De most már tudom, mi az a vodkázás! Biztos valami kártyajáték, gondoltam, de nem, tessék elképzelni: nem az! Most már tudom… A vodkázás az az, amikor apu elmegy egy csomó nénivel a Volga-parti csehóba vizet inni pici pohárkácskákból, aztán megrázza a fejét – így ni! (Rázza a fejét, és berregteti a száját, mint a felesek után szokás) És berreg! (Felkacag, lesüti a szemét) Mondhatok egy titkot?
LANTOS (kimerült, de kedves mosollyal): Mondjad, Katyusa!
KÁTYA: Olyan szép a doktor bácsinak a szemüvege! Már olyan régóta néztem, csak nem mertem elkérni, nehogy haragudni tessék.
LANTOS (homlokára tűri az okulárét): Elkérni? Szeretnél játszani vele?
KÁTYA: Igen! Igen! Nagyon szeretnék!
Lantos átadja neki, és nagyot sóhajt a jegyzetei felé.
LANTOS: Akkor cserébe mondd el szépen, hogy mit csináltál, miután apuka elment vodkázni azokkal a… nénikkel? Jó?
KÁTYA (közben folyton a szemüveggel játszik, fordítva teszi a fejére, nyitogatja stb.): Én mit csináltam? Otthon maradtam anyukával, és hallgattam, ahogyan köhög… Már nagyon szépen köhögött – legalábbis nagyapus mindennap ezt mondta neki. Meg hogy „hallod-e, Olga, ilyen tehetséggel elmehetnél akár a Szentpétervári Operába is, köhögőnek”. Nagyapus irtó vicces tudott lenni! Ahogy dülöngélt… Tényleg szépen köhögött az anyu! Olyan dallamosan, tetszik tudni. Aztán egyszer nagyon elkezdett köhögni, annyira, hogy még az arca meg a párnája is bepirosodott kicsi foltokban, és én… (Elhallgat)
LANTOS: És? Mi történt?
KÁTYA: Én meg nem tudtam odaszaladni hozzá. Beszélni akart, és nagyon fájhatott neki… Kapálózott is, én meg ültem odakötve az öreg, rácsos ágyamhoz, ahol apuka hagyott, és csak néztem… Fáj a csuklóm még most is a kötéltől.
LANTOS: És az apukád hol volt? Akkor is vodkázott?
KÁTYA: Nem, nem, dehogyis! Apuka mindig hazaért éjjelre! Aznap éjjel is otthon volt, amikor anyu nem köhögött többet. Éppen az orvossal volt a szomszéd szobában… Egy nagyon fiatal, szőke doktor néni volt, és nagyon haragudhatott apura.
LANTOS: Ezt honnan veszed?
KÁTYA: Mert egyfolytában sikongatott meg kiabált vele! Be is akartam menni, hogy hagyja békén, de ne tessék aggódni! Az apu se hagyta magát, olyan csúnyákat mondott, hogy… jaj! Jaj, nagyon csúnyákat! (Kiejti a szemüveget a kezéből, és hátrakúszik a díványon)
LANTOS: Miket mondott?
KÁTYA: Nem leszek bajban érte?
Lantos ismét felveszi az okulárét.
LANTOS: Dehogy, dehogy kerülsz bajba! Mondd el nyugodtan, én éppen ezért vagyok itt. Hidd el, hogy könnyebb lesz utána. Nyugodj meg szépen, és mondd el, miket hallottál.
KÁTYA (már a könnyeit törölgeti hüppögve): Biztos, hogy nem tetszik érte megütni, mint a nagypapa?
LANTOS: A nagypapád megütött érte?
KÁTYA: Igen, mert… tetszik tudni, én odaszaladtam hozzá a folyóparti kocsmába és… miután elmondtam neki, mi történt, megütött. Én meg sírni kezdtem, mert azt mondta, így csak a ringyók beszélnek, és hogy ha van eszem, én is inkább az leszek! Mert hogy ő engem egyedül nem tart el, az biztos!
LANTOS: És utána?
KÁTYA: Nem tudom… Akkor megijedtem és… rosszat csináltam! Mi csak ott álltunk a folyóparton… Papusnak meg olyan fura, piros feje volt és… egyfolytában dülöngélt. Akkor is. Olyan szaga volt, mint apukának és én… és én nagyon megijedtem, úgyhogy meglöktem őt. De csak egy kicsit! Nem… nem… én belelöktem a folyóba! Beütötte a fejét abba a kőbe, és mióta… mióta elszaladtam otthonról, nem is láttam se őt, se apukát. Azt mondták, mikor betöltöttem a tizennyolcat, hogy én öltem meg. De ez nem igaz, én nem akartam! Én nem a… nem akartam… Nem…
LANTOS: A tizennyolcat? De hát még csak hétéves vagy, Katyusa.
KÁTYA: Tudom. (Szünet, elmosolyodik) Olyan szépen lebegett utána a Volga vizén… Olyan békés volt az arca.
Lantos nagyot nyel, és erőltetett higgadtsággal teszi le széke mellé a jegyzetfüzetet meg a tollát.
LANTOS: Semmi baj, Kátyuska! Semmi baj, akkor mondd el szépen, miket hallottál a szomszéd szobából. (Közelebb hajol) Ha elmondod, szólok Hannának, hogy ma dupla pudingot kapj a vacsoránál, rendben?
Kátya bólogatni kezd, aztán kinyújtja a lábát, elernyed kissé, és megtörli arcát a professzor úr nyakkendőjében.
KÁTYA: Először… először csak egy nagy puffanást hallottam. Mintha leszakadt volna az asztal vagy ilyesmi… aztán az apuska kezdett ordibálni, hogy „az a félholt asszony már olyan süket, mint az ágyú, gyere csak ide, gyere, gyere már! Az istenit neki!” A néni meg felsikkantott, hogy „A gyerek ott van a másik szobában, te nem vagy normális. Erről nem volt szó! Azt hittem, hotelbe megyünk!” Csattanást is hallottam, mint amikor apuka szokott pofozni, aztán a hangját: „Kussolj, te ringyó! Feküdjél fel, feküdjé’ má fel!” Aztán már csak azt, ahogyan anyuka mellettem sír, a néni meg a szomszéd szobában kiabál. (Utánozza egy férfi hörgő, mély zihálását) És a nénit is, hogy „Istenem, istenem, istenem! Jaj, nem bírom! Uram isten! Még! Megint! Megint!” (Egy női sikolysorozatot ad le, közben hátulról a fejét veri a falnak, és a combjait kapirgálja.)
Lantos mindeközben tehetetlenül ül tovább a székben, és kikerekedett szemekkel nézi, hogyan jut el saját szavai erejéből a legvégső, hosszú ziháláshoz. Amikor már megnyugodott, és mint egy szokott aktus utáni mozdulatként megtörli a száját meg a homlokát, a professzor félénken szólítja meg:
LANTOS: Kisasszony?
KÁTYA (immáron felnőtt, női hangján, csipetnyi akcentussal szólal meg): Oh, hello, doki! Milyen jól néz ki ma reggel. Jót tett ez a kis borosta. Mondja csak, nincs egy cigarettája? Ja, hülye vagyok, mindig van nálam! Gyapkinék becsempészték az utolsó látogatáskor… (Kiveszi a pizsamája zse­béből, és rágyújt) És ha volna egy kis vodka is kovászos uborkával…? Hagymás vér? Borscs? Á, gondolom, ilyen úri huncutságokat maguk nem tartanak itt…
LANTOS (ismét higgadtan): Nem, sajnos nem… De örülök, hogy ismét látom, Kátya. Nem merült ki csöppet?
KÁTYA: Huh, most hogy így mondja, eléggé kimelegedtem. És a fejem is fáj itt hátul… Rosszat álmodtam?
LANTOS: Nem, Kátya, nem álmodott. De nagyon sokat haladtunk ma előre.
KÁTYA: Nézzenek oda! Beülnek nézni, ahogy alszik a beteg, és ezt hívják manapság orvostudománynak! Én mondom, doki, odahaza kicsit többet tettek azért a diplomáért…
LANTOS: Hát hogyne. Nos, akkor ennyi volt mára. Vagy ha szeretne még beszélgetni, szóljon nyugodtan.
KÁTYA: Óh, doki, tudja nagyon jól, hogy én miről szeretnék önnel „beszélgetni”.
LANTOS: Kátya, ne kezdje megint!
KÁTYA (ismét gyermekhangon): De hát doktor bácsi! Ne tessék engem itt hagyni!
LANTOS: Kátyuska, mit keresel itt már megint?
KÁTYA (ismét nőként): Kátyuska?! Na ne röhögtessen, doki! Apám hívott így, még mielőtt… még… mindegy… (Elnyomja a cigarettát a dívány lábán)
LANTOS: És azóta senki sem hívta így… (Gyanakodni kezd) megint?
KÁTYA (gyerekhang): Doktor bácsiii!
LANTOS: Na, végre! Annyi év után végre megvan a kulcsszó! Az utolsó, amit azelőtt hallott…
KÁTYA: Doktor bácsi!
LANTOS: Megint?!
KÁTYA (női hang): Doki, maga is érzi ezt a meleget?
LANTOS: Megint!
KÁTYA (gyerekhang): Mit megiiint? (Női hang) Doki, csináljon valamit, nagyon furcsán érzem magam!
Felpattan az orvos ölébe, és megragadja a nyakát.
LANTOS: Kátyus… Kátya! Kérem, gondolkozzon racionálisan! Megint!
KÁTYA (gyerekhang): Mit megiiint? (Ismét nőként, végignéz a pozíción) Doktor úr, hát mégis igényt tartunk Kátyenkára?
LANTOS (kétségbeesve): Megint!
KÁTYA (gyerekhang): Jujj, lovacskázni fogunk?! Mi a baj, doktor bácsi?
LANTOS: Semmi, Kátyuska, csak rájöttem valamire, és most… most ez elég fontos nekem.
KÁTYA: Mire tetszett rájönni?
LANTOS: Bonyolult, kislányom.
KÁTYA (erőszakosabban): Mire tetszett rájönniiii?!
LANTOS: Kátyuska, nem akarsz inkább kimenni, és…
KÁTYA (hisztisen elkezd ugrálni az orvos ölében): Mire tetszett rájönni?! Mire tetszett rájönni?! Mire tetszett rájönni a doktor bácsinak?!
LANTOS (zavartan): Kátyuska, állítsa le magát, különben megint ide kell hívnom a… A francba!
KÁTYA (még mindig az ölében, de már női hangon): Na, mi van, doki, mégis beadjuk a derekunkat? Magának kedvezmény jár, ugye tudja? Egészségügyi dolgozó meg minden…
LANTOS: Megint! Megint! Megint!
KÁTYA (gyerekhang): Nahát, apu is így lovacskáztatta a doktor nénit aznap este… Ez valami orvosi eljárás?
LANTOS: Igen, igen, ez egy merőben új eljárás ebben az intézetben. Viszont Kátyuska, most szállj le a doktor bácsiról, rendben?
KÁTYA (értetlenül leszáll): Hát jó… De holnap ugyanígy találkozunk?
LANTOS: Hol van Hanna? Hanna!
KÁTYA: Hanna! Hanna néniii!
LANTOS: Azonnal jön, kicsikém, addig ülj le és… ööö… játssz ezzel! (Odaadja neki a szemüvegét)
KÁTYA: Jól van. Köszönöm!
LANTOS: Nincs mit. (Kifelé) Hanna! Hannácska, ki tudná kísérni a kislányt?

MÁSODIK JELENET

Hanna kimerült, de kedves arccal lép be, leguggol, mintha valóban egy kislányhoz beszélne, és kinyújtja felé a karját.
HANNA: Szervusz, Kátyuska! Na, mehetünk vacsorázni?
KÁTYA: Igen! Igen! (Odaszalad, és megfogja a hölgy kezét, mintha valóban kisgyermek volna)
LANTOS: Hannácska!
HANNA: Tessék?
LANTOS: Ma is kapjon dupla adag pudingot, rendben? (Kacsint)
Hanna bólint, Kátya ugrabugrálni kezd.
KÁTYA: Juuj! Kapok két pudingot megint! (Váltás női hangra, ugrálás vége) Jaj, Hannácska drága, nem lehetne mégis inkább egy cigarettát?
HANNA (nagy sóhajjal): Megint?
KÁTYA (gyerekhang, kiugrál az ajtón): Pudiiing! Kapok pudingot!
HANNA (anyai mosollyal néz utána): Állj meg ott a folyosó végén, Kátyuska! Jól van, mindjárt megyek! (Ismét a doktorhoz) Mi volt ez a nyögdölődés meg ez a sikongatás? Sokat haladtak előre?
LANTOS (még mindig döbbenten): Hannácska, maga tudta a kiváltó szót?!
HANNA: Mit, azt, hogy „megint”?!
LANTOS: Igen! És nem szólt?
HANNA: Azt hittem, tudja! Olyan gyakran alkalmazta, hogy…
LANTOS: Persze hogy gyakran, de nem tesztelések céljából! Én csak beszélgettem! Ajj… Na mindegy, ne haragudjon, kissé túlzsúfolt a napom és… Pedig még csak négy óra.
HANNA: Nyugodjon meg, mindjárt megsürgetem a vacsoráját.
LANTOS: Hogyan? Lefizeti Marikát az étkezőben?
HANNA: Dehogyis, megfőzöm magam. (Vállat von) Rántott csirke, krumplipüré, borsó? Kis szódavízzel, megfelel?
Lantos mosolyogva bólint.
LANTOS: Nem is tudom, mihez kezdenék maga nélkül.
HANNA: Én sem tudom, mihez kezdenék magam nélkül. (Nagyot kacagnak) Akkor küldhetem Mariannt is?
LANTOS: Persze, legyünk túl rajta.
HANNA: Rendben. Kitartás! (El)

HARMADIK JELENET

Lantos leteszi a szemüvegét, és előrekönyököl, a térdeire. Már jó pár perce masszírozza a homlokát, amikor belép az ajtón Mariann. A zavaros tekin­tetű nő először átlép a küszöbön, majd leporolja magát, és lefekszik elé. Izgatottan néz a plafonra, szinte teljes lelki békével, és már percek óta teszi ezt, amikor Lantos észreveszi. Először kissé megilletődik, majd álmatagon kezdi dörgölni a szegét.
LANTOS: Szép jó estét, Mariann!
Mariann kedvesen odafordítja a fejét, elmosolyodik, majd vissza.
LANTOS: Mi újság? Enyhült már a tegnapi gyomorfájása?
Mariann nem mozdul.
LANTOS: Kitalálom… Megint fel kell göngyölni. Ugye?
Mariann továbbra sem mozdul, csak mosolyog.
LANTOS: Hát persze, hogy fel kell göngyölni. Egy lábtörlő csak akkor szű­nik meg lábtörlőnek lenni, ha valaki végre felgöngyöli.
A professzor odasétál, és a fejénél fogva elkezdi felültetni az asszonyt, aki lassan összegömbölyödik, majd teljesen felül, és jóízűen nyújtózik egyet.
MARIANN: Szép estét, doktor úr! Elnézést, csak még bele kell szoknom ebbe a lábtörlő-létbe… Már egész szépen fogom a port!
LANTOS (felsegíti): Ezt már megbeszéltük, Mariann. Csak magán múlik, hogy melyik életet választja. Habár eddig nem sok esélyt látok rá, hogy az emberi mellett dönt.
MARIANN (leül a díványra): Amíg ember voltam, addig is mindenki belém törölte a lábát, aztán ott hagyott – miért változna ez most, hogy lábtör­lő vagyok? Ráadásul tudja, mivel a napjaim nagy részét fetrengéssel töltöm, valahogy sosem fáradok ki. És éhes sem vagyok. Nem praktikusabb, mint emészteni megállás nélkül? Amíg családanya voltam, egész nap csak a gürizés ment, a szaladgálás, a konyha, a veszekedések…
LANTOS: Gondolom, így könnyebb.
MARIANN: Hogyne! Nem bántanak a kollégák, nem zaklat a főnök, a férjem sem olyan beszédes már, mióta belévágtam azt a konyhakést.
LANTOS: Mariann, mit beszéltünk meg a feketehumoráról?!
MARIANN: Azt, hogy ezek csak nekem viccesek, mert kettőnk közül maga az őrült.
LANTOS: Én nem vagyok őrült…
MARIANN: De hát ezt mondta.
LANTOS: Akkor félreértett. És különben sem őrült, hanem sérült. Az őrült olyan banális és csúnya szó…
MARIANN: Akkor csak nekem viccesek, mert kettőnk közül maga a sérült.
LANTOS: Én nem vagyok sérült!
MARIANN: Nem én vettem fel barna zoknit fekete cipőhöz!
LANTOS: Nem vagyok sérült!
MARIANN: Hát én is ezt mondom!
LANTOS: Ez így nagyon hosszú lesz… Inkább játsszunk ma egy új játékot, amit önnek találtam ki, rendben?
MARIANN: Játék? Szuper! De ha veszít, akkor engem kiengednek innen!
LANTOS: És ha nyernék?
MARIANN: Ha nyer, akkor meg azért. Ünneplésből.
LANTOS (angyali türelemmel): Ügyes, ügyes. De sajnos ebben a játékban nincs nyertes és vesztes. Csak kíváncsi volnék valamire.
MARIANN: Gyerünk, hallgatom.
LANTOS: Remek. Szóval először is hunyja be szépen a szemét.
MARIANN (lehunyja): Igen?
LANTOS: Most pedig megkérném, hogy lassan kezdjen el kiadni egy folyamatos hangot. Bármit. Az elsőt, ami eszébe jut, bátran. Ezzel adunk egyfajta monotonitást a jelenlétének.
Mariann hosszasan, szabályosan tik-takkolni kezd, és nem is áll le vele, amíg Lantos beszél.
LANTOS: Most pedig lassan – nem kell sürgetnie –, szépen emlékezzen vissza arra az éjszakára, amikor behozták ide. Mindent idézzen fel. A szagokat, a hangokat, az ízeket, a látványt, mindent. Most lassanként átveszem a… a hangot, amit kiad, Mariann, maga pedig kezdje el szépen elmesélni az egész estét, onnan kezdve, ahol múltkor abbahagytuk. Ha jól emlékszem, éppen a vacsorát főzte aznap este is, amikor zajt hallott az emeleten. Igaz? (Mariann még mindig kattogva bólint) Remek, most átveszem a hangot, maga pedig csak beszéljen. Ne kérdezzen, csak beszéljen! Ha kérdez vagy elbizonytalanodik, kiesett, és újrakezdjük.
Lantos lassanként átveszi a hangot, Mariann pedig nyel egy nagyot.
MARIANN: Éppen gulyást főztem a férjemnek… akkor békültünk ki ötödszörre, és már kezdtem beletörődni, hogy ő soha nem fogja kibírni az életünket más nők nélkül, de… már kiabálni sem lett volna erőm, csak úgy főzőcskéztem – és akkor észrevettem, hogy a konyhakés nincs a helyén. Tudja, hol volt? (Kacagni kezd) A férjem mellkasában felejtettem! Olyan szétszórt voltam aznap… Még a csekkeket sem fizettem ki, a gyerek is ott maradt az óvodában. Nem baj, gondoltam, akkor már kényelmesen megfőztem, sorban felhívtam a rendőrséget meg a mentő­ket, és mire megjöttek, pont készen voltam a pörkölttel! No igen… éppen aznap políroztuk ki először a bútorokat, úgyhogy sehová se tudtam leülni, képzelje! Kihalásztam a kést Ernőből, és szépen leültem rá megebédelni. Kivételesen finom volt az a pörkölt, Ernőnek pedig betonkemény volt a hasfala az évek óta tartó, napi szintű kufircolástól! Na de mindegy… Végre nem kiabált velem senki, mialatt főztem… Amikor Ilike megjött a nevelővel, olyan furcsán nézett rám… Nagy, kikerekedett szemekkel.
Lantos döbbenetében abbahagyja a kattogást, mire Mariannak kinyílnak a szemei.
MARIANN: Igen! Éppen így, mint a doktor úr!
LANTOS (eszmél): Játék vége! És azután?
MARIANN: Semmi. Onnantól kiestek a dolgok… csak a vacsora illatára emlékszem, és arra a hangra, ahogyan a kényszerzubbonyon csattan az öv. Most már olyan békésen élek! Mióta átváltoztam lábtörlővé, olyan könnyű az életem. Jó, még bele kell tanulnom, mert elég sokszor elbotlanak bennem, de ez csakis annak tudható be, hogy kezdő vagyok. Majd belejövök!
LANTOS: Isten tartsa meg az optimizmusát!
MARIANN: Ugye? Magam is ezt remélem…
LANTOS: És elmondaná végre, annyi próbálkozás után, hogy miként is sikerült ez az átváltozás? Soha nem mondta még el, reménykedtem, hogy talán most…
MARIANN: Vicces, hogy ezt a szót használta: átváltozás. Van az a Kafka-mű, tudja, ugyanez a címe. Na, tudja. Velem pontosan ugyanez volt! Reggel kelek fel, nyitom a szemem, és akkor döbbenek rá, hogy a hajam nem haj, hanem olcsó, kínai szövet, és a lábam meg a kezem nem láb meg kéz, hanem a négy sarkam! Csak a törzsemről hiányzott, innen elölről, hogy Welcome, úgyhogy azt minden reggel külön fel kellett írni… Tudja maga, milyen nehéz a jobb felső sarkával, ujjak nélkül írni a hasfalára?! Egyébként… ön eddig soha nem törődött bele abba, hogyha én ilyeneket mondtam. Minden rendben, doktor úr?
LANTOS: Hogyne, csak tudja, már nincs erőm vitatkozni önnel, mert lehet, hogy az a rossz módszer… Ne értsen félre, imádom a munkámat, és sosem cserélném másra, de annyira szeretném már önöket gyógyultan látni. És semmilyen módszer nem válik be!
MARIANN: Ismerős, ismerős… Tudja, amikor Ernő már negyedszer csalt meg, úgy éreztem, az lesz a megoldás, ha egyszerűen csak megmérgezem, de végül rájöttem, hogy az összes, beszerezhető méreganyagot le tudná nyomozni a rendőrség, úgyhogy végül belebolondultam a sok logisztikába, és inkább leszúrtam. (Eszelős, de elegáns kacaj) Ésszerű, nem?
LANTOS: Tudja mit? Az. Teljesen ésszerű.
HANNA (kopog, majd belép, kezében pohár víz): Elnézést! Mariann, itt a vize, amit kért.
MARIANN: Jaj, életet ment, köszönöm!
HANNA: Semmiség.
MARIANN: Abban a nyavalyás kórteremben elromlott a csap… Tudja, van a szomszédban az az öregasszony… akinek gyűjtögetési mániája van, tudja, na! Múltkor átszökött hozzánk, és betűrte az összes használt zsebkendőjét a vízvezetékekbe! Fogalmam sincs, hogyan csinálta. Végig aludtunk… Na mindegy, elnézést, doktor úr, csak mindjárt kiszáradok!
Lehajtja a nagy pohár vizet. Hanna és Lantos összenéznek.
LANTOS: Mondja csak, Mariann…
MARIANN: Parancsoljon! (Hannának) Köszönöm, drága.
LANTOS: Köszönjük. (Ismét neki) Nem gondolkozott még azon, hogy miként száradhat ki, és lehet szomjas vagy éhes lábtörlő létére? Hm?
MARIANN: Nagyon furfangos! Csakhogy én most nem vagyok lábtörlő! Már fel tetszett göngyölni, és ha fel vagyok göngyölve, akkor nem vagyok lábtörlő.
LANTOS: Igaz, hiszen eszik, iszik, jár-kel, lélegzik, akár egy…
MARIANN: Egy élőlény!
LANTOS: Egy ember, Mariann, maga egy ember. Olyan, mint én vagy Hanna, vagy bárki!
MARIANN (zaklatottan): Nem, kikérem magamnak! Nem vagyok ember! Bele is pusztulnék! Nem vagyok… nem vagyok!
LANTOS: Akkor mi?! Csótány, mint Kafkánál az Átváltozásban?
MARIANN: Nem!
LANTOS: Akkor mi? Legalább a fajt határoljuk be… állat? Növény? Fotoszin­tetizál esetleg? Nézze, opponálható a hüvelykujja! Akkor lehet, hogy majom, nem? Orángután vagy gorilla vagy ilyesmi. Az már majdnem ember…
MARIANN: Jó, rendben, egy istenverte ember vagyok! Eszem, iszom, járok a lábaimon, és megtörlöm a fenekem a nagydolog után is! Tessék! Most boldog?!
LANTOS (hátradől): El sem tudja képzelni.
MARIANN: Doktor úr, akkor én… akkor… akkor én rosszat csináltam?
LANTOS: Dühös volt, Mariann, ez érthető. Ahol csak lehetett, az élet cserbenhagyta aznap.
MARIANN: Nem feltétlenül. Mondom, a pörkölt kifogástalan lett.
LANTOS: Rendben, azt hiszem, mára végeztünk!
MARIANN: De én úgy szeretem, amikor ilyenekről beszélgetünk!
LANTOS: Csakhogy kettőnk közül nekem lóg több diploma a falamon, úgyhogy fájdalom, de meg kell szakítanom a diskurzust. Most inkább menjen vacsorázni. Holnap meg pihenjenek, úgyis szombat lesz. Lehet, kicsit kimegyünk a tóra kacsákat etetni, a többiek is benne vannak.
MARIANN: Hát jó.
LANTOS: Óhajt hanyatt vetődni az ajtónál, kifelé menet?
MARIANN (miközben beszél, feláll és odasétál a kijárathoz): Kifogástalan úriember! Ilyenkor néha feléleszteném Ernőt, hogy lássa, hogyan is kell bánni egy asszonnyal.
Lantos egy ideig nézi, nézi, majd odalép hozzá, és tapogatni kezdi a lábával.
LANTOS: Tehát ha jól értem, ön most jelen pillanatban is egy lábtörlő. Akkor ezt sem érzi? (Picit megböki a cipőorrával és mindig egy kicsit jobban) És ezt? Vagy ezt? Ehhez mit szól? Na és ehhez?! (Lendít egy nagyot a lábán, majd látván, hogy Mariann nem mozdul, még a levegőben megállítja) Látja, Mariann: egy lábtörlőnek nincs pupillatágulata, önnek viszont van. Most felgöngyölöm, de ezen gondolkozzon el szépen a vacsorára menet. (Felgöngyöli) A viszontlátásra!
Miközben göngyöli, az asszony elkapja a jobbját, és az ajkaihoz szorítja. Csókokat nyom rá, meg is harapdálja, majd magához húzza, és nem akarja elengedni, az orvos akárhogy ráncigálja.
LANTOS: Mi a fenét művel?!
MARIANN: Csak a hús… Csak az illatos bőrű hús hiányzik a porgyűjtés közben. Ez a fajta hús… Az öné is, doktor úr! Olyan élettelen vagyok mások húsa nélkül.
LANTOS: Magának nem az én húsom hiányzik, hanem a sajátját tagadja!
Mariann úgy dobja el az alkart, mint a kutya a lerágott csontokat szokta. Dühödten néz az orvosra, majd feláll, és dacos mozdulattal kilép az ajtón.
MARIANN: Jó éjt!
El. Lantos egyedül marad, a háttérből Hanna lép be.
HANNA: Mindjárt küldöm Lukréciát is, egy pillanat! Leakadt azon, hogy milyen marcipáníze van annak, ahogy Kátya énekel…
LANTOS: Gondoltam, hogy valami hasonló lesz a probléma.
HANNA: Pillanat!
El. Lantos lehuppan.

NEGYEDIK JELENET

Lukrécia belép, és megáll az ajtóban.
LANTOS: Üdvözlöm, kerüljön beljebb!
LUKRÉCIA: Jó estét, doktor úr! Milyen virágillatú a tekintete ma este.
LANTOS (kissé értetlenül): Magácska is rendkívül jó színben van. Jót tett az a múlt heti séta, ugye?
LUKRÉCIA: Igen, igen, köszönöm.
Udvariasan kezet nyújtana, mire a lány hátrál. Lantos visszarántja a karját, rázni kezdi a fejét.
LANTOS: Persze, persze, a kézfóbiája… Nos, akkor csücsüljön le, és kezdjük is a foglalkozást. Mit is csináltunk az elmúlt héten, segítene felidézni?
LUKRÉCIA: Elkezdtünk apukámról beszélni. Hogy… anya… tetszik tudni, mit csinált vele.
LANTOS: No, igen, a verekedések. Most már emlékszem. Akkor, folytathatjuk? Minden rendben van? Kérne valamit?
LUKRÉCIA: Csak ki kéne nyitni az ablakot.
LANTOS: Jól van, Lukrécia? Kap levegőt?
LUKRÉCIA: Persze, csak olyan büdösen néz rám. Olyan a szaga, mint amikor kiömlik a tej a szekrény mögé, és megalszik, mire eszünkbe jut, hogy feltakarítsuk. Rothadt aludttejszagúan néz rám. Nem tetszik.
LANTOS: Sajnálom, igyekezni fogok kevésbé büdösen nézni.
LUKRÉCIA: Köszönöm (Lantos szelíden elmosolyodik) Máris jobb. Tessék így mosolyogni, és akkor jó lesz.
LANTOS: Szóval kezdhetjük? (Lukrécia bólint) Akkor kezdjük is rögtön ott, ahol múltkor abbahagytuk. Lehunyja a szemét úgy, ahogyan akkor? Könnyebb volt úgy?
Lukrécia ismét bólint, és becsukja a szemét.
LANTOS: Tehát ott hagytuk abba, amikor az édesanyja először ütötte meg az apját. Fel tudja ezt idézni?
LUKRÉCIA: Sajnos, igen. Cefreszíne volt a szájának. Olyan pirosan ütötte meg apukát… és utána engem is. Engem még pirosabban ütött, aztán savasan kezdett el beszélni… Színre is olyan nyálkás zöld volt, és a szaga… Az még borzasztóbb. Lila lett a tekintete, és büdösen kezdett el szállni felém.
LANTOS: És maga mit csinált, Lukrécia?
LUKRÉCIA: Bebújtam abba a kicsi, dohos kamrába, és feketét kezdtem érezni a kezemben. Az ujjam vége feketézett. És vörösözött. A kamra fala is csupa piros ízű volt. Aztán körülnéztem, és mindennek sötét szaga volt. A legsötétebb büdös, amit valaha láttam. Aztán a fülembe vájódott egy maró hang. Amikor kijöttem, anya ott feküdt apa előtt a nagyszobában, és halottszíne volt. Mellette hatalmas, pirosan bűzölgő tócsa.
LANTOS: Rendben. Köszönöm, hogy újból ilyen együttműködő volt. Akkor most vegyük szépen sorra, amiket mondott, rendben? Rakjuk helyre az érzékeit, és meglátja, mindennel tisztába jön, amit eddig nem értett magában.
LUKRÉCIA: Benne vagyok. Jó lenne már érteni… saját magamat.
LANTOS: Az első, amit elmondott, az, hogy cefreszíne volt.
LUKRÉCIA: Igen, tudja, olyan, mint az erjedt szilva. Lilás, barnás, csillogó…
LANTOS: És alkoholszagú.
LUKRÉCIA: Hogyan?
LANTOS: Szerintem az édesanyja aznap ivott. Aznap „is” ivott. Sokadszorra, és ön, ahelyett, hogy ezt elfogadta volna, egy már ismert színbe oltotta az élményt. Akkor éppen a lilába. És ugyanez minden fájdalmával, minden akkor még érthetetlen szituációval.
LUKRÉCIA: Van benne logika…
LANTOS: És a piros ütések… Mondja csak, milyen piros dolgokat ismer? Mi az, ami egyből megjelenik maga előtt erről a színről?
LUKRÉCIA: A… kis labdám. A cseresznye… A pipacs… (Eszmél) És a vér.
LANTOS: Úgy bizony, Lukrécia. A vér. Amikor az édesanyja már jó ideje verte az apját, a tenyerét valószínűleg megfestette a kiserkenő vér.
LUKRÉCIA: Nem! Nem!
LANTOS: De igen, és amikor magához ért, már mielőtt megütötte volna, maga csak azt látta, hogy piroslik valami a tenyerén.
LUKRÉCIA: Érzem a szagát… Még most is érzem.
LANTOS: És a beszéde… Kérem, higgye el, hogy ez számomra is zavarba ejtő, de talán az édesanyja ittasan annyira ordibált már magával és az édesapjával, hogy… hogy egyszerűen csak rosszul lett. Rosszul lett beszéd közben, és maga ennek a gyomortartalomnak érezhette a bűzét…
LUKRÉCIA (vöröslő arccal mered előre): Belekeveredett a vérbe, miután apám lelőtte. Most már emlékszem! Beküldött a kamrába. Apa azt mondta, menjek be a kamrába, én meg odabent sírni kezdtem és… hiába próbáltam felkapcsolni a villanyt, nem működött, és az ajtó is beszorult… (Kapirgálásba kezd a díványon és a falakon) Kaparni kezdtem az ajtót, és a körmöm telement szálkával!
LANTOS: Kisasszony, a keze…! Vigyázzon magára!
LUKRÉCIA: Kapartam és kapartam, és sírtam, de nem jött válasz… Senki sem nyitotta ki az ajtót, csak a veszekedést hallgattam és… a maró hang! Uramisten! A pisztoly volt az.
Lantos odasiet, eldob minden jegyzetet, és igyekszik lefogni őt.
LANTOS: Lukrécia, nyugodjon meg! Kérem, nyissa ki a szemét! (Kifelé) Hanna, jöjjön gyorsan!
LUKRÉCIA: Nem megy! Nem tudom kinyitni! Nem tudom kinyitni… Nem tu… Ütnöm kell! Ütnöm kell az ajtót, különben itt ragadok! Engedjetek ki! Apuka, engedjen már ki innen! Engedjetek… nem kapok leve­gőt… Engedjetek… (Hirtelen kinyílik a szeme, és előre mered, a dívány előtti padlórészre) Anya!
Lantos elengedi és döbbenten zihál tovább. A lány elindul előre, és a padlót kezdi tapogatni.
LUKRÉCIA: Anya! Tiszta vér és sav! Mindjárt rosszul leszek… Apa meg ott van a szomszéd szobában, és csak áll… A kezében pedig ott van az… Apa, ne csináld! Apa! Apa! (Tekintete megkeményedik, és remegő kézzel kap a szájához) Egyedül maradtam… Fáj a kezem. Tele van szálkával… nagyon fáj… Nagyon… nagyon fáj…
LANTOS lemászik hozzá, magához öleli, és ringatni kezdi, mint egy kisgyereket.
LUKRÉCIA (ölébe ejtett kezekkel szipog): Annyira fáj… Tudom, hiányozniuk kellene, de nem tudnak, mert ők hagytak itt engem. Az anyám még bántott is… Már azelőtt egyedül voltam, hogy ők itthagytak volna. Istenem, annyira fáj a kezem…
LANTOS (óvatosan feljebb emeli a lány kezeit, és megmutatja neki az ujjait): Nézze, kisasszony: a kezei épek! Üresek a körmei, nincsenek bennük szálkák meg sebek, se vér vagy kosz… És nem is fájnak már. Érzi?
LUKRÉCIA: Nem fájnak… Nem…
LANTOS: Nem, nem fájnak. Akkor fájtak, de az már elmúlt… Azóta eltelt több mint huszonkét év, és már elmúlt. Egyszerűen csak bele kell tö­rődnie abba, ami történt. Elfogadni, hogy csakis ez az oka a szinesztéziájának.
LUKRÉCIA: Elfogadni?
LANTOS: Igen. Maga egy nagyon erős hölgy, más megölte volna magát egy ilyen után, de maga a nehezebbik utat választotta. Élt tovább a teherrel, hogy a szülei a szeme láttára, a füle hallatára haltak meg. Nagyon erős, Lukrécia, higgye el!
LUKRÉCIA (kezd lehiggadni): Már megint virágillatúan néz rám.
LANTOS (csalódottan): Egy időre felhagyott a szinesztéziája, és képes volt normálisan beszélni…
LUKRÉCIA: Sajnálom.
LANTOS: Ugyan, ez jó jel. (Szünet) Egyébként még most is…?
LUKRÉCIA: Igen, még most is.
LANTOS: Milyen az illata például ennek a tapétának?
LUKRÉCIA (ismét ábrándos mosollyal): Fakó, sötétzöldes kék. Olyan, mint a doktor úr kölnije. Csak az sötétkék, sárga pöttyökkel.
LANTOS: Rendben van. Törölje meg az arcát, és most inkább menjen vacsorázni.
LUKRÉCIA: Milyen szürke lett a hangja. Elszomorodott?
LANTOS: Egy csöppet. (Feláll, majd a lányt is felsegíti)
LUKRÉCIA: De hát miért? Ma már nagyon sok mindenre emlékeztem…
LANTOS: Igen, igen, csak hogy azt hittem, egy ilyen, kis mezei érzék-összemosódást órák alatt helyre lehet hozni. Csak sajnálom magát, ennyi a helyzet.
LUKRÉCIA: Szegény doktor úr… Tudnék valamiben segíteni?
LANTOS (kacagva): Kérném, hogy gyógyuljon meg, de az túl banális lenne.
LUKRÉCIA: Szegény Lantos doktor… Biztos nagyon fárasztók vagyunk.
LANTOS: Jaj, dehogyis!
LUKRÉCIA: Sajnálom. Én igyekezni fogok minél hamarább meggyógyulni.
(Odalép és szorosan átöleli az orvost, ő pedig tehetetlenül áll tovább, lógó karokkal)
A háttérben eközben megjelenik Julianna, és egyetlen pillanatra odakap a szájához, aztán visszalép az ajtó mögé.
LANTOS: Nos. Ezért előre is hálás vagyok. (Felkacag) Ilyet még senki sem ígért, talán ez a baj…
LUKRÉCIA (behunyt szemmel): Nahát, milyen világoskék a szívverése, és milyen puha! (Elengedi, és mosolyogva megáll előtte) Na, tetszik látni azt a csillogó, barnás felhőt ott az ajtó küszöbén? (Lantos odafordul, majd megrázza a fejét. Semmi sincs ott) Az a vacsora illata, úgyhogy én megyek is. Ha jól látom, babgulyás lesz krumplival.
LANTOS: Most már jobban van, biztos elengedhetem?
LUKRÉCIA: Persze. Kicsit még gyenge vagyok, de ha eszem egy kicsit, akkor jobban leszek.
LANTOS: Nagyon vigyázzon magára, kicsi lány! Ha bármi gondja támadna, Hanna már lent van az étkező melletti irodában. Egy szavába kerül, és felhozza ide, hogy beszélgessünk.
Lukrécia bólint, fájó, de széles mosollyal, arcát törölgetve kisétál az ajtón.

ÖTÖDIK JELENET

Lantos az órájára néz, majd a telefonhoz sétál, és tárcsázni kezd. Közben az ajtón besétál Julianna, és éppen kopogtatna, amikor meghallja, hogy a doktor úr beszél.
LANTOS: Halló! Hanna? Jaj, megkérdezhetem, hogy áll az a vacsora? Ugye készen van már? Remek! Akkor felhozná nekem? (Észreveszi Juliannát) Bár, tudja mit? Inkább lemegyek én. Pompás, egy perc és ott vagyok. Üdvözlöm, Julianna! Milyen régen láttam…
JULIANNA: Szép estét! Igyekszik valahová?
LANTOS: Én csak… lesz lent egy megbeszélésem. Tíz perc, esküszöm, csak egész nap erre a… tárgyalásra vártam, és azt hittem, még lesz egy órám, amíg jön.
JULIANNA: Ó, semmi gond! Menjen csak, addig én elücsörgök itt… Csak adna valamit, amire körmölni tudnék? Ez a maguk diagnózisa egészen pontos volt a grafomániámról.
LANTOS: Hogyne, hogyne! (Átadja a jegyzettömbjét és a tollát) Parancsoljon! Ha inna valamit, ott az az üveg víz.
JULIANNA: Köszönöm, megleszek.
LANTOS: Rohanok, rendben?
JULIANNA: Itt várom!
Az orvos eltűnik az ajtóban. Julianna kis ideig még utánanéz, aztán felpattan, és ő is a telefonhoz rohan. Roppant hosszú számot üt be, majdnem tizenöt számjegyűt, aztán az ajtót lesve leül a doktor székébe.
JULIANNA: Haló?! Medgyesi Julianna vagyok, és Vitay nyomozóval szeretnék beszélni… Vitay, igen! Ő tudni fogja, neki dolgozom. Igen, a zaklatási ügyosztályról. Köszönöm, várok. (Szünet, közben az ajtót fürkészi) Halló! Nyomozó?! Julianna vagyok, igen! Jaj de jó végre hallani a hangját. Már félre ne értsen, tudok a családjáról, csak két hónapja nem jártam az intézeten kívül, és nem is találkoztam kintiekkel… Ha mástól nem, ettől biztosan meg lehet itt őrülni! Na de mindegy, képzelje, kezdek végre igen komoly nyomokat találni. Igen, ugyanis ez a bizonyos Lantos professzor úr elég közel került a pácienseihez! Bekerültem egy négyes kórterembe, és képzelje: kivétel nélkül mindenkit zaklatott már így vagy úgy! Én megmondtam előre! Részletes beszámolókkal és személyes tapasztalatokkal tudom bizonyítani, ráadásul… Ott a nővérem is. Végre megbosszulom, amit művelt vele ez a szemétláda! Igen, tisztában vagyok vele, hogy mindhárman beszámíthatatlanok, de… Mégiscsak nők! Ennek azért mind érzik a súlyát. Például, ha már nekik nem hisznek, itt vagyok én. A tulajdon két szememmel láttam, ahogy átöleli őt egy páciense, és hosszú percekig ölelte is. Mint amikor… tudja, mint amikor egy szenvedélyes, de eltitkolt kapcsolat mindkét fele egyszer csak újból találkozik, és bár nem lehetnek együtt, mégis érezniük kell a másikat. Úgyhogy minden alkalmat kihasználnak arra, hogy a megérinthessék vagy csak megöleljék egymást, és ők is talán… Nyomozó? Halló?! Itt van még? Jó. Szóval volt annak az ölelésnek jelentősége. Nem vagyok paranoiás! Kész pokol ez a hely. Képzelje, mivel sehová nem tudok jegyzetelni, az ágyneműimre meg a párnáimra kezdtem el írogatni, de el kellett őket dugdosnom. Szekrényekbe, falakba, mindenhová… Megfogyatkozott a lepedőkészlet, úgyhogy amikor rájöttek, mit csinálok, rám fogták, hogy grafomán vagyok! Nevetséges! Úgyhog