Abban az időben a tornaórákat

uszodában töltöttük.

Egyik alkalommal a vízben

begörcsölt az egyik vádlim.

Alig kecmeregtem ki

az úszókötéltől a partra,

Bernát győzködni kezdett:

ne legyünk hülyék,

vissza ne menjünk az iskolába,

inkább hazudjuk azt,

hogy nem tudtam lábra állni,

ezért haza kellett kísérnie –

és miénk a nap.

Régen nem volt olyan édes

a napsütéses délelőtt!

Későbbi nagy csavargásaim

az elemi szabadság előképe.

Inni akkor még nem ittunk,

csak élveztük a jó levegőt.

Akkortájt mutatták be nálunk

A nyolcadik utas a Halált,

mintha korhatáros lett volna,

izgulhattunk, beengednek-e,

Bernátot a filmből leginkább

Ripley melle érdekelte,

s amikor a Giger tervezte lény

előrenyújtotta belső fogsorát,

megszólalt elég hangosan:

nézd, így mossa a fogát!

Mások rettegtek, mi röhögtünk.

Hanem fordult a kocka,

mikor Ménkónak órája elején

egyik lábunkról a másikra állva

előadtuk szánalmasan átlátszó

magyarázatunkat hiányzásunkra.