Lóarcú ősz kocog felém a ködből
Nyirkos a haj, a kézen az ujjak
Piros levél a nyár, ami elmúlt
Utolsót perdül s eltűnik mögöttem

A kancsó a küszöbön romosan, törötten
Arra vár, fogjam s eltakarítsam
De méz vala benne s van talán néhány csepp
Ami oly édessé tenné az ajkad

Lépj hát be hozzám, így, még a tél előtt
S ha már a szél foga kaparja ajtóm
Tegyél a tűzre s összehajolva
Szerelem illata lengje be házamat