négy előtt tíz perccel vág félarcon a márciusi nap,

pontosabban, az utca másik oldalán lévő emeleti

ablak tükröződik be rám s az asztalomra. három nő

az ablak mellől már készülőben. fizetnek és vonul a fény

át a termen. bőven tele vagyok még keserűséggel,

néhány hónap talán elég, azt mondják, a kávéba

csak kevés cukor kell, különben oda a hatás.

oda az egészség, a szív, ha túl édes, többet árt,

mint az elme, mi kesernyén leleményes. ha magára

figyel az ember, asztalra gyűrt kétségekkel:

megint nem ismerem fel életem folyamát, minden

meder más vízfenékre, más tükröződésre lát.

sötétlő csésze alja, ragad bele a kanál, ahogy szárad

körém a délután. ahogy sötétbe vegyül a szerda,

hogy bármi, ha körbevesz, volt vágyaknak felolvadt

maradéka. kéne, hogy szeress – gyilkos, haszontalan

vágyak –, fejet hajtok, megelégszem veled:

életre szóló bukásnak.