AZ ERDŐ ARANYA

Tulajdonképpen az erdőszélre indultam

réti legyezőfűért az ötórai teámba,

amikor egy nyalka nyírfa tövében megpillantottam

a nyár első csapat rókagombáját. 

Ott ültek egy bokorban a fa alatt,

integettek, kiabáltak nekem:

Judit, Judit, gyere már, szedj le minket,

mielőtt valami buta gyerek össze nem tapos.

Rólad legalább tudjuk, hogy szeretsz minket

úgy, ahogy vagyunk – esetleg csak egy pici sóval-borssal,

friss, falusi vajon megpirítva, házi rozskenyéren tálalva…

De nem volt nálam sem a kosaram, sem a gombakésem,

hiszen virágokért indultam, nem gombáért.

Kénytelen voltam a baseball-sapkámat levenni,

abba szedtem bele a rikító gombákat.

Ám mégsem mehettem haza az emberek közé a teli sapkával,

takargatnom kellett azt, nehogy meglássák,

mivel ajándékozott meg ma engem az erdő.

 

 

JELEK

Cseh Tamásnak, az utolsó nagy magyar indiánnak

 

Onnan tudtam meg, hogy

a Nagyerdőben megellettek

az őzek és a szarvasok,

hogy amikor beleszagoltam 

a levegőbe, tejszaga volt.

Azt meg onnan tudtam meg,

hogy megérett a kék áfonya,

hogy a faluban a madarak

kékesfeketét kezdtek szarni.

 

(Ekkor kimentem áfonyázni,

és nekem is kékesfekete lett

a kezem meg a nyelvem,

mint a madarak segge.)

 

 

TALÁLT TÁRGYAK

Az óvodás a kötött sapkáját hagyja ott az erdőben,

az iskolás az angolszótárt és az uzsonnásdobozt,

a tinilány a bugyiját, a fiú a használt kotongumit,

az erdész a baltáját, az amatőr ornitológus a távcsövét,

a részeg fiatalok az üres üvegeket és cigarettásdobozt,

a kutyatulajdonos a fekete zacskót a kutyaszarral,

ami valahogy kiesik a kezéből útközben,

a lányom a zokniját hagyja el, mind a kettőt,

amikor elfelejti visszavenni azokat a mezítlábas séta után,

de én nem hagyok ott soha semmit, csak elviszek onnan,

mert én életemben csak egy fél pár kesztyűt hagytam el

még fiatalkoromban Budapesten a moziból hazafelé,

és gyorsan észre is vettem a hiányt, de mire visszamentem,

a fél pár kesztyű már nem volt ott, valaki felvette és hazavitte,

nem maradt ott, mint az erdőben a sok sapka, bugyi, zokni

vagy angolszótár és használt kotongumi.

 

 

RAGADOZÓSZAGLÁS

Fiatalkoromban sokat jártam 

a debreceni állatkertben.

Ott jegyeztük el egymást

a lányom apjával is.

Ott tanultam meg,

hogyan lehet felismerni

a ketrecbe zárt ragadozók

félelmének a szagát.

Azóta bárhol járok,

ahol rókák, farkasok

vagy éppen hóleopárdok élnek,

megérzem a szagukat.

A björklingei erdőben is

tudom, hol a rókalyuk,

vagy hol fialt meg a farkas.

Magamévá tettem a szaglásukat.

 

 

HARANGSZÓ

Amikor vasárnap reggel

megszólal a björklingei

ezeréves templom harangja,

hogy istentiszteletre hívjon,

én felkerekedek, hogy az erdőbe menjek.

Nekem az erdő a templomom.

 

 

SERDÜLŐ LÁNYOK

„Betű, lá – pendül – lá!”^[1]

 

A nyírek egy csoportja olyan,

mint a csapatban álló csitrik,

amiket a nagy, derék fenyők

úgy fognak közre, mint öreg,

kíváncsi férfiak a serdülő lányokat.

 

ESŐ UTÁN

Nyáron eső után szeretek az erdőben sétálni,

mert olyan az avar illata, mint az első kedvesem parfümje,

és olyan párás a levegő, mint amilyen nedves az ő bőre volt,

amikor először szeretkeztünk egy színház díszletei között.

A fák a falloszaim. A fű a szőrszálak körülöttük.

Az égbolt a kedvesem tágra nyílt szeme.

Tekintetem rátapad, ha sikoltok.

 

 

A HULDRA

Björklinge erdeiben lakik egy huldra ^[2],

szemből egy alacsony, de gyönyörű, hosszú hajú nő,

ám hátulról egy odvas fa, és bőr helyett

fakéreg borítja a hátát és a lábát.

Hátul lóg a farka is, amilyen csak egy huldrának lehet:

a róka és a tehén farkának keveréke,

és az erdei derécére^[3] hasonlít leginkább.

Ő a fák és az erdei állatok védelmező őre,

ajánlatos jóban lenni vele:

ajándékokat szívesen elfogad,

de ha hűtlenek lesznek hozzá,

bosszút áll, és elpusztítja az embereket.

A vadászokat vagy favágókat elcsábítja:

a fáradt vándort, ha árnyat keres,^[4]

énekével magához édesgeti,

átöleli, táncot ígér, és a mámoros táncban

a férfi elveszíti az időérzékét,

elernyed, és végül szétesik a teste, 

a lelke pedig szétszakad,

mint a harmatfényben a pókháló.

Mert a vágy bűvkörében veszély van.

Ha kedves vagy vele, megvéd és megjutalmaz,

még feleségül is veheted, de ha azt templomban teszed,

elveszíti farkát és üreges hátát, emberré válik, 

ám gyakran bánatos lesz: a mágia elhagyja, 

és ez örök szégyen marad számára.

A férjnek tisztelettel kell bánnia vele, 

különben fojtogató következményekkel szembesülhet,

vagy éppenséggel megsüketül, megbolondul,

mint a táncban az elfáradt vándor.

A björklingei huldra a Kiserdőt és Nagyerdőt őrzi,

az Arborétumot és a Magaságyás növényeit,

a kerti és cserepes virágokat is,

a szöcske szemét,

a lestyánt,

a pálmát,

a nyírfát,

még a könnyű lepkét is,

ami a szurokfű vagy az erdei deréce

magenta virágszirmain pihen –

arról álmodik, hogy álmában ő egy lepke – 

„És felébredtem… És most nem tudom,

most nem tudom – folytatta eltűnődve –

mi az igazság, melyik lehetek.”^[5]

 

Lábjegyzet:

^[1]  A nyírfa latin nevének (Betula pendula) svédes kiejtése.

^[2] A huldra (norvég) vagy a skogsrå (svéd) egy erdei női szellem a skandináv folklórból, az erdő őre. A neve az óészaki hylja („rejt, takar”) szóból ered.

^[3] Chamerion angustifolium vagy korábbi nevén Epilobium angustifolium. 

^[4] „Kelj fel, kelj fel, nézz hátra, / Hallod az ezüst húrokat? / Mily édesen szólnak!” Huldra å en Elland – norvég népballada. 

^[5]  Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma