Édes Néném levele Petőfi Sándorhoz

Sándorunk, magyar vagy te még egyáltalán? Ne vedd olybá ezt a kérdést, csak ingerkedem. Már megint összevissza keresik a csontjaidat, és nem lelik, egyesek szerint sosem is éltél, mások szerint meg azóta is örökké. Vannak, tudod, itt ezek a falvak, a vasúttól kissé befelé, ahol minden temetőben van egy sírod, házak is vannak, amelyekben mind aludtál vala, csak nem tudjuk már, kivel. Hej Sándorunk, vagy több alakban is jártál, mint az Úr lelke, vagy tehetséges dublőröket alkalmaztál, ahogy ma csinálják azt a hírességek. Reviczky Gyulánk írt verset az álhírre, mely szerint Szibériában raboskodnál, csak hát már őt sem olvassa senki, 1875-ben is gondoltak erre sokan, azóta is időnként, ahogy a dolgok ritmusa elévülés meg újrakezdés között hullámzik. Ha nem vigyázol magadra, meg fognak találni esmént, akkor vagy újratemetnek – szép hagyománya van ennek immár –, vagy kiállítanak egy osszáriumban, csodatevő ereklyéket fabrikálnak belőled, mint a Jézus keresztjéből. Szakértők és erdészek kiszámolták, hogy őt is egész erdőnyi fára feszítették fel, ekkora volt az érdeklődés meg a biznisz. Volt még egy olyan történet is forgalomban, hogy amikor Jászvásár körül vittek a kozákok, egy kis pihenő alatt szép hölgy közelében voltál, ebből a kalandból született volna Mihail, a legnagyobb román költő, az is olyan problémás gyerek volt később, mint előbb te, azt mondta a román királynénak, hogy nem tud verset írni, s bár akasztási morbiditásokról nem beszélt, a monarchiális intézményről lesújtó volt a véleménye. 

Az van veled, Sándorunk, hogy mióta iskolában tanítanak, és a János Vitézről szőtt époszod elejét még azok is elolvassák, akik aztán soha többet egy sort sem, a magyarok szerelmi élete gyakran veled kezdődik. Képzeld el, midőn a fiúgyermek szívében kigyúlnak a hősugárzó félvezetői meg ellenállásai, te jutsz az eszébe, reszketni kezdenek a bokrok, és megszületik egy szerelmi vallomás, felező nyolcasban van az írva, és lehetőleg rímel. Sok botor tudós meg bölcsészdoktor gyötri a fejét és pápaszemét a költészet eredetének kutatásával, pedig hát ez megvan. Mi van meg? Csak hát Sándorunk, amikor nyurga és érzékeny lelkű magyar daliák a te soraid mentén vallomásokat eszközölnek, szívük hölgye nem téged olvas, hanem későbbi, kiváló költőket, nevezzük magunk között József Attilának vagy Pilinszkynek. Ezen a bor sem igazán segíthet, meg a pálinka, bár ez utóbbi nemzetünk büszkeségének legfőbb elixírje. Rágalom, hogy te nem szeretted, ez is csak az utókor irigysége, szerintem Haynau pribékjei kezdték terjeszteni, rossz híredet költötték, ha másként ártalmadra már nem lehettek. 

Nem is erről akartam szólni hozzád, hanem arról a tizenkét pontról, melyeket azon emlékezetes március óta oly gyakran emlegetünk, olykor egyik-másik főemberünk azt is kinyilvánítja, hogy de hát ez megvan. Mi van meg? Tudod, Sándorunk, most már én egész biztos vagyok abban, hogy azokat a pontokat nem így kellett volna fogalmazni, mert látod bizonyára te is, hogy az eltelt száznyolcvan év alatt az még nem volt, hogy mind realizálva lehetett volna, bár olykor a siker közel van, aztán megint csak kisiklik az ujjaink közül. Én ugyan az unióról már csak mosolyogva beszélek, mert nagy reménységek után mindig nagy csalódások járnak, főképp ha nem a valóságot, hanem csak a vágyainkat vesszük alapul, mert az nem kerül semmibe. Költő, király és nép ebben egységes. Én már a sajtó szabadságát sem kívánom, mert hamarosan nem szabad sajtót fognak óhajtani a polgárok és a firkászok, hanem egyszerűen csak sajtót, legyen az bármilyen. Sándorunk, ha volna neked is twittered, az volna csak az igazi. 

A lényegre akarok térni, Sándorunk, hogy ne nyújtsam sokáig a szót, nincs olyan, amit rólad avatott emberek már el ne mondtak volna, de azt azért elmesélem, hogy amikor már a verseidet olvastam, volt egy igazi kedvencem, a Megy a juhász a szamáron. Vannak ennél jobb verseid, azért kell ezt elmesélnem, nehogy valaki azt hinné, a magasabb összefüggésekre nincs fülem, szemem és szívem. Hányódott nálunk az almáriom fiókjában egy régi könyv, amelyet harminc évvel azután adtak ki, hogy eltűntél a csatában, Zichy Mihály metszeteivel illusztrálták, és aranyszélű lapjai voltak, apám vette még a kolozsvári antikváriumban 1958-ban. A metszetek miatt olvastam el a könyvet először, azután a versek miatt néztem a metszeteket, ma is ezeket látom a lelki szemeim előtt, ha rólad tétetik említés. Ha kitettem az asztalra, egy jó hétig semmi mással nem foglalkoztam, csak téged olvastalak, a díszes iniciálékat nézegettem, és próbáltam utánozni, kevés sikerrel, birkák nálunk mindig voltak, szamár az nem. Nem tudom, hol láttad azt, hogy a nekikeseredett juhászlegény bánatában nagyot húz botjával a szamár fejére, vagy ezt csak elképzelted, biztos, hogy nem fogják már iskolában tanítani. Jókai barátod is hogy megjárta legutóbb az asszonyokkal. Na de engem egyszer a szamár megmentett. Ama szörnyű felvételi vizsgák egyikén történt, amikor szóban kellett bizonyságot tenni az irodalomban való jártasságról és érdeklődésről, a műveidről is volt pár lecke, és a tisztelt professzori bizottság rájött, hogy téged már nem igazán olvasnak a jelöltek, ajaj... Rettegtünk, már megint eltanácsoltak valakit, mert nem olvasta A helység kalapácsát vagy a Bolond Istókot. Hogy akar maga így tanár lenni, feddőzött egy tanár, és az előttem vizsgázó elpityeregte magát, pedig a tanárnak igaza volt. Nekem a forradalom jutott, amit parádésan tudtam, elszavaltam félig a Nemzeti dalt is, bár ez nem volt biztonságos lépés 1986-ban, Kolozsvárott, le is intettek hamar. „Csörgess ifjú, csörgess, mert csörgésem átok, mely a zsarnok fejére száll”, nagyon kellett kapaszkodnom, hogy ne azt mondjam: csorgass. 

A professzorok elégedettek voltak, ám az egyik még ravaszul megkérdezte, melyik a kedvenc versem? Láttad volna, Sándorunk, azokat a megrökönyödött arcokat, amikor kivágtam, hogy: Megy a juhász a szamáron. Elzúgott forradalmak után szokott ilyen lenni a csend. Mert a bűnbakképzés mechanizmusát állítja elénk, mondtam én okoskodva a miértre. Hitték is, meg nem is, de bólintottak, mehetek. Többet nem vizsgáztam belőled, Sándorunk, de a minap ismét megkérdezte valaki, hogy akkor te magyar vagy-e, hát kiálltam melletted, afféle szakmai szolidaritás ez. Azt most már egész biztosan tudom, hogy az a juhászlegény magyar.

Ez van, Sándorunk, vigyázz magadra, vigyázz a csontjaidra, nehogy magtalálják, mert el fognak újra temetni, ha nem a régészek és a papok, hát majd a nők vagy az állatvédők, ne is kérdezd sose többet, hogy: „mit csinálsz, mit varrogatsz ott?” Nem tudok varrni, Sándorunk, és már nem is akarok megtanulni, mert nem divat az. Pipára még szoktál gyújtani? 

Ölel a te édes Nénéd.