rengeteg éjszaka terhe alatt
kihúrolt bél kezdek elfogyni
belülről most üres és szomorú
vagyok egyszerű fésüben

fönnakad fehér haj és
rohanó eső ablaküvegen
hold tőkéjén fejem csak le ne
csapd uram vérem a tejútra

fröccsen bepiszkítja magam mögé
állok magam mögött megyek
látom a reggel mint valami

sötét rongyot ráncigája az
éjszaka utolsó darabját és
hogy nyaram hideg őszbe tolat át