Megadón hajladozott a nádas, bíbicek és vadkacsák úsztak körülöttük, belefeledkezve a korai nyárba. A langymeleg szellő hullámokat gerjesztett, melyek a part betongyűrűit nyaldosták. Cserebogarak koppantak barnásan a kikötözött csónakoknak, melyekben az éjjeli eső mementójaként egyre apadó pocsolyák fénylettek. A tó vize selymes-szikrázó tükörként csodáltatta önmagával a kéklő eget. Egy kéz, s a hozzá tartozó kar mutattak bizonytalanul a túlpart távoli pontjára. A legyek s bogarak már észrevették a jelet, hirtelen gyülekezésük feldúlta a tó békéjét. A siklók idegesen úsztak a parti kövek felé, s megannyi kikandikáló fej kutatta a megoldást. A horgász, ki felriadt szundikálásából, nádszálaknak hitte őket, ám szemeiből kidörzsölve a déli szendergést, világossá vált számára a raj s különös viselkedése. Távcsövével kémlelni kezdte a vizet, s a nádas széléhez érve vette észre a földöntúli mozdulatba merevedett tagot. Remegve ejtette el távcsövét, s pecáját hátrahagyva igyekezett a legközelebbi házig. Nem is kopogott, csak berontott az illatos konyhába, s a meglepetéstől elkerekedett szemű idegen néma kérdésére csak azt tudta kinyögni: – Egy halott. Hívjon valakit! A vízben derékig gázoló egyenruhások közelítették meg a szélzörgette nádast, miközben az autójuk tetején kéklő fénysziréna beleveszett a naprezgette levegőbe. A holttest mellkasa pattanásig feszítette a kékkockás inget, melynek gombjai utolsó erejükkel igyekeztek azt egybetartani. A férfi csodálkozó szemei kéken meredtek a felhőtlen égre, orrába hínár szorult, mely szájának ívét követve szomorú ábrázatot kölcsönzött napégette arcának. Pontyok figyelték a vízmélyről az egyre távolodó lábakat, körülötte úszkáltak egészen addig, mígnem kiemelték a testet országukból, s a ladikba helyezték. Ahogy a part felé közeledtek, sirályok repültek el felettük, egyikük csőréből apró leveles ágat hullajtott a testre, akárcsak koszorút a sírhalomra.