már tudom,

szarvas hiba volt

inni lábnyomodból,

felszívódik az út,

nincs többé irány,

előttem bogáncs nő,

holt nyelvre vált

az útvonaltervező,

a sarkon túl

befele fordulok, 

szavaim lázadnak,

visszaszólnak,

visszhang-bolygók

ütköznek sorra;

a domb hátán

zuhogó fényben

régen volt nyár

bontja szirmait –

derékig állsz

a tengervízben,

arcodon

sirályszárnymosoly,

a halál neked bagatell, 

mondod,

keményebb csapást

is túléltél már –,

tekintetedben

korallzátony,

az önámítás 

heveny lobogása,

mielőtt alábuksz,

még hozzáfűzöd,

hogy szolgasors az is,

ha belerabulsz 

a szabadságba –

langyos szél cikáz, 

meztelenre

vetkőzik az erdő,

innen már könnyen 

hazatalálok,

messzire világít 

homlokom.