Két dolog történt ma. Két és fél, ha beleszámoljuk a hóvirágokat. Elköltöztem, meghaltál. Próbálgatom, mire lehet ilyenkor gondolni. Lehunyom a szemem, és eszembe jutnak a testedből kilógó csövek meg a feldagadt végtagok, pedig azokat nem is láttam, csak mesélték. Ne nézd olyan közelről a halált, mert tönkremegy a szemed, szólnál rám, mint amikor rejtvényt fejtettem nálad a konyhában.

Végiggondolom, milyen fekete ruháim vannak az új lakásban. Hogy megengedi-e a gyász a sötétszürkét, a mintásat, hogy képmutatás-e, ha csak a legfelső réteg fekete. Nincs fekete zoknim, csak bokacsontig érő, azt veszem a bakancs alá, sétálás közben úgy csúszkál sarkam és talpam között, ahogy te élet és halál közt, lassan gyógyuló sebet hagyva maga után.

Sokan vannak ma feketében. Téged gyászolnak a metrón, a Blahán, a körúton, téged gyászol a sorban előttem álló anyuka szeme alatt elkenődött fekete szempillaspirál, a lábujjam közé ragadt fekete zokniszösz, téged gyászol a villamoson mellettem zötykölődő férfi nonfiguratív tetkója és a gothok. Öt goth ül velem szemben tetőtől talpig feketében. Mikor felállnak, az egyikőjük nadrágjának ülepén megcsillan egy strasszkövekből kirakott HEAVEN felirat. 

Nem hoztam fel sok fekete ruhát, mert az orvosok azt súgták apa fülébe, benned itt nagyon bíznak. Esténként körbetelefonált a család. Olyan volt, mint a csapatépítő játékok, amikor úgy kell továbbadni az információt, hogy a lehető legkevésbé változzon, azzal a különbséggel, hogy a cél nálunk a lehető legoptimistább narratíva volt. Mindannyian orvosok lettünk. Ha lejjebb ment a lázad, örültünk, mert csökken a gyulladás, ha újra feljebb, örültünk, mert a tested harcol. Nem voltak rossz hírek, legfeljebb pesszimista orvosok.

A család körbetelefonált: ma nagyon pesszimista volt az orvos.

Egyébként nem szoktam hinni a Mennyországban, de most, azt hiszem, önzés lenne. Számolod a Mennyország sarkait, hogy el tudj végre aludni. Az otthonosság érzése még ott sem alakul ki azonnal, meg aztán a jetlag. Azt mondják, érkezés után tartózkodj sokat fényen. Majd megszokod.

Még nem pakoltam ki. Ágyam mellé vécépapírt készítek, alig fogy belőle. Talán ha elaltatnának, és gyógytornászok kimasszíroznák a torkomból a tagadást, és orvosok csöveket vezetnének belém, és azokon adagolnák, hogy már nem élsz, ha mesterséges gyász alatt állnék.

Felvágott torokkal azt tátogtad apának, menjen le a Balatonra, nézzen rá a nyaralóra, minden rendben van-e. A hátsó kert tele volt hóvirágokkal. A Messengeren körbeküldött képen néhányan – az optimistábbak – a hóvirágokból egy szót látnak kirajzolódni. Önzés lenne nem hinni nekik.