Félek a lépcsőktől, összeszorul a gyomrom,

amikor felfelé megyek vagy lefelé jövök,

minden lépcsőfok közelebb visz a rémülethez.

Azért költöztünk földszintre, mert a szüleim

egyre nehezebben viselték pánikrohamaimat.

A harmadik emeleten laktunk, és lift 

sem volt a tömbházban. Néha azt álmodom,

hogy végtelen számú lépcsőt kell megmásznom,

de soha nem érkezem meg, már lihegek a fáradtságtól,

és sírva is fakadok, anyám biztat, hogy ne

álljak meg, csak menjek bátran, ne nézzek

vissza, egyszer csak vége lesz, én tudom,

hogy soha nem lesz vége, de nem mondom ki,

s akkor, leizzadva a szorongástól, felébredek.

Valamikor rengeteget olvastam, angolul is

folyékonyan beszéltem, ma már nem jutnak

eszembe egyszerű szavak, kifejezések.

Olvasni még mindig szeretek, főképpen

meséket, tréfás történeteket, néha verseket is.

Jó, hogy most nem kell lépcsőket másznom,

csak ritkán, álmomban, az még kibírható.

Van, amikor úgy érzem, hogy bennem vannak

a lépcsők, belém költöztek, legszívesebben lift lennék,

de nem lehetek, nincs működési engedélyem.