[Látó, 2009. július]

búvárruhában járom az erdőt
halántékomon ijesztő csönd
tapasz akármikor robbanhat
ha tehetné fölnyitnám koponyám

beereszteném a holdat hogy
dalával a tátongó kráterűrt
összeforrassza – levert vagyok
ezer darabjára földre zuhant

váza senki sem hasonlít tegnapi
önmagára se a halottra aki
majd lesz mi a halál mi az élet

ha egyszerre láthatnám rothadt haj
égetett köröm szag árad mintha
egy régi sírt épp most hantolnának