Igen, féltem tőle. Mert már az első találkozásunk alkalmával (amennyire vissza tudok emlékezni erre ennyi év távlatából) éreztem: gyűlöl. Négy-öt évesen még nagyon nem tudtam eligazodni a felnőtteken (most se igazán tudok), nem értettem, egyesek miért utyuru-putyuruznak, gyere, Józsikám, vegyél még ebből a kalácsból, miért mondják, hogy fájin vagyok, meg hogy jól van elvágva a köldököm (párszor megnéztem, nem láttam én ott semmilyen vágást, se jót, se rosszat); mint ahogy azt sem, hogy a szomszéd Lajos bácsiból miért süt úgy az ellenszenv. Ha elmentem a kapuja előtt, mindenféle állathangokkal ijesztgetett, és hangosan kacagott, amikor látta, hogy megrémülök, lépteimet megszaporázom. Máskor csak odavetette, félhangosan, elfordulva, szinte mintha nem is nekem mondaná, hogy kurva kölyök! Amikor bepanaszoltam édaesanyámnak, elfelhősödött a tekintete, majd egyet sóhajtott, megsimogatta a fejem, és annyit mondott, hadd el, fiam, Lajos bácsiék magtalanok. Olyan bölcs nyugalommal mondta, hogy úgy kellett tennem, mintha mindent értenék, bólogatva, hogy ez mindent megmagyaráz. Pedig csak összezavart. Magtalanok? Idehaza nekünk tökmagunk és napraforgómagunk volt nagyobb mennyiségben, a különböző virágmagokra, amikkel nagymamám foglalkozott, nem volt rálátásom, nem is érdekeltek. Úgy egyáltalán: nem is gondoltam, hogy ilyen fontosak lehetnek. Vajon Lajos bácsiéknak milyen magjuk nincs? Vagy semmilyen? S hát miért nem adunk nekik, ha ez megoldaná a problémát? Lajos bácsi feleségével, Mariska nénivel nem volt semmi baj egyébként, úgy logikáztam magamban, ő valószínűleg túl öreg már ahhoz, hogy bármi is zavarja. Lajos bácsi is öreg volt, ezerráncú, ősz, kissé torzonborz, sovány, de mégis pocakos, fakó szakállú, karvalyorrú, savószemű. Őt bezzeg mégis zavarta ez a magtalanság. De vajon mi közünk van nekünk – személyesen nekem – az ő magtalanságukhoz? Jó lett volna, ha ezt mihamarabb megértettem volna, mert a helyzet egyre fokozódott. Már nemcsak akkor kötött belém, ha egyedül látott meg, hanem, ha két évvel nagyobb nővéremmel, Ágival közlekedtem, akkor is. Az ijesztgetést csúfolódással variálta. Jóska, savanyú sóska! Jóska, ördögök apósa! Nem tudom, miért nevezett Jóskának, talán apámmal akart csúfolódni igazából? Mert őt emlegették így. Engem mindenki csak Józsikámnak vagy kicsi Józsinak szólított. Olyan ijesztő, káricsáló-recsegős hangon tudta mondani, hogy például Jóska, kell-e sóska, hogy a hideg futkosott a hátamon. Nagyapám, aki körülbelül egyidős lehetett Lajos bácsival, de jó kedélyű, örökösen mosolygós öregember volt, amikor megtudta, mivel szórakozik a szomszédja, csak legyintett, azt mondta, ne törődj a vén bolonddal, vagy csúfolódj te is vele, mondjad azt, hogy Lajos, veled élni bajos! Én azonban nem mertem, attól tartottam, megver. Gondoltam, inkább megbékítem: a hombárból kimerítettem egy kalapnyi napraforgómagot, odavittem a kapuja elé, és bátortalanul beszóltam, hoztam magot, hogy legyen magának is… Gyilkos tekintettel rám nézett, aztán felcsattant, mi az anyád istenit hoztál, eltakarodj innen, mert kitaposom a beled! Megfutamodtam, ijedtemben a napraforgót kiöntöttem a kalapból, a kilincset is alig találtam meg, hogy beforduljak a kapun. De valami megváltozott bennem. Ha te így, én is így, határoztam el. Nővéremmel haditanácsot tartottunk, megterveztük a bosszúhadjáratot. Nem volt hiány ötletekből. Sárgalacsinokkal megdobáltuk a házfalát. A postaládát megtöltöttük falevelekkel. Észrevettük, hogy a házuk utcára néző oldalán van egy pinceablak, azon mindenfélét bedobáltunk. Persze, mindezt olyankor, amikor elment otthonról a boltba vagy a mezőre dolgozni. Tudtuk, Mariska nénitől nem kell tartanunk: alig jár ki a házból, süket is. Egyre inkább vérszemet kaptunk, egyre merészebb ötleteket valósítottunk meg. Például újságpapírra kakáltunk, összecsomagoltuk, és azt is bedobtuk a pinceablakon. Izgalomba hozott ez a csatározás, élveztük. Lestük az eredményt. Felkészültünk a legrosszabbra is. Valószínűleg minden csínytevésünket nem vette észre (a pincébe vélhetően ritkán járt le), azt viszont érzékelte, hogy dacolni kezdtünk vele. Felvette a kesztyűt, egyre durvább kirohanásai lettek. Éreztük, arra nem vetemedik, hogy megverjen (szüleimtől és nagyszüleimtől szerencsére tartott), de egyre durvább szidalmakat vágott hozzánk, megdobált almacsutkával, egyszer egy döglött egeret is utánunk hajított. Nyilván, nem tudtuk így megfogalmazni, de éreztük, hogy ez gyerekes, nevetséges egy öregembertől, ettől viszont a félelemnek a maradéka is elpárolgott belőlünk, ettől kezdve hergelődésnek, mókának fogtuk fel a dolgot. Néha napok teltek el, hogy nem történt köztünk „pengeváltás”, aztán megint hevesebb, harcosabb napok jöttek. Szüleinknek olykor beszámoltunk még a fejleményekről, ők csak mosolyogtak és legyintettek. 

Történt azonban, hogy édesanyámnak gömbölyödni kezdett a hasa, nemsokára nekünk is bejelentették az örömhírt, hogy testvérünk születik. Mi örültünk is, nem is, a rokonságban elég sok gyerek volt, az utcában is élt egy-két többgyerekes család. Ha nálunk is testvér születik, hát úgy legyen: egykettőre napirendre tértünk a dolog fölött. Nem úgy Lajos bácsi! Ha találkoztak, majd felnyársalta tekintetével édesanyámat, az is megtörtént, hogy elfordult, s kiköpött. Egyszer meghallottuk, hogy azt mondja a feleségének: ezek úgy szaporodnak, mint a nyulak! Ez már több volt a soknál. Hogy mi – mármint a szüleink –, mint a nyulak?! Voltak nyulaink, volt hát némi fogalmunk arról, hogyan szaporodnak, sokszor azt se tudtuk, hány fióka van, időnként kirágtak a ketrecből, és csak úgy megjelentek az udvaron, egy darabig hajkurásztuk őket, aztán már csak legyintettünk, egy részük így kinti életmódra váltott, a pajta alól vagy a csűrből bújtak elő az újabb és újabb generációk, biztosan többük elbóklászott, és áldozatul esett egy-egy jó szimatú rókának vagy kutyának, de összességében mégis gyarapodott a számuk, úgy is, hogy édesapám is rendszeresen tizedelte az állományt: a nyúlpaprikás mindnyájunknak kedvence volt. Ezekhez a jószágokhoz hasonlított minket Lajos bácsi?! Éreztük, ez olyan sértés, ami vért kíván. Tudtuk, itt már nem elegendő egy újabb könnyed gyerekcsíny, valami fajsúlyosabbra van szükség. Ismét összedugtuk fejünket a nővéremmel, egy egész napig sutyuráltunk, míg megszületett az ötlet, mellyel mindketten elégedettek voltunk: hogy azt mondja, cetlikre felírjuk nagy betűkkel a legsértőbbet: MAGTALANOK, nyílvesszőkre erősítjük, és átlőjük a kertjükbe, az udvarukra. Azért többet, hogy biztosra menjünk, mert előfordulhat, hogy egyik-másik célt téveszt, vagy nem találják meg. Le is gyártottam egy tízes sorozatot (kissé sajnáltam a nyílvesszőket: a nádat, amiből készültek, elég nehéz volt beszerezni), közben a nővérem szép, kalligrafikus betűkkel, piros filctollal megírta a cetliket. Tompa végű, bodzafa orrnehezékes vesszőket készítettem, a cetliket erre a nehezékre erősítettük fel, nem feltekert, hanem nyitott állapotukban, hogy könnyebben észrevehetők legyenek. Kivártuk, amíg Lajos bácsi elmegy otthonról, aztán akcióba léptünk. Az első lövésem túl rövidre sikeredett, valószínűleg a cetli fékező hatása miatt, másodjára jobban megfeszítettem az íjat, ezúttal túlszállt a vessző, valahová a hátsó kertjükbe, egy a háztetőn landolt, de hetet sikeresen belőttem az udvarba, illetve a ház melletti virágoskertbe. Összenéztünk, elvigyorodtunk, majd a győztesek büszkeségével hagytuk el a terepet.

Szüleinknek természetesen az egészről egy szót sem szóltunk. Nem is kellett: megtudták nemsokára, első kézből. Mert Lajos bácsi, amint megtalálta a nyílvesszőket (elég alapos munkát végzett, hatot szedett össze), bőszült oroszlánként rontott be hozzánk. Egyenesen a szüleinkhez. Mi is ott voltunk a közelben, de ezúttal ránk se hederített. Amikor az akciót megterveztük, azzal számoltunk, még többet fog ijesztgetni, csúfolódni ezután, de azt úgy megszoktuk már, szinte fel sem vettük, jobb napokon vigyorogni is tudtunk rajta. Erre azonban nem számítottunk, hogy szüleinken próbálja elverni a port. Képéből kikelve ordított, hogy kikéri magának, s hogy milyen szülő az, aki a gyermekeit ilyen aljasságra buzdítja. Szüleim először nem értették, mi a probléma, de aztán a nyílvesszőkre néztek, melyekkel az öreg hadonászott, és minden világossá vált számukra. Lajos bácsi pedig nyálát fröcskölve üvöltötte, hogy ő volt fogságban a háború után (ezt, gondolom, úgy értette, hogy nem a szüleim), ő kapott el valami mocsok mumpszot, hogy majdnem beledöglött, neki lettek akkorák a heréi, mint egy-egy gumilabda, az ő prosztatája durrant be úgy, hogy hónapokig pisilni se tudott rendesen, évekkel később neki mondta sajnálkozva az orvos, valószínűleg meddő maradt, az ő élete ment tönkre emiatt, úgyhogy, a kurva életbe is, ebből ne csináljon viccet senki, mert csúnyán csinál. Sok mindent nem értettem abból, amit elmondott (vagyis kiabált), a mumpuszit se, a prosztatát se (amilyen hülye szó, csakis valami mocsokság lehet, gondoltam), a meddőt sem, bár sejtettem, köze lehet a magtalanhoz, a kurva életet tudtam már, mi fán terem, csak azon lepődtem meg, milyen lehet, ha csúnyán csinál – mert ezek szerint ez most még nem az. Úgyhogy csak pillogtattam, a szüleim is elsápadva hallgattak, sajnáljuk, sajnáljuk, motyogta aztán anyám, soha, soha többet, tette még hozzá, Lajos bácsi pedig kissé megenyhült hangon folytatta, ha tudnátok, milyen érzés az, amikor a járványok egyre-másra viszik el mellőled a sorstársakat, milyen a betegségtől egyszerre meggyúlni és reszketni, milyen hetekig úgy aludni, hogy a tökeid nem férnek a lábaid között, s véres-gennyeset vizelsz, hogy pár év múltán, amikor azt hiszed, elfelejtheted azt a sok szenvedést, férjként azzal szembesülj, hogy nem tudsz gyermeket csinálni… 

Kezdtem úgy érezni, épp eleget hallottam, talán túl sokat is, és hogy immár lassan kezdem érteni a dolgokat. A háborúról nem sokat tudtam, ezt leszámítva végre ismerős kifejezéseket hallottam: a tökeimmel tisztában voltam, bár azt nem tudtam elképzelni, milyen lehet, amikor nem férnek a lábaim között; a gyermekcsinálásról is voltak halvány elképzeléseim. Kifordultam hát a konyhából (tehettem, egyáltalán nem figyeltek rám), megállapítva, hogy a háború valami olyasmi lehet, amitől az ember magtalan lesz. 

Lajos bácsival ezt követően „fegyverszünetet” kötöttünk. Mi gyanúsan kedvesen, udvariasan viselkedtünk vele a továbbiakban, de valahogy úgy, hogy ebben benne volt az is: vele kicsit s jót. Ő is felhagyott a csúfolódással, ijesztgetéssel, de továbbra is éreztük benne a lappangó ellenszenvet.

Amint ez már lenni szokott, teltek az évek, lassan egyre többet tudtam meg a második világháborúról, valamiért egyre jobban kezdett érdekelni (magam sem értettem, miért). Olvastam is róla, de első kézből is kaptam információkat. Nagyapámtól. Mindenfélét mesélt az öreg, többnyire kiszínezve, adomázva, bagatellizálva. Azt is elmondta, hogy Lajos bácsi valahol Ukrajnában volt munkatáborban, de csak hallgasson, mert könnyen megúszta, a járvány miatt nyolc hónap után hazaengedték, míg mások két-három évet is lehúztak, vagy ott haltak meg. Többször gondoltam arra, jó lenne őt is kifaggatni a történtekről, de nem akartam rámenősnek tűnni. Most már bánom: ki tudja, olyasmiket is megtudtam volna, amik engem is, mindannyiunkat érintenek. Mert az eléggé egyértelműnek tűnt már, hogy az ő háborúik a mieink is. Ha nem is a meddőségig.

Mi felnőttünk, ők egyre jobban összetöpörödtek. Először Mariska néni halt meg, Lajos bácsi pedig, amint állapota egyre gyengült, kétségbeesésében eltartási szerződést kötött egy családdal: a házáért cserébe elgondozzák. Gondozták is, de inkább gondjuk volt rá, hogy egykettőre itt hagyja ezt az árnyékvilágot. (Nem ismertük a családot, a hegyen túlról jöttek. Nem tudom, a szüleimnek miért nem tette meg ezt az ajánlatot, nem tudom, mit válaszoltak volna). 

Utolsó heteiben mind jobban eluralkodott rajta a kiszolgáltatottság sértett dühe. Meglátogattuk: megismert, de elfordult. Gondozói azt mondták, már hozzájuk sem szól, csak néz összeszorított fogakkal. Így halt meg, valószínűleg utolsó gondolatában is a háborút kárhoztatva. És a gyermekeket.