Egy gondolat bánt engemet:

Miért is öltem egeret?

Hiszen nem öltem agarat, 

se kutyát, macskát, madarat,

csak legyet, hangyát, szúnyogot,

rút, piti gyilkos, sunnyogok,

az egér húgyot, száz drazsét

hagyott házamban szerteszét,

s az én házam az én hazám,

pusztulnod kell, komám, az ám!

Mégis, a ragacsba ragadt,

lekonyult bajszú pár falat

csatakos test kísért, bizony –

életet elvenni iszony!

 

Egy gondolat bánt engemet,

hogy a nő, kit méregetek

a vonaton (én, sült kamasz,

kit rügyeztet minden tavasz),

nem sütötte le a szemét, 

hanem rám meredt: – Kis szemét,

na most stírölj, ha tudsz, ha mersz,

e macsó-tempó oly kommersz…

Én, tetten ért, taknyos kölök,

sápadok és vörösödök,

félrekapom a szememet,

már odalesni sem merek

sok-sok éve a vonaton,

emléke éget, s én hagyom…

 

Egy gondolat bánt engemet,

míg valaki el nem temet.

Húsvéthétfő volt, locsolás,

kikerülhetetlen szokás,

jöttek a kedves rokonok,

piszok büdös kölnit nyomott

kezembe valaki: – Gyerünk,

pacsuli a mi fegyverünk!

S a vendég holland lány fejét

azzal locsoltam szerteszét,

a fals nedű szemébe ment,

megríkattam a védtelent,

bőgött egyre, és fuldokolt,

így tanult kis magyar modort.

 

Krindzs gondolat bánt engemet,

fals esetek keringenek,

sok kínos baki, bandzsa vád,

ember, Isten, haza, család,

a sok balfékség megkötöz,

felettem szégyen-sas köröz,

éles szemű, folyvást lecsap,

mi itt csurog, az nem kecsap,

ennedik előadás, tadám,

belső teátrum színpadán.