Három részlet egy regényből 


 



Az este, nem is tudom, miért jutott eszembe annyi év után az anyai nagyapám. Látom, amint ül a munkaasztalánál, számtalan rugó, parányi kerék, csavar, számlap és mutató fölé görnyed. Jobb szemén az elmaradhatatlan nagyító, hosszú ujjai varázsmozdulatával mechanikai csodák világát irányítja szigorúan, engedelmességre szorítja, mozgásra kényszeríti. Ebből az ijesztő halmazból, amelynek mint gyermek, a közelébe se mehettem, mert ha csak egyetlen pici csavar elkallódik, máris kész a zűrzavar, öntörvényű világokká szervezte a fémparányokat, s azok ütemes hangok százaivá egyesültek, apró fogaskerekek muzsikájává, szigorú, pontos, engedelmes harmóniává. Minden óraüveg alatt egy égitest élte a maga külön életét, közömbösen minden iránt, ami odaát történik, az ablakként szolgáló üvegen túl. 


 


A nyugtalan öregember, mert éreztem, hogy az, olykor irigyelhette a keze alól kikerülő fémlények nyugalmát. Közöttük élt, elmerülten, így teltek az órák, a napok, az évek. Mestersége alighanem menekülés volt, afféle bújóhely. Talán önmaga elől menekült, meg a szorongás elől, hogy nem lel önmagára.  Mert esténként, amint besötétedett, felpattant az asztal mellől, amely fölött egész nap hallgatott, és még egy mosolynyi szünet idejére sem pihent meg ez a szelíd ember. Mindig sietett. Miért? Hova? 


 


Kalapja, kabátja, sétabotja után nyúlt, egyetlen szót szólt, s már rohant is, még az ajtót se tette be maga után, átkelt az úttesten, szemben volt a zsinagóga, ahova úgy érkezett, mintha kergetnék, sebtében megszorított nehány kinyújtott kezet, s végre megállt a saját imahelyén, ahol egy nyitott könyv fölött visszatalált ugyanahhoz a feszült csendhez, amellyel az óraszerkezet kerekei fölé hajolt. Sokszor figyeltem ott, miközben olvasott. Másféle finom szerkezetek vizsgálatába látszott elmerülni, és a könyv betűi – szemkínzó parányok, mintha szintén pici alkatrészek lennének, amelyeket az ő látásának kellett összeillesztenie, előhívnia az élettelenségből, a mozdulatlanságból.


 


Otthon az órák, itt a gondolatok, ez is, az is absztrakt, hűvös és pontos, ő pedig, az ember, uralma alá vonja őket, miközben próbál megszabadulni önmagától. Sikerült vajon? Nem tudom. Némelykor a tekintetének olyan távoli volt a fénye, mintha ki tudja, mire várna, vagy ki tudja, mit nem remélne már. Hatvan év élet és húsz év halál választ el tőle. Lehet, hogy több – sokkal több. Ő a középkorban élt, én ma élek: sok évszázadnyi távolságra egymástól. Más könyveket olvasok, mint ő, más dolgokban hiszek, másféle emberek között forgolódom,   más kérdések gyötörnek, és mégis annyira érzem ma, hogy az unokája vagyok, egyenes leszármazottja, gyógyíthatatlan melankóliájának örököse...


 


(…)


 


Minél többet gondolok rá, annál csodálatosabbnak érzem a tegnapi találkozást a vonatban. Az alacsony, izgő-mozgó, rebbenő tekintetű, beszéd közben össze-összerezzenő ember, aki a harmadosztályú kocsi végében roskadozott a csomagjai alatt, maga volt Ahasverus. Ingerült lettem már az első percben, amikor belépett a fülkébe: két bőröndöt tolt maga előtt, hármat meg maga után vonszolt, de még számtalan kisebb-nagyobb, éppen csak összefogott és szakadozó újságpapírba tekert pakkja is volt. „Hát ez hogy kerül ide?”


 


Éppen élvezni kezdtem volna, hogy ilyen jó helyet találtam magamnak éppen ma, a karácsonyi szünet teljében, amikor diákok és szabadságos katonák rohanják meg a vonatot, haza, vidékre igyekezve, és akkor megjelenik ez a zsidó, magával cipelve az egész háztartását, szélesre tárja a fülke ajtaját, hadd törjön be a hideg, félrelöki a bőröndömet, rálép a kalucsnimra, a kabátját az enyémre dobja, aztán befészkelődik az ülésre közém és a szomszédom közé, a szeme bocsánatért esdekel, miközben elszántan küzd a helyéért, a vonatjegy nevében, amelyet tüntetőleg, két ujja közt szorongat.


 


Komikus jelenség volt, mindenki megmosolyogta, én is mosolyogni igyekeztem, kényszeredetten persze, mert egyrészt megszántam, hogy olyan nevetséges, másrészt meg kegyetlenül szenvedtem volna, ha kitalálják, hogy rokonszenvezem vele. Nem tudnám megmagyarázni, miért támadt bennem valami fura cinkosság, amelyet azon nyomban meg is akartam tagadni. Gyorsan elővettem a zsebnaptáromat, úgy tettem, mintha számításaimba merülnék, és nem vennék tudomást semmiről, ami körülöttem történik. De a szemem sarkából azért figyeltem boldogtalan útitársamat. Helyzete megszilárdulása valamelyest lecsillapította, de felderítésül még egy riadt körbepillantással sorra vette útitársait, végül tekintete megállapodott rajtam, még nem nyugodott meg teljesen a személyem felől, de egy szívélyesnek szánt mosoly-kezdeménnyel jelezte, hogy azonosított. Ettől aztán még dühösebb lettem.


 


Úgy éreztem, hogy egy ilyen tekintet, ez a bizalmaskodó szándék összeköthet vele, nevetséges küllemével, feszélyező jelenlétével. Felnéztem és megsemmisítő pillantást vetettem rá, hadd értse meg, nem akarom, hogy közünk legyen egymáshoz. Úgy éreztem, megölne a szégyen, ha megszólítana. De nem tudtam olyan ellenséges lenni, hogy elriasszam. Tovább méregetett, bólogatott, sűrűn pislogott.  – Ne mérgelődjön, fiatalember! – A zsidó ember csomagos ember. Ahány baja van, annyi a csomagja. Ezekért a szavakért egyből úgy megszerettem, s úgy elfogott a szégyen, amiért gyáván megtagadtam őt és magamat, hogy sürgősen és példásan bűnhődni akartam. 


 


Már válaszoltam is, hirtelen támadt, túlzó élénkséggel, olyan hangos beszéddel, hogy a fülke minden utasa hallja és értse meg, nem zavar ez a kényelmetlen öreg, barátommá fogadom, zsidós kiejtése nem ingerel, bánom is én, hadd olvadjon tócsává cúgos cipőjéről a hó, tolakodó csomagjai nem okoznak kényelmetlenséget, sőt, nincsen semmi probléma, nem is értem, mi itt a komikus, és kit kéne kinevetni. Az öreg tisztán beszélt románul, a moldvai zsidók alig észlelhető kiejtésével, s ekkor már magam is buzgón igyekeztem olyan jiddisből vett kérdő hangsúllyal beszélni, ahogyan addig soha, de ha egyszer elhatároztam, hogy szigorúan megbüntetem magam, jóvá kellett tennem kezdeti gyávaságomat.


 


Sejtem, hogy öreg Ahasverusom átlátott alakoskodásomon, elnéző mosolya úgy táncolt ide-oda rajtam, mint egy zseblámpa fényfoltja. „Mire jó ez? – kérdezte a mosolya. – Nem kérek ilyen sokat. Ismerlek, tudom, nem vagy sem olyan komisz, amilyen az imént akartál lenni, sem olyan jóságos, amilyen most akarsz lenni. Én hosszú útra indultam, akár kővel dobálnak, akár kezet nyújtanak felém, nincs időm viszonozni, se válaszolni, mert valahol, nagyon messze, várnak rám, mindig várnak, és igyekeznem kell, még ha nem is biztos, hogy megérkezem...” Ugyanolyan bizalmatlanul mosolygott és bólogatott, mint eddig, s én beláttam, hogy nem tehetek érte semmit, és mások sem tehetnek semmit ellene.


 


Elmondta, hogy Abraham Sulitzernek hívják, amivel csalódást okozott, mert vállalnia kellett volna, hogy voltaképp ő Ahasverus. – Mivel foglalkozik? – kérdeztem.  – Mivel foglalkozik egy zsidó? Jövök-megyek. Kielégítőnek érezhette ezt a választ. Abraham Sulitzer jön és megy. Ez a mestersége. Zsidó könyveket árul. Tucatnyi kofferében, bőröndjében, táskájában, csomagjában bibliákat cipel, talmudokat, kommentárokat, hasszíd meséket, gettóbeli történeteket, héber verseket, jiddis irodalmat.


 


Összeköt német és lengyel nyomdákat moldvai gettók olvasóival. Számon tart minden bukovinai kisvárost, ahol még szorgosan tanulnak, minden besszarábiai házat, ahol még komolyan elmélkednek egy-egy talmudikus szövegen, minden külvárosi zsinagógát, ahol a judaikus bölcselet valamely tételét kommentálják. Memóriája őrzi az ország minden héber kéziratának és nyomtatványának teljes katalógusát, tudja, hogy mi található valamely városka egy bizonyos házában. Behunyja a szemét, és megmondja, ki birtokolja a litván Sabbatai Kohen Megillat Efá-jának azt a ritka példányát, amelyet Amszterdamban nyomtattak 1651-ben. Egy percig gondolkozik és közli, hova való és ki az a rabbi, aki tudja, mi hangzott el az 1240-es barcelonai vagy az 1413-as tortósai nagy Talmud-vitán... Mindenről tud, mindent begyűjtött keskeny homloka, sűrűn pislogó, fürkész szeme mögé.   Könyvek, kéziratok, szerzők és kérdések, amelyekről most hallok először, különös szavak, nevek távoli korokból, egy nem sejtett történelem adatai – Abraham Sulitzer ezeket hozza-viszi magával, éppoly elevenen élnek az agyában, mint századokkal előbb azoknak az elméjében, akik leírták, amit gondoltak róluk.


 


Őbenne élnek, aktualitásként élnek ezek az igazságok, s ő bennük él, olthatatlan szenvedélyükben, mely fölött elszállhatott akárhány évszázad, új arcot ölthetett a föld, ezek a fények az ő számára jelen vannak, ezek a régi lázak még mindig borzongatják. És Abraham Sulitzer cipeli őket úttalan utakon, nem hagyja őket meghalni, ez az ő szolgálata. Egy jiddis nyelvű képes bibliát vettem a nagyanyámnak, és Sapse Zwitől egy elbeszélést németül, magamnak. Úgy láttam, nehezen vált meg tőlük: mintha nem lenne biztos benne, jó kezekbe adta-e. 


 


Odaadtam Bábának, anyai nagyanyámnak azt a képes bibliát, amelyet a vonaton vettem Abraham Sulitzertől, és most felolvas belőle nekem és a másik nagyanyámnak, az írástudatlannak. A jiddis fordítás, azt hiszem, meglehetősen kezdetleges, hitvány papírra nyomtatott, szegény embereknek szánt portéka, olcsó metszetekkel. Bábá nekem és az anyatársának némi fölénnyel olvas, az ő szempontjából mi egyaránt anafabéták vagyunk, mert hozzá és az ő Bibliájához képest én, minden francia és német könyvemmel együtt, tudatlan vagyok. 


 


Mint a buzgó tanulók, a legelején kezdtük, a világ teremtésével. Hallgatom Bábát, és úgy tűnik, megújul a történet, inkább szinte riporteri, mint bibliai módon izgalmas. Bábá mohón olvas, látható kíváncsisággal, idegesen lapoz tovább, részt vesz a cselekményben, mintha ismerőseiről lenne szó, peremvárosi szomszédokról, közeli rokonokról. Olykor, a döntő részleteknél, kis időre megáll, fejét csóválja, csettint a nyelvével, csodálkozását, sajnálkozását vagy szomorúságát nyilvánítja, mintha figyelmeztetni akarná Ábrahámot, Esztert, Sárát vagy Jákobot, hogy butaságot csinál, vagy nem eléggé óvatos.


 


Nincs semmi szertartásos a Bábá felolvasásában. Nem illetődik meg a pátriárkáktól. Házasemberek ők is, gyerekeik vannak, feleségük, bajjal, gonddal élnek. És ha ő, a nagyanyám, felajánlhatja a maga élettapasztalatát, az idős asszonyét, aki sokat látott, sokat szenvedett, miért is ne tenné?  Ki tudja, nincs-e egy ilyen ősatyának beteg gyereke, akit be kell dörzsölni illatos ecettel, vagy ha valamelyik megütötte az ujját, ezerjófűvet kéne tenni rá, s ki tudja, melyik bibliai feleségnek jönne jól egy csipetnyi citromsó ételízesítőnek, ha éppen elfogyott, és messze van a vegyeskereskedés... Megesik az életben, miért ne történne meg a Bibliában?...  


 



Románból fordította Szilágyi Júlia