A terekre, utcákra kilépve egészen 

más hangulat vesz erőt rajtunk, 

más, élénkebb nedvek öntik el 

zsigereinket, és valami olthatatlan 

szomjúsággal isszuk be a fényt, 

hogy elvigyük magunkkal, mert 

a múlt és a jövő egynemű lapjai 

pörögnek ebben a fényben, 

amit a megfigyelő tesz 

olvashatóvá és értelmezhetővé, 

és ekkor megadjuk a kedvnek 

azt a mindig utolsó esélyt. 

Mert süt a Nap. Mert zöld a fű. 

Aztán pár lépés után: és ha 

nem süt? És ha nem zöld? Mitől 

szép, ami lehetne ronda, miért 

borzalmas, ami lehetne kellemes? 

Önmagunk fölötti hatalmunk 

teszi ezzé vagy azzá? Milyen és 

mekkora a hangulat hatalma? 

De mindegy is, mert lányok 

jönnek szembe, asszonyok, és 

a legocsmányabb kabát alatt is 

kikövetkeztethető az idomok íve 

a járás kecsességéből, és amikor 

tekintet tekintetbe olvad, annak 

sugarán már a vágy közlekedik. 

Gyermekek rohannak az iskola 

felé – szakaszosított leképezései 

az örökkévalóságnak. Aminek 

feltételezésére már nincs semmi 

szükség, hisz mindnyájunkban 

megvan annak képzete és 

imbolygó bizonyossága, ahhoz 

képest életünk csupán a hossz, 

ami nem mérhető kisebb 

hibával önmaga kiterjedésénél.