[2019. május]

---

Munkásasszonyok rendezkednek a gyárudvaron. Bontják az április 4-i emelvényt.
A munkások azt utálják legjobban, ha figyelik őket munka közben. Ha kiadják nekik a feladatot, és rájuk bízzák az elvégzés módját, fele annyi idő alatt fejezik be, mintha folyton vizslatnak utánuk. A gyár központi épüle­téből most sokan bámulnak kifelé. Aki nem ért semmihez, azt is el kell helyeznie valahol a Pártnak, mert a néphatalom kihirdette a munkanélküliség megszűntét. Az ugyan a kihirdetés ellenére nem akart megszűnni, de nem azért van a Pártnak szilárd ideológiai és tudományos alapja, hogy ne találná meg az eszközt az ilyen problémák megoldására. Tömegeket telepítettek ki az Alföldre, hogy (a kulák házában és a kulák kenyerén élve) segítsenek a kisbirtokosoknak, s főleg az újonnan alapított szövetkezeteknek, a felszabadult munkahelyeket pedig a Párt a neki hűséget tanúsító álláske­resőkkel töltette be. Ezek persze még nem tudják ellátni feladatukat, de legalább nem is dolgoznak. Így kevésbé akadályoznak másokat, mintha szakértelem nélkül megszült rossz utasításokat adnának ki, adnának tovább vagy próbálnának végrehajtani.
A Párt, a DISZ, a szakszervezet, a nőbizottság, a mindenféle mozgalmakhoz létrehozott bizottságok is bőven adnak alkalmat az ártalmatlan munkaidő-eltöltésre.
Az ülés még nem kezdődött meg, ezért bámulják a központi épület ta­nácskozóterméből (mely korábban kaktuszházként funkcionált) a lenn szorgoskodó asszonyokat. „Irodisták, kutya irodisták!” – sziszegik azok a foguk között, mint ahogy sziszegtek korában a nagybirtokosok meg a csendőrök után.
Csak a vezetőjük, Martos Jenőné dolgozik kedvvel és elánnal. Ami egyetlen embernek szól. Aki három alakban van jelen. Ugyanis az udvarról látni a tanácsterem ablakánál ülő Pogány Tamás alapszervezeti titkárt is. És látni a tükörképét a hőszigetelő duplaablak mindkét üvegén. Bár füst és pára gomolyog az udvaron, Martosné akkor is látná Pogány Tamás arcát, ha koromsötét éj lenne. Mert ő mindig az alapszervezeti titkár képét látja maga előtt. Bárhol is van. S még álmában is.
Martosné már az üzemben van. Kopog. Ez a munkája, ebből él. Mert ő kopogtató. A futószalagon érkező befőttek gyűrűs lapkáját kopogtatja egy vaspálcával. Ha vákuum van az üvegben (ez a jó!), vidám, éles hang hallatszik: „krokk!” Ha nincs vákuum, akkor tompa „dubb!” Ilyenkor ki kell önteni annak tartalmát, az üveget pedig újra fertőtleníteni.
(A cukros lé a TMK mögé eldugott hatalmas fémhordóba kerül, ahol, főleg nyáron, pillanatok alatt megerjed. A hazafelé tartó munkások sorra megszívják magukat belőle. Persze vannak konkurenseik is: mámorukba belefulladt lepkék és csótányok lepik el rendszerint a cefre felszínét. Nem foglalkoznak velük, félrehúzzák őket is, isznak. Ha patkány fullad a lébe, azt azért kidobják.)
– Krokk! – koppant egyet Martosné a befőtt lapkáján.
A művezető csak a vizsgálaton megfelelt terméket látja. A nő nem. Meg is bolondulna, álmaiban is gyártmányvizsgálatról álmodna, ha képzeletében nem töltené be izgalmasabb lényekkel a munkáját. Mert ő egy Tóth Pista nevű suhancot lát. Elemista osztálytársa volt a fiú. Egyszer rágyújtotta az iskolaudvar végében lévő fabudit. Martosné, vagyis akkor még csak Lukács Katika, bugyogóját, szoknyáját felhúzni is megfeledkezve ugrott ki belőle. Az egész iskola nevetett. Tóth Pistát kicsapták, és Pestre került. De tavaly véletlenül találkozott vele a villamoson. A férfi is rögtön felismerte. És neki is rögtön a régi dolog jutott eszébe. Azért udvariasan köszönt Martosnénak. Az udvariasan visszaköszönt. Aztán a férfi leszállt. A nő azóta is bánja, hogy nem kevert le neki egy kiadós pofont. Most „krokk” a vaspálcával, és képzeletben látja, amint Pista eltorzult arccal kap a feje búbjához, és már ugrál a fájdalomtól.
Tóth Pistánál is utálatosabb volt Bundás, a szomszéd kutyája. Ha a lány a támadására felkészülve ment ki, rá sem hederített. De rögtön megérezte, ha az a gyomlálásban, kapálásban vagy istállóganézásban elfelejtkezett róla. Olyankor odalopózott a kerítéshez, s a lehető legközelebbről kezdett el csaholni. Volt, hogy a lány nekifutott a karámnak, volt, hogy megcsúszott, és fenékre esett a trágyában. Imádkozott, hogy dögöljön már meg a kutya. Ám az, bár vénségesen vén lett, még most is él, s ha Martosné az anyjáékhoz megy, már feni rá a fogát. Most elképzeli a nő, hogy a kutya fültövéhez üt, amitől az nyüszítve elkotródik.
A következő, akin bosszút kell állnia, egy Naszreddin nevű tatár, aki bevette magát hozzájuk, mikor ideért a szovjet hadsereg. A férfi hol szalonnát és pálinkát követelt a pisztolyát lóbálva, hol sakkozott Sanyival, Lukács Kati kisöccsével, hol könnyes szemmel mutogatott képeket a családjáról. A lány, mint akkortájt minden falusi lány, arcát bekormozva öregnek akarta maszkírozni magát. A tatárt persze nem lehetett ezzel becsapni. De hozzá nem nyúlt. Viszont bárhogy is telt el a nap, azzal végződött, hogy este felkapta az özvegy édesanyját, és bevitte a szobába. Aztán egyszer a tatárt hozták be ölben hozzájuk. Légnyomás érte az őrségben. Kívül nem látszott rajta semmi, de már nem volt kedve fajtalankodni. Csak ült három napig. Akkor elvitték. Martosné dühös a tatárra, amiért azt tette az anyjával, és azért is, mert még a végén neki kellett megsajnálnia. De most nem sajnálja. Gondolatban nagyot húz a fejére a fémpálcával, amitől a katona rögtön kigyógyul a légnyomásból, és hangosan óbégatni kezd.
„Krokk, krokk, krokk” – záporoznak az ütések egy lapkán, s a nő most azt képzeli, hogy a férjének a fejét ütögeti. „Krokk, krokk, krokk.” Olyan nagyokat üt, hogy meg-megakad a befőttesüveg, s ez feltorlasztja a többit.
– Fejezze már be ezt, Martosné! – figyelmezteti a művezető. A nő nem hallgat rá. Csépel tovább. Szerencsére jön a váltás. A művezető a fejét csóválva behívja magához az irodájába. A nő üt még egy utolsót: „dübb”.
Az irodában egymást vizsgálva foglalnak helyet. A művezető, Csernyik Alajos élelmiszermérnök híres arról, mennyire szívén viseli dolgozóinak a sorsát.
– Mi volt ez, elvtársnő? Haragszik a befőttekre?
– Én ugyan nem.
– Akkor hát miért bántja őket?
– Jólesett püfölni.
– Elfárad hamar, ha ilyen erővel… – de a férfi nem fejezi be. Inkább feláll, és egy kartondobozt tesz az asztalra. Karcsú, színes üvegpalackokat vesz ki belőle. Összesen hatot. Az elsőből tölt egy vizespohárba, amit átnyújt a munkásának.
– Kóstolja meg!
A nő bizalmatlanul szagolja meg. Beledugja a nyelvét. Tetszik neki az élmény. Megissza az italt.
– Hogy ízlik?
– Finom volt.
– Tudja, mi ez?
– Nem. Kicsit olyan keserű.
– Ribizli. Nagy szemű fekete ribizli. És ez milyen?
Kissé világosabb a következő palack tartalma.
– Ez is jó. Édesebb. De mégis fanyarabb.
– Kanadai áfonya. Nálunk ilyen nem terem. A következőt biztos felismeri – és tölt a harmadik üvegből.
– Otelló szőlő. Ilyen volt nagyapámnak is, mustot csinált belőle.
– Azt nem tudom, Otelló-e, de szőlő, az biztos. És ez milyen?
– Hm, ez nagyon finom. Szamóca. Érett szamóca íze van.
– Tessék az ötödik.
– Ez meggy. Savanyú, de jó.
– És az utolsó.
A férfi tölt a sűrű, sárga italból. Martosné kóstol, cuppog.
– Ez a legédesebb. Finom, selymes.
– Miből készült?
– Alma? Nem, nem az.
– Valamihez nagyon hasonlít az íze. Ez a nagyszerű benne. Egy drága gyümölcs helyettesítésére alkalmas.
– Drága gyümölcs? Őszibarack?
– Az nem drága gyümölcs.
– Dehogynem! Tavaly tíz forintért adták kilóját a Búza téri piacon!
– Amire én gondolok, az sokkal drágább. Külföldről kéne beszerezni. Na, van ötlete?
– Nincs.
– Narancs! Narancshoz hasonlít az íze. Kóstolja csak meg megint!
A nő iszik, aztán szégyenkezve:
– Biztos igaza van, de én még sosem ettem narancsot. Csak képen láttam, hogy milyen.
Csernyik is elpirul. Köszörüli a torkát, hogy ne érződjék hangján a sajnálat.
– És képzelje, ezt a drága déligyümölcsöt egy zöldséggel lehet helyettesíteni. Ez is abból készül.
– Zöldségből? Akkor biztos sárgarépa. Az ilyen szép sárga.
– Nem répa. Hanem sütőtök. Egy kis étkezési savat adunk hozzá, és a sütőtökből narancs lesz.
– Ilyet fogunk gyártani?
– Én szeretném. Képzelje el, Amerikában százféle ilyen ital van. Mindegyik tele vitaminnal és rostokkal. A tél közepén is élvezni lehet. A magyar dolgozóknak nem járna ez?
– Bizonyosan járna. Talán a büdös pálinkáról is leszoknának.
– Ugye! Én is ezt remélem.
– Az van ráírva: „juice”.
– Úgy kell mondani „dzsúsz”. De mi nevezhetjük egyszerűen gyümölcsnektárnak vagy gyümölcslének.
– Ittunk mi is ilyet. A meggybefőttnek a levét.
– Az csak cukrozott víz. Ezekben viszont benne van az érett gyümölcshús – mondja lelkesen a művezető, és valóságos előadásba kezd a gyümölcslégyártásról. Hálás, amiért a másik meghallgatja. A végén ragyogó szemmel kérdezi:
– Martosné, magának vannak gyermekei?
– Igen. Bandika és Gusztika. Ikreknek nézik őket, pedig van köztük egy év.
– Vigyen el nekik két üveggel.
– Ó igazán… nem is… Hát, ha annyira biztat, akkor ezt a ribizlist meg ezt az utolsót. Most viszont mennem kell, vissza, a szalaghoz.
A termelés hulladékhőjével a nyárligeti konzervgyár fürdőt működtet. Irigylik is ezért a vállalat munkásait, mert a város többi lakójának (azt a néhány száz családot leszámítva, akiknek vezetékes vizük és gázbojlerük van) a városi fürdők előtt hétvégén sorba kell állniuk a bejutásért. A gyárban külön van egy medence a nőknek, külön egy a férfiaknak. Hideg vizes medence nincs. A munkás- és parasztember közfürdőben nem megy hideg vízbe. Elég neki otthon, a lavórból magára öntenie azt, ha nincs csutka vagy brikett a melegítéshez.
– A férjem már nagyon akar gyakni, kénytelen leszek engedni neki, mert különben előveszi a nyújtófát – mondja nevetve a törékeny Takácsné, s nehéz eldönteni, csak viccel-e, vagy saját sanyarú sorsát gúnyolja ki. Fanaferné mindenesetre az utóbbit feltételezve inti meg:
– Rossz a taktikád. A férfi szereti, ha kicsit ellenáll a nő. Egyszerűbb mindig engedni neki, akkor előbb-utóbb ráun.
– Van olyan, hogy ráun?
– De még mennyire! Például az én férjem is. Mit gondolsz, miért kell a szomszédhoz járnom szórakozásért?
Kuncognak. Fürdőruhában vannak, mert a paraszti származású munkás­nők egymás előtt is szégyellősek. Fejükön bő fürdősapka, hogy elférjen alatta a besütött haj. (Ez a szegények luxusa most.) Martosné kúszik oda hozzájuk a derékig érő vízben. Fanaferné direkt neki is címezve folytatja:
– Egyébként a magyar férfiaknak túl jó dolguk van. Horthy-rendszer vagy szociálizmus, mindegy az, a férfiaknak van mind kitalálva. Amerika! Az más! Ott az esküvő előtt kikötik szerződésben, havonta hányszor van joga a férjnek a feleséghez. Többet akarsz? Coki neked! Vagy fizess!
– Fizet a férfi a nőnek, ha engedi, hogy…? – kérdi álmélkodva Takácsné.
– Úgy ám. Ha a nőnek van kedve, az más. De ha nincs, fizet.
– És mennyit?
– Nem tudom. Van, hogy nem pénzt ad, hanem vesz neki valamit. Például egy harisnyakollekciót!
– Mi az a kollekció?
– Van neked nejlonharisnyád?
– Van.
– Mennyi?
– Mennyi volna? Egy pár.
– Na, te azt hordod, amíg el nem kopik. Vasárnaponta kimosod. Az amerikai nő vesz magának egyhetes kollekciót. Vagyis a hét minden napján más nejlonharisnyát húz föl. A következő héten megint vesz egy új kollekciót. A használtat eldobja.
Martosné és Takácsné lélegzetvisszafojtva hallgatják. Nyáluk elcseppenni készül, gyomruk viszont remegni kezd a haragtól, amiért ők ki vannak zárva ebből a paradicsomból.
– Azért ha az amerikai nő hazamegy a munkából, neki is… – kezdi Martosné.
– Csak nem képzeled, hogy az amerikai nők dolgoznak?
– Mit csinálnak hát egész nap?
– Mindenféle jó dolgokat. Piacra járnak, fodrászhoz, ruhaszalonba, koktélpartikra.
– Mi az a koktélparti?
– Ott csak beszélgetnek, isszák a likőrkoktélokat, tervezik, hová utazzanak nyáron. Bár Amerikában majdnem mindig nyár van. Jó az idő, folyton süt a nap.
– És a férj fizetéséből kijönnek?
– Bőven. Jut még jótékonykodni is.
– Vannak szegények is Amerikában?
– Igen, de csak a négerek. Azok ott olyanok, mint itt a cigányok. Nem nagyon akaródzik nekik dolgozni. Inkább csak zenélnek. Dzsesszt játszanak. Azt viszont mindenki szereti.
A személyportán hosszú sor. Mindenkinek meg kell nyomnia a kontrollgombot, mely kétszer-háromszor percenként pirosan felvillan. Akinél ez megtörténik, annak át kell adnia a táskáját vizsgálatra, és ki kell fordítania a zsebeit. Egy óriásgorilla, a vállalati rendész ügyel a rendre, és végzi az ellenőrzést. Mellette egy kis girhes alak, Tolvaj Anti, a portás.
Az emberek ingerültek, mindenkinek a még elvégzendő feladatok vannak a fejében: gyerekért elmenni az óvodába, iskolába, bevásárlás, vacsora, mosogatás, vasalás, felkészíteni a gyereket a másnapi iskolára, önmagát a szemináriumra.
– Csak cirkusz az egész! – sziszegi Martosné mögött egy hang. Hátranéz. Ökrösné az, egy közismert vállalati szarka. – Meg van bundázva az a készülék. Aki csúsztat valamit a portásnak, annál nem villan föl sosem, az viheti az egész gyárat. Bezzeg, ha valaki egypár körtét vagy almát vinne ki a gyerekének, annak büntetést kell fizetnie. Mint nekem!
A munkások ehetnek az éppen feldolgozásra váró gyümölcsből, és csúcsszezonban egy kilót hazavihetnek abból a selejtesből (jó az még attól, a piacon is árulnak olyat), amit kitesznek számukra a göngyölegraktár elé. Martosné emlékszik: Ökrösnének nem kellett büntetést fizetnie. Megmosták a fejét, az igaz. Az üzemi gyűlésen. Nem gyümölcs-, hanem rézhuzallopás kísérlete miatt. És mindenki tudja, legalább tízszer megúszta a vizsgálatot. A karbantartóval (aki természetesen Ökrösné szeretője, az éppen aktuális) összejátszva vitt már ki huzalokat, kalapácsot, szeget, hegesztőpál­cát. Az ócskapiacon eladható dolgokat. Nem óriási értékek ezek, de az embereknek nem tetszik, mert mégiscsak a nép vagyonát apasztják. Nem úgy van már, mint volt régen, hogy a kapitalistától lopni nem bűn, inkább di­csőség. Vagy ha valaki ideológiailag nem eléggé fejlett még ennek a változásnak a megértéséhez, az azért mérges, mert miért jár jobban más, mint ő. Mérgesek hát Ökrösnére az emberek, mégsem szólnak az üzemvezetőnek vagy a rendészetnek. Nem akarnak spiclik lenni. Afféle munkásösszetartás ez is. Viszont politikailag besúgják egymást. Ez biztos, hisz el-eltünedeznek emberek, és a munkástelepeken is megjelenik a fekete autó. Az egykori politikai szolidaritás szülte összetartás az új világban nem jelent politikai szolidaritást. Ezt nehéz megérteni. Furcsa szerzet a proli.
– A teherautósofőrök meg a benzint lopják. Azoknak a latroknak kéne inkább a körmükre nézni! – folytatja Ökrösné a szitkozódást.
Ez igaz. A sofőrök a lopott benzint otthon őrzik nagy fémhordókban. Martosné szemközti szomszédjának tavaly felrobbant a tartálya. Emiatt leégett a disznóól, benne a hízóval. Próbáltak valamennyit megmenteni a húsból, de nem lehetett. Kívül szenes volt a test, belül meg szétfolyt a béltartalom.
– A drága kis igazgatónk meg raklapszám viteti a befőtteket a pártbeli elvtársainak!
Martosné elsápadva néz körbe, meghallotta-e másvalaki is ezt. Mert ez életveszélyes, politikai kijelentés volt. Ha más is meghallotta, és ő nem tesz bejelentést, az azt jelenti, hogy egyetért vele, vagy legalábbis nem eléggé éber. És az ilyenre nincs szüksége a népi demokratikus államnak. Még az is lehet, hogy Ökrösné provokátor, s arra ment ki az egész, hogy ő miként fog cselekedni.
– Tegnap meg Tajtos, a brigádvezető forrasztóólmot vitt ki. Annyit, hogy majd leszakadt a válla.
Ettől viszont Martosné arcába szökik a vér. Mert ez gyalázatos rágalmazás, Tajtos becsületes öreg szaki. Özvegyember. Kamat nélkül ad kölcsön, ha valaki hó végén kifutott a pénzéből.
– Fejezze be ezt! – mondja halkan, de erélyesen Ökrösnének. – Tajtosnál nincs rendesebb ember a világon. Maga is hálával tartozik neki.
– Ó, hát maga ilyen jól ismeri az én dolgaimat?! Köszönöm, hogy eligazított. Majd én meg eligazítom mindjárt magát! Csak legyünk túl ezen az átkozott gombnyomáson.
– Attól csak annak van oka félni, akinek nem tiszta a lelkiismerete.
– Hogy? Mi... mi… mi a fenét akarsz … te kis… te kis…
Ekkor végre eléri Martosné a készüléket. Megnyomja.
Pirosan villan föl.
A gorilla hosszasan bámul Martosné széttárt táskájába. Int a portásnak. Az is hosszasan néz.
A rendész végül kiveszi az egyik palackot. Széles mozdulatokkal, mintha mindenkinek meg akarná mutatni, mit talált.
– Hát ez meg mi?
– Gyümölcslé.
– Akkor miért van az ráírva, hogy „ju-i-ce”?
– A juice azt jelenti: gyümölcslé. Úgy kell mondani: „dzsuisze”.
A rendész letekeri a palackról a kupakot, és beleszagol. Az illat ismerős­nek tűnik, de nincs bátorsága belekóstolni.
– Ilyet nem árulnak a büfében. És a városban sem.
– Nem hát. Csernyiktől, a művezetőtől kaptam. Mi is fogunk ilyeneket gyártani.
A portás közben kiveszi a másik üveget is. Ő annak a tartalmát szagolgatja. Cserélnek.
– Tehát elismeri, hogy a gyár területéről származik? – kérdi gúnyosan a rendész.
– Miért tagadnám? Ajándékba kaptam. Bűn? Nem vihetem ki?
– Nem tudom. Mindenesetre az a szabály, hogy a főmérnök adhat engedélyt áru vagy eszköz magáncélú kivitelére.
– Ezt nem tudtam. De hát talán kérdezzük meg Csernyiket magát!
– A művezető elvtárs régen elhagyta a gyárat! – mondja kárörvendve a portás.
Martosné széttárja a karját. Segítségkérően néz a munkásokra. Részvétet nem, csak kíváncsiságot lát az arcokon.
– Direkt azért hivatkozott rá, mert tudja, hogy ő nincs már benn.
– Ez nem igaz! Rágalom! Mi okom volna hazudni?
– Mert elkaptuk. Maga egy tolvaj.
– Één? Figyeljen, Tolvaj! Maga a tolvaj! – mondja Tolvajnak, de nem a szójáték végett.
A férfi dühbe gurul, és belerúg a portásfülke fémoldalába.
– El akart lopni két bizonytalan eredetű italt tartalmazó palackot! Vagy… Vagy talán nem is erről van szó – és gonoszan lobbannak szemei. – Véletlenül nem méreg van ezekben? Kit akar maga megmérgezni? Az üstbe akarta volna beleönteni? Kinek dolgozik?
Martosné kikapja kezéből a palackot, és meghúzza.
– Tessék. Magamat is meg akarom mérgezni?
A portás csikorgó fogakkal veszi vissza az üveget. Ütéshez emeli fel, de a gorilla félretolja.
– Ha nem is méreg, a tartalma attól még ismeretlen. Le kell foglalnunk. Aztán majd megvizsgálják holnap a laborban, tényleg…
– De hát rá van írva, hogy juice. Az azt jelenti: gyümölcslé.
– Honnan veszi? Maga tud németül?
– Nem. Csernyik mondta. Egyébként sem németül, hanem angolul van.
– Angolúúúl? Hát honnan származik ez a…
– Amerikából.
Mintha varázsszó hangzott volna el. Teljes döbbenet lesz úrrá a csoporton. Aztán lassan mégis ocsúdnak.
– Amerikás! Amerikás! – súgnak össze mellette az emberek, s mire ez a sor végére ér, már irigyen kiálltja valaki: – Amerikás szajrét akart kivinni!
Martosné érzi, nincs kitől segítsége kérnie, meg kell hátrálnia és eltűnnie.
– Rendben. Foglalja le ezt a két palackot. A gyerekeimnek akartam hazavinni… – itt elcsuklik a hangja –, hogy egy kicsit… legyen egyszer nekik is jó... de rendben, itt maradnak. Maga pedig holnap jelentést tesz az igazgatónak. Ez a módja, igaz? Majd én akkor mindent tisztázni fogok. Most viszont megyek.
– Afffenét mész, kisanyám! – ugrik elé Tolvaj. – Lopásnál motozást kell tartani, ez a szabály.
– De hát hova rejthetek el magamon egy ekkora palackot?
– Ha azt nem is, mást elrejthetsz. Tőled minden kitelik.
S mire védekezhetne a nő, már meg is ragadják kétoldalról, és becipelik a fülkébe.
A gorilla gúnyos élvezettel, a portás élvetegen, önkéntelenül a szíján matatva néz a sarokba szorult nőre. Aztán a portás közelebb lép. Megragadja Martosné vállát.
– Nem. Így nem jó! – állítja le csalódott hangon a rendész. – Férfinak tilos nőt motoznia. Megbüntethetnek minket érte.
– Igaz. De hát akkor? – kérdi a portás, de mintha hozzá lenne ragadva, nem bírja elengedni a nőt.
– Vagy szólunk a rendőrségnek, vagy egy megbízható asszonyt küldünk be, hogy vizsgálja át ő a ruházatát.
A rendész behúzza a fülkében a függönyöket. Int a másiknak, és kilépnek. Tanácskoznak. És egyre tisztábban lehet hallani egy harmadik ember hangját. Az Ökrösnéét.
Ő lép be.
– Vedd le szépen a ruhádat, aranyom!
– Inkább a rendőrségre vigyenek.
– Azt nem te fogod megmondani. Viszont ha ellenállsz, letépem rólad. Akkor aztán a rongyaidon fog röhögni a város, amíg haza nem érsz.
Martosnén csak egy kartonruha van. Attól egy pillanat alatt megszabadul. Ökrösné követeli a fehérneműt is. Lecsatolja hát melltartóját, kilép bugyijából. Ezeket gyorsan felkapja a másik nő. És most ő bámul úgy rá, mint az előbb a két férfi. És Martosné megérzi, hogy ez a bámulás nemcsak a testtartásban, a gúnyban, a kárörvendésben azonos, hanem a gerjedelemben is.
Ökrösné kilép. Nevetve kezdik nézegetni a két férfival a kis ruhát. Martosné a függönyön át csak halvány foltokat lát. S azok nem emberek, hanem vadállatok sziluettjét adják ki.
Gombócba húzza össze magát. Remegő ajkakkal vár. S közben imádkozik. Amit nem tett évek óta.
Gyermekei az asztalnál, előttük lecke. Martosnénak egyszerre kell velük tanulni és a vacsorát készíteni. Szobák nincsenek. A háló, a konyha, a fürdő, a spájz mind egyetlen helyiségben van. Az ONCSA-házak építésekor húzták föl felvonulási épületnek ezt a falemezházat, mely most a család silány otthonául szolgál. A nő kavarja a rántást a bableveshez, s az ebben piruló hagyma ingerli a szemét. Nem akarja megtörölni, nehogy erősítse a sírási ingert.
– Mi az a Pitagorasz-tétel? – kérdi Bandika.
– Igen – feleli rá automatikusan az anyja.
– Mi igen?
– Igen.
A két fiú egymásra néz, aztán tovább lapoznak a füzetben, és amőbáz­ni kezdenek.
Ezt a lazítást viszont megérzi az anyjuk. Fakanállal az asztalra csap. A fiúk visszalapoznak. Martosné katonásan nevelné a gyerekeit, mert a férj és a munkahely kifacsarja, alaposabb, odafigyelőbb nevelésre nincs türelme, nincs energiája. De már az egzecírozásra sincs. Csak csapkod, meg rá-ráförmed a gyerekekre. Pedig őket szereti a világon a legjobban. Vagy legalábbis éppen annyira, mint Pogány Tamást.
Vizet önt a rántásra, mely felsistereg, és égett szag tölti be a helyiséget. A nő áll és nézi. Nem húzza le a spórról, csak kezét tördelve viaskodik a ténnyel, hogy újra kell kezdenie mindent. Megszólal Gusztika. Az anyja hozzávágja a törlőkendőt. Aztán odafut hozzá, átkarolja, a másikat is odahúzza, és csókolja őket.
De megjön a férje, aki követeli a vacsorát, így ismét a spórhoz lép.
Hamarosan a világos rántás illata kezd terjengeni, amely mégsem tudja teljesen elnyomni az előbb elégett bűzét, és egy új kellemetlenséget: azt, amit férje bocsát ki magából. Férje munka után soha nem tökrészeg, de soha nem is teljesen józan. Mindig annyit iszik, hogy enyhe kábulatba jusson. Régen ez vihogásos jókedvet eredményezett nála, egy ideje azonban már inkább csak kötözködést és agressziót. Martosné szeretné elvágni a torkát. Fél, hogy félálmában (a nő ilyenkor gyakran holdkórosan mászkál) egyszer tényleg megteszi.
A gyerekek alszanak a sarokba tolt ágybetéten, a férje az asztalnál ül, és egy tyúktollal piszkálja a dobhártyáját. Ha sikerül végigsimítani, kéjesen nyög. Vakarja a hasát is. Ez pedig azt jelenti, hogy ez az este úgy fog vég­ződni.
A gyárban az asszonyok rendre megtárgyalják, miként zajlik otthon a házasélet. Az egyszobás családoknál az a szokás, hogy ha elszenderülnek a kicsik, a férfi a lepedő alatt csendben, hátulról cserkészi be asszonyát. És gyorsan, kevés szuszogással végez. Boldog a férfi, mert megkapta, amit akart, boldog a feleség, mert hamar átesett a dolgon.
Martosnénak ilyen szerencséje nincs.
A nő minorként (ez nyárligeti nyelven impotenst is jelent) szokta emlegetni férjét Pogány Tamás előtt. Ez azonban nem teljesen fedi a valóságot. Martos Jenőnek általában van merevedése. Néha hosszantartóan is. A feleségébe hatolástól viszont ódzkodik. Azt mondja, azért, mert nem akar több pulyát. Martosné inkább úgy véli, valami ősi félelem ez.
Akármiért is, a férfi inkább az asszony testével szeret játszani. Így teszt most is. Beledugja orrát a másik hónaljába, széthúzza annak lábát, és ott szaglászik. Harapdálja mellbimbóját, nyalja a fülét, a nyakát, a homlokát, kunkorítja és húzogatja a haját és a genitáliák szőrszálait. S közben forog rajta. És a nőt is forgatja. Aki mindig azt figyeli, nem ébredtek-e fel a gyerekek. (Ilyenkor azok a fejükre húzzák a párnát.) Másfél órás tortúra után Martos Jenő a feleségének a combját kezdi karmolni, ami a magömlés közeledtét jelzi. És nagy nyögések közt az be is követezik. Szétkeni a feleségén, majd vigyorogva lefordul róla, és hasát vakargatja.
Felesége az ágy másik végében nyöszörög.
– Veled meg mi van? – veti oda neki a férj. Válasz nem érkezik. – Fejezd be, mert megébrednek a kölykök!
– Nemcsak most kéne velük törődnöd! – jön az elfojtott, immár dühös válasz.
A férfi automatikusan megüti ezért, de mivel oldalt van felé a nő, nem sikerül erősre. Visszaförmed rá:
– Te csak ne prédikálj! Te asszonyok gyöngye! Felőled itt dögölhetnénk meg mindannyian.
A nő arrébb húzódna, de már így is az ágy legszélére szorult. A férfinak tetszik ez a félelem. Folytatja a szidalmazást.
– Azt mondd meg nekem, mi a helyzet Pogánnyal?
A nő a lepedőt a szájába tömi, és azt harapdálja remegve.
– Lefeküdtél vele? Azt kérdem: lefeküdtél vele?!
A nő megrázza a fejét.
– Miért nem? Egy hét haladékot kaptál, hogy az ágyába bújj. Megígérted, hogy végre megteszed. Te, te utolsó… Kurvának sem vagy való!
Martosné hajnalban ébred. Felkapja pongyoláját, megmosdik, beáztatja a ruhákat a mosáshoz, kenyeret ken a gyerekeknek.
A felkelő nap a szálló port és pernyét is megcsillogtatva élesen bevág. Nem felemelő, inkább szívbe markoló ez a világosság. Két ártatlan gyermek, akik se apjuktól, se anyjuktól nem kapják meg azt, ami jár nekik. Egy férfi, aki arra akarja kényszeríteni feleségét, hogy kezdjen viszonyt a Párt emberével, hogy aztán őt kérve vagy zsarolva jobb tanácsi lakáshoz jussanak. Martosnénak persze régóta viszonya van Pogánnyal, de nem akarja az ő liliomtiszta kapcsolatukat protekciókérésre felhasználni. Pláne nem úgy, hogy az új lakással még inkább a férjéhez láncolja magát. Mégis meg fogja kérni, mert ez az odú elviselhetetlen. Ősszel és télen koszos és huzatos, májustól szeptemberig meg olyan elemésztően forró, hogy még a szentek is vadállattá változnának benne.
Most sem bírja tovább a látványát. Szoknyát, blúzt kap magára, és elrohan. Pogány Tamáshoz.
– Hát te? – kérdi ásítva és vakaródzva Pogány. – Ilyenkor nem szoktál jönni. Mi történt?
A nő könnyezve bújik hozzá.
– A férjem…
– Már megint? Miért nem… – de itt elakad Pogány Tamás, hisz úgy nem fejezheti be a mondatot, hogy „hagyod ott végre?”, mert bár igen kellemes a nővel ágyba bújni, a legkevésbé sem akarja a gondját a nyakába venni.
– Jól van, nyugodj meg. Igyunk egy teát!
Teát nem isznak. Helyette szeretkeznek. A nő kerek combja, mellei feldobják a férfit.
A nő utána arról beszél, hogy Amerikában a nők csak akkor vannak együtt a férjükkel, ha kedvük van hozzá. És a hét minden napján más selyemharisnyát vesznek föl. Meg isszák a sok egészséges dzsuiszét.
A férfi vissza-visszakérdez, s közben a hasát vakarja. Először komor arccal. Mert eszébe jut, hogy Pankotai Gizi, akinél nincs szebb nő a városban, tegnap lepattintotta. „Így még nem jártam nővel! És én már az életemet tervezgettem Gizivel!” De túl vidám ez a reggeli napfény, és túlságosan is jólesett az előbbi bujálkodás ahhoz, hogy fájdalmában elmerüljön. „Lega­lább leszámoltam egy illúzióval. Nem vesztegetek Gizire több időt. A fenébe Gizivel!” – mondja magában, s közben az eseményeket átgondolva rájön: az előző nap sem csak a kudarcról szólt. Hiszen a kaland Bartha Jolánnal, a vállalati nőszervezet vezetőjével igazán élvezetes volt. (Az irodájában tette magáévá Jolánt.) Gondolatban elkezdi összevetni Martosnét és Bartha Jolánt. „Nincs bennük semmi hasonló. De épp ez a jó. A változatosság elvégre gyönyörködtet.” Elhatározza, hogy mindkettővel fenntartja a viszonyt. Aztán az a kép ötlik fel benne, ahogy jobbról az egyik, balról a másik nőt karolja át. Aztán hogy mindkét nő rajta van, aztán hogy keresztbe-kasba. Egészen felvillanyozza ez az eshetőség. „Persze képtelenség, de… ki tudja… A kettő pedig mindenképp több, mint az egy.” És már kéjesen mosolyog. Így vakarja a hasát.
– Mi az?  – kérdezi tőle a nő.
– Semmi, csak… Eszembe jutott, milyen szerencsés vagyok.
– Szerencsés vagy?
– Persze, hisz itt vagy velem.