[Látó30 - 2020. január]

---

1.
Alkalmi Lám arra ébredt, hogy megjött a tavasz. Semmi kétsége nem volt efelől. Újabban a tavasz már januárban megjön. Alkalmi Lám levetette kockás pizsamáját, egy szál fehér alsónadrágban az ablakhoz ment, és sarkig kitárta. Odakint napsütés, csöpögő eresz, távoli madárcsicsergés hangját hozta a szél. Dél körül lehetett. Alkalmi Lám sietve öltözött. Bőrét vörösre dörzsölve mosta le magáról a téli álmot.
Sétálni kell! Kiszellőzni! – kiáltotta harsányan Alkalmi Lám és indiánszökkeléssel indult el aznap, soknapi elvonulás után. Szokása szerint még a tél elején bebábozódott, lakásába felhalmozott készleteiből sok minden megvan még, liszt és cukor, csírázó krumpli és rothadó hagymakoszorú. Van pár tojás is, az egyikben a jövő mocorog. Alkalmi Lám a sötétkamrába költöztette a nemes tojást, gyapjúval bélelt kosárban tartotta, és időn­ként megvizsgálta. Reménykedett abban, hogy egy csirke kel ki belőle, nem valami más. Titokban már azt is elképzelte, hogy lesz egy tyúkja.
Alkalmi Lám imádta téli lárvaság-állapotát. Szeretett önmaga takarója lenni, a rövid nappalokat átaludta, éjszakánként elvitatkozott magával, és amikor egyetértett, leírta a fennkölt gondolatokat.
Az indiánszökkelés gyorsan kifárasztotta, komótos poroszkálásba váltott. Menni, csak úgy, azt még nem tudott. Lábai riadtan tapogatták a talajt, térde enyhén reszketett. A napfény nagyokat harapott Alkalmi Lám sápadt orcájába, vöröses foltokat hagyva maga után.
Alkalmi Lám a távolban meglátott valamit, amiről úgy gondolta, hogy egy fa. Régebben sok fa volt, de ma már nincsen. Viszont sokkal közelebb van a tenger.

2.
Nagyapám, Lá Tót úr százhúsz évig élt. Ő folyóirat volt, bevallom, nem tudom, mi az, de sejtelmesen hangzik, ugye? Az ő nagyapja pedig SzékelyJános vót! – hencegett Alkalmi Lám.
SzékelyJános?! – kérdezte megilletődve egy vékony hang.
Avagy a Nyugati hadtest! – súgta bizalmasan Alkalmi Lám a vörös macska fülébe, mert vele beszélgetett. A macska a fán ült. A fa, talán akác. Alkalmi Lám nem ismeri a fákat, de néhánynak tudja a nevét. Olvasott róluk, szépek lehettek. Ő jobban kedveli a pampafüvet – mondta.
A macska nagyot prüsszentett.
Egészségére! – mondta Alkalmi Lám. – Úgy látszik, megfázott.
Nem fáztam meg. Csak érzékeny vagyok a pampafűre – mondta a macska, és kinyújtotta a nyelvét.
De hát itt nincs egy szál sem belőle! – kiáltott fel Alkalmi Lám.
A gondolatára is az vagyok – jelentette ki a macska, és feljebb mászott a fán. Gúnyosan nézett le a tetejéről Alkalmi Lámra, aki vállat vont. Macska! – mondta, és legyintett.

3.
Ha lenne egy tyúkom, Odüsszeusznak nevezném – jelentette ki Alkalmi Lám.
Odüsszeusznak? Nagyon furcsán hangzik – merengett a temetőőr.
Éppen azért – mondta Alkalmi Lám.
A családi sírokhoz jött? – kérdezte az őr.
Igen, természetesen, mint mindig – mondta mosolyogva Alkalmi Lám.
A maga nagyapját, a jó öreg Lá Tót urat ismertem – mondta a temető­őr, és Alkalmi Lám felvidult.
Igen? És ő miket csinált? – kérdezte.
Ugyanazt, amit maga. Üldögélt a padon. Azt mondta, hallgatja a tenger morajlását.
Ez marhaság! – felelte Alkalmi Lám. – Akkoriban még nem volt itt tenger!
De ő már hallotta! – mondta a temetőőr, és elcsoszogott.

4.
Alkalmi Lám a padon ült a temetőben, háttal a síroknak, és a tenger morajlását hallgatta. Néha kinyújtotta a nyelvét, és megnyalta a levegőt. A homokban látott egy rákot, de futni hagyta, mert még kicsi volt.
Alkalmi Lám megtapogatta a zsebében a fém szivartárcát. Miután elhalálozik, majd abban helyezik el örök nyugalomra, hamvait szivarrá sodorják, és béteszik a dobozba. A doboz a kereskedelem rögös útját járva majd eljut valakihez, aki elszívja Alkalmi Lám hamvait. Minden bizonnyal csettint majd egyet, és szerelmesen néz parázsló szivarára az illető – gondolta Alkalmi Lám, mert a tavaszi lágy szellő kedélyes gondolatokat ébresztett benne.

5.
A jövő olyan szépnek látszik innen messziről – mondta a temetőőr ásójára támaszkodva. – Látja? Ott van. Az, az a narancssárga bója, na az a jö­vő – tette hozzá, és Alkalmi Lám fejét, mint egy kisgyermekét, arrafelé fordította, amerre mutatott.
Azt mondja, bója? Engem egy macskára emlékeztet – válaszolta merengve Alkalmi Lám, és hosszasan nézte a messzeségben imbolygó narancssárga foltot.
Macska? Az óceánban? Maga is olyan furcsaságokat képzelődik, mint a jó öreg Lá Tót úr – mondta a temetőőr.
Talán a barátja volt a nagyapám, hogy ennyit emlegeti? Miért nevezi jó öregnek? – kérdezte bosszúsan Alkalmi Lám, mert nem szerette, hogyha merengés közben, míg a tenger morajlását hallgatja, megzavarják. A teme­tőőr nem bírt magával. Talán a tavasz teszi – gondolta megenyhülve Alkalmi Lám.
Jó ember volt. Néha beszélgettünk – mondta zavartan az őr, és ásni kezdett.
Eddig miért nem emlegette? – kérdezte Alkalmi Lám, mert látta, az őr csak azért ás körülötte, hogy beszélgessen vele.
Nézze csak, az mi lehet? Látja? Amott emelkedik kifelé a tengerből valami! – kiáltott fel meglepetten a temetőőr. Alkalmi Lám a messzeséget fürkészte.
Talán egy sziget – mondta tűnődve.
Mit csináljunk vele? – kérdezte a temetőőr.
Egyelőre hagyjuk ott – mondta bölcsen Alkalmi Lám. – Vigyázzon rá! – hagyatkozott, és távozni készült.
Mégis hogyan? – állt elé a temetőőr, szaporán lélegezve.
Nézegesse! Figyelje! – mondta Alkalmi Lám, és búcsút intett.

6.
Megvan még? – kérdezte Alkalmi Lám, amikor újra a temetőbe látogatott. A tavasz két napig tartott, aztán tomboló forrósággal megérkezett a kamasz nyár.
Megvan. Ugyanott, ahol hagytuk – mutatott a távolba a temetőőr, és megtörölte a homlokát.
Mit tegyünk vele? – érdeklődött Alkalmi Lám.
Gondolja, hogy a mienk? – kérdezte meghatódva a temetőőr.
Az – válaszolta határozottan Alkalmi Lám, és a horizontot fürkészte, de semmit sem látott, mert a leszakadó éjszaka lenyelte a fényt.
A nagyapja azt mondogatta, hogy áldomást kell inni a jó vásárra – mondta hirtelen a temetőőr.
De hát mi nem vettünk semmit! – mondta meglepetten Alkalmi Lám.
Ajándék lónak ne nézze a fogát – jelentette ki a temetőőr kis gondolkodás után.
Még sok ilyent tud? – kérdezte Alkalmi Lám kíváncsian.
Hogyne, és verseket is! – mondta büszkén az őr, és leült Alkalmi Lám mellé. Vállát átkarolta, és szavalni kezdett. Harsogó hangja a hullámoknak ütközött, a szavakat a sötét víz egytől egyig lenyelte.
Ó ti! kiknek szívek örök búba merült, *
Ím, reménytek nem várt víg napja felderült;
Ím, az igazságnak terjednek sugári,
Dőlnek a babona fertelmes oltári,
Melyek a setétség fene bálványának
Annyi századoktól vérrel áradának.

* Batsányi János: A látó (részlet)