Sétálni az utcán, vagy
otthon tenni-venni,
hohó, ha lenne otthon,
ha nem országnyi, fejnyi,
egy fejnyi legalábbis,
benne egy jó nagy asztal,
megtöltött kalamáris,
ahol lehetne írni,
novellát, regényt, verset,
de főleg életet írni,
s mit megírsz, újraélni,
életet, de nagyon
akarna mindenki írni,
életet, de nagyon
tudna mindenki írni,
itt nem lehet, csak ríni,
így lesz mindünkből INRI,
de a kereszt csak simli,
latorral balján-jobbján
lenne, ha lehetne, csakhogy
ma már senki nem kárhoztatik
erre a szerepre,
latornak lenni szégyen
az idő balján-jobbján,
így szentül meg mindenki,
lassacskán, alkalomadtán,
felmentik a bírák,
azt, ki hitet másol,
fel a hites-társak
azt, ki jól mismásol,
ki az óriás kardról
kis bicskákat másol,
s a szent birodalomban,
hol kell, ott miskárol,
hú, de messze esett
ez a lator-eset
a kereszt fájától.
Írni kell hát, újra,
újraírni, írni,
embert és barátot,
Jézust és világot,
sapkát és kabátot,
még azt is újraírni!
Hogyha kizuhannál
fejnyi otthonodból
a sétálóutcába,
csak-csak rátalálnak
sapkára s kabátra!