Mostanában mindenért köszönetet mondasz:

hogy kenyeret hozok a pékségből,

hogy megpucolom a zöldségeket,

hogy kiviszem a szemetet,

hogy megterítem az asztalt,

hogy ebéd után elmosogatok,

hogy beszélgetek veled,

hogy meghallgatlak.

Köszönöm, drága, mondod,

de érzem és tapasztalom, 

hogy már nem ismersz meg,

nem tudod, ki vagyok,

úgy nézel rám, mint

egy kedves idegenre,

akiben mégis megbízhatsz,

nem mondod ki a nevemet,

mert már azt is elfelejtetted,

kerülöd a megszólítást.

Egyszer csak alig hallhatóan

panaszolni kezded, hogy van neked

egy unokahúgod, nagyvárosban

él, nem is messze a te lakhelyedtől,

de már évek óta nem látogatott

meg, nem törődik veled.

Hiába bizonygatnám, 

hogy butaságokat beszélsz,

hiszen én vagyok az az unokahúg,

semmit sem mondok,

csak elnézően mosolygok,

és kezembe veszem a kezed.

Köszönöm, drága, suttogod

egészen különös alázattal

a hangodban, szemrebbenésedben.

Amikor elmegyek, a kapuig kísérsz,

de nem búcsúzkodsz,

hanem folyamatosan mondod,

mormolod, már-már gépiesen:

köszönöm, drága, köszönöm…

Nem válaszolok, csak átölellek

kicsit félszegen, kicsit szeppenten,

aztán gyors léptekkel indulok, menekülök,

mint egy szökevény, mint egy idegen?