[2021. október]
„Mamma, mamma! Mamma, mamma!” Egy nyolc év körüli fiúcska próbálja felhívni magára anyja figyelmét, a csontos gyerek fáradhatatlanul ugrál a pléd széleinek mentén, és anyját szólongatja megállás nélkül, aki épp a családi strandtáskát rendezgeti, apja is ott hever mellettük a tabletbe mélyedve.
Ők a plédszomszédaim a medence füves partján. Vasárnap megkerestem a városi uszodát, hogy hideg fürdőt vegyek a hőségben, hogy felhevült, lomha testemet olyan hőfokra hűtsem, amin mozogni támad kedve, hátha sikerül leúsznom néhány hosszt. A sportközpont a külvárosi lankák közé ékelődve helyezkedik el, a medence a meredek lejtő aljában, akár egy mesterséges toszkán tengerszem. A domb tetején egy sor cédrus biztosít árnyékot a vendégeknek, akik számára a napra kifekvés vagy fák alatti hűsölés inkább függőlegesen történik, mintsem vízszintesen. De nem számít, megéri a fél kifekvés is, némi felfrissülésért cserébe a felhevült Sienában.
A vízben már kiszúrtuk egymást az ugrándozó kisfiú anyukájával. Először akadt össze a tekintetünk, és valami megmagyarázhatatlan sugallat folytán rögtön tudtuk, egyikünk sem egészen idevaló. Én az arcáról sejtem meg, hogy ő miről, az rejtély, de érzem, hogy tudja. Pedig kreol bőrömmel, mélybarna vonásaimmal általában könnyen beolvadok, legalábbis a külső szemlélő számára. Ő talán belső szemlélő, akárcsak én. A medencében többször összevillan a tekintetünk, a sokadiknál halványan egymásra mosolygunk, de itt véget is ér a kívülállók és belső szemlélők flörtje.
A fordulóknál hallgatom, ahogy a kisfiával beszélget előbb tört olasszal, majd szinte átmenet nélkül egy másik nyelven. A harmadik hossznál jövök rá, hogy lengyelül beszélnek, de folyamatosan váltogatják a két nyelvet: az anya-, és feltehetőleg az apanyelvet.
„Mamma, mamma!” Azóta kiderült, a cédrus alatti füves meredeken plédszomszédok vagyunk, a kisfiú tehát anyja mellett ugrál, mondani akar neki valamit. „A tanítónő kérdezte az órán, mit tanulok a videojátékokból? Mondtam neki, hát lőni!”, magyarázza a fiúcska nagy elánnal, felvont szemöldökkel, miféle kérdés ez, hiszen egyértelmű. „Erre azt is megkérdezte, mikor kell majd nekem lőni?” Most egyik lábáról a másikra ugrál, egy pillanatra sem áll meg a mozgásban. „Hát, ha majd háború lesz, tudjak jól lőni!” A fiúcska széttárja kezeit, és a fejét ingatja, értetlen ez a tanító néni... Aztán mielőtt anyja bármit is hozzáfűzhetne a témához, a gyerek minden átmenet nélkül apját kezdi szólongatni, és a fűbe mutogat. „Babbo, babbo! Babbo, babbo!” (A szokványos papá helyett így szólítják a toszkán apukákat.) A fiúcska kitartóan folytatja: „babbo, babbo!” Babbo felesége mellett hever a pléden, nem nagyon akaródzik neki felnéznie a tabletből, talán épp egy lövöldözésről olvas, vagy az esetszámok alakulását böngészi elmélyülten. Fia a fűben guggol, még guggolva is tud ugrálni, és lelkendezve kiáltozik: „Nézd, találtam egy mini-kaktuszt! Egy mini-kaktuszt!”, és megpróbálja apja orra elé nyomni a markát. Az odébb hessegeti, mintha csak egy bosszantó méhecske volna. A kisfiú ekkor anyjához megy. „Mamma, nézd, egy kaktusz! Igazából olyan, mintha egy négylevelű lóhere volna, nem? Csak éppen ez kaktusz... Nem olyan?” Anyja bólogat, valamit mond anyanyelvén. A kisfiú leállíthatatlan, a nyolcévesek energiáival ficánkol szülei körül. „Babbo, babbo, nézd, egy négylevelű lóhere-kaktusz, babbo, egy négylevelű lóhere-kaktusz, babbo, egy mini-kaktusz, egy négylevelű lóhere-kaktusz...”
Én a törülközőn fekve átfordítom fejem a másik irányba, fülem rálapul a meleg pamutra, így elhalkul a kisfiú hangja. Nem derül ki, hogy babbo, akit szemmel láthatóan fáraszt gyermeke lelkesedése, felpillantott-e az érdekes cikkből, hogy megnézze fia kezében a toszkán domb flórájának egy furcsa darabkáját. Fél szememmel a lankán sütkérezőket nézem, a háttérben elterülő focipályát, ahol 40 fokban edzenek az olaszok, a pályát övező csúcsos végű ciprusokat, amelyek a toszkán tájat romantizáló képeslapok elmaradhatatlan elemei, pedig egy toszkán focistának pont annyit jelentenek, mint egy magyarnak a vidéki pálya mellett aszalódó egyszerű akácfa. Aztán lecsukom a szemem, csak a napsárga meleg hatol át rajta, arcomba húzom a vizes hajam, így elviselhetőbb.
Lassan lenyugszik az elmém, lassan elszakadok otthonról, lassan megérkezem Olaszországba. Máskor ez mindig gyorsan megy, most egy hetembe került. Felkönyökölök a kiterített törülközőn, felnéznék a fölém tornyosuló cédrusokra, de a meredeken, ha felfelé fordítom is a fejem (már amennyire a hosszú évben elgémberedett nyakam engedi), csak a talajszintet látom. Hát jobb híján a füvet nézegetem, a mediterrán füvet, amely már júniusban kezd kiszáradni, amelybe apró tobozok keverednek, amelyben ismeretlen formájú és színű hangyák rohangálnak, és jé, mi ez a fura dolog...? Mini-kaktuszok! Négylevelű lóhereszerű mini-kaktuszok!
