Aranyos csengettyűként bongott az ereszen, majd nagyot koppanva ért földet a bogár, s Ottó – miközben átvetette magát a kútkáván – arra gondolt, milyen szép is volt ez a hang, melyet életében utoljára hallott. Nem vitt magával mást, csak a kút dohos szagát, és beteljesületlen életét. Pedig eredetileg fügét jött ki szüretelni a fáról, mely a kút mellett vert konokul gyökeret jóval az ő születése előtt. Most mézédes gyümölcsét kínálja hálából, hogy meghagyták. Ágai a kút fölött terebélyesedtek el, olykor egy-egy fügét is pottyantva a mélybe. Ottót délután találták meg, és a temetési előkészületekkel egyidőben elkezdődtek a találgatások is, vajon mi vitte rá erre Ottót a súlyos, végérvényes tettre. Szülei rég meghaltak, meg nem nősült soha, de el sem hagyta magát: szeretett társaságba járni. Szerényen, tisztességesen élt. Ügyes keze volt, sokan hívták háztáji munkákhoz segítségül. Mértéktartó élete összeegyeztethetetlennek tűnt végső döntésével. Márpedig a halál ideje és mikéntje a leélt élet pecsétje volt a falubeliek szemében. Ez a talány leginkább a plébánost nem hagyta nyugodni. Meg akarta érteni ezt az eltékozolt lelket. Puhatolózó kérdéseire senki sem tudta a feleletet, s a Bibliába és saját lelkébe tekintve sem lelt a válaszra. Talán a hely a bűnös – gondolta, ezért bevette magát a rejtélyes házba, hogy azonosulhasson a megtört szellemmel. Az épület vastag falai hűs levegőt leheltek, a dunyhák illatos-naposan vonták az éjszaka leplébe az Úr szolgáját. Teltek a napok, de nem jött a felismerés. Ottó szögre akasztott kabátja vádlón figyelte az asztalnál ülő plébánost. A kutat félelemből messze elkerülte, mégis, érthetetlen módon abban találtak rá a hívek, akik vasárnap hiába várták az Oltáriszentséget. A falu lakói közös erővel tették földdel egyenlővé a portát, csak a kút áll mind a mai napig, hogy akik mérlegre akarják tenni életüket, mind ráleljenek.