Ősszel haldokló fákat ha láttál,

többé már nem csukhatod be a szemed,

ha elaludnál is, résnyire csak,        

de nyitva lesz, ott vonul az életed,

ifjúság, férfikor, öregség, halál,

mind veled él a hátsó szobákban,

ma ez, holnap az lép ki lassan eléd,

néz, szemében részvét, bolyhos pára.

Várd fegyelmezetten, s formát te adj

a sok régi társnak, hisz barátaid

ők, életen át teszik dolgukat,

s kijelölik életed arányait,

de nem tudják, és sejteni se sejtik,

mi felé törsz, araszolsz a dűlőn,

a porban: feletted a csillagképek,

mint sugárirányban forgó küllők.