Nádasdy Ádám: Londoni levelek. Magvető Kiadó, Budapest, 2025.
Láng Zsolt: Négy év levelei Londonból, méghozzá a Covid időszakával kezdődően – oltások, igazolások, kijárási tilalom, karantén és így tovább. Talán épp emiatt jutott eszembe az, amikor az ember focit néz a tévében: más élőben nézni, és más később, felvételről, az eredmény ismeretében. Tudható, mi lett a Coviddal, ezek a levelek mégis érdekesek maradtak. De miért? Mitől? Mi van bennük, miféle írói megoldások tették őket arra érdemesnek, hogy könyvként újra megjelenjenek?
Károlyi Csaba: Igen, harminc tudósítást küldött Nádasdy Ádám a Népszava olvasóinak Londonból 2020 és 2024 között. A Brexittől (2020. január 31.) eljutunk nagyjából a brit kormányváltásig (2024 nyara), kötetben 2025 nyarán jelentek meg. Nem hagyományos tudósítások ezek, nem pusztán sajtólevelek. A szerző félig Londonban, félig Budapesten élt akkor, párja Londonban volt orvos ezekben az években, Márk, már brit állampolgár. Szerintem attól maradandó ez a szövegegyüttes, amitől Nádasdy írásai mindig jók: személyes, szellemes, közvetlen, de esendő, sőt, olykor naiv is, ám mindig lelkes és nagyon barátságos. Az a helyzet, hogy nekem Nádasdyt olvasni olyan, mintha a bátyámmal beszélgetnék egy kiskocsmában. Nincsen bátyám, sajnos. De mit szóltál a szerző jófajta anglomániájához?
Nem reagáltam a Covidra, bocs, oda is fordulhatunk.
LZs: A Covidot csak az „élő közvetítés” hangulata miatt hoztam be.
A szerző anglomániájához odatenném, hogy folyamatosan összehasonlít, vonatkoztat, utal, párhuzamba állítja Londont és Budapestet, a briteket és a magyarokat. Összehasonlítja a városszerkezetet, a hivatalokat, a megszólításfajtákat, a nevek írásmódját, az ételféleségeket. Londoni jelenségeket áthelyez Budapestre, hogy ott vajon hogyan működnének. Mondjuk a londoni költözés hogyan zajlana Budapesten. Egyetlen esetben éreztem zavarónak a transzplantációt, bár inkább átvételnek nevezném, amikor a párjára azt mondja, hogy a „férjem”. Az angolban ezt már évtizedek óta így használják, Elton husband-je David, David husband-je Elton. A magyarban a „férj” megnevezés nagyon erősen meghatároz egy szerepkört, ezzel a „férjem” használója magát helyezi egy olyan szerepbe, amit épp ki akar szabadítani az alárendelő mindennapi gyakorlatból. Viszont az is igaz, hogy a kiszabadulás egyik lehetséges módja a jelentéskioltás (amit a bevett jelentéstől eltérő szóhasználat eredményez).
KCs: Azért a Covidról még annyit, hogy a Brexit különös módon egybeesett a Covid kezdetével. A Brexitet részben a brit birodalmi különállással magyarázza a szerző. A Covidot viszont emberközelből nézi, szó esik a vécépapír fölvásárlásáról meg a home office-ról is (összeveti a magyar és a brit kezelését a járványnak, vicces, csak annyit mondanék, hogy ott a védekezést vezető miniszter Bagdadban született kurd volt, tehát „migráns”, Magyarországon meg Pintér Sándor „migránsellenes” rendőrminiszter). Hétköznapi életképeket is kapunk, milyen a Covid idején a karácsony, a szilveszter, ilyesmi. Nekem is tetszik, amikor összeveti Londont Budapesttel, a magyar történelmet a brittel, valami játékosan kezelt „nemzetkarakterológia” is izgatja, szereti összehasonlítani a magyar és az angol szokásokat, habitust. A „férj” szó nekem is furcsa, de elfogadom, főleg attól, aki Londonban is él, ott ez sokkal inkább bevett fogalom. Nádasdy a melegségét nyíltan vállalja, szerető házasságban él a férjével. Ha onnan nézem, hogy milyen sokára jött elő, milyen nehéz lehetett ez itt, akkor azt mondom, ez oké. Nádasdy coming outja 1996-ban volt (egy fotókiállítás megnyitóján), illetve nagyobb nyilvánosság előtt 1998-ban (Mihancsik Zsófia Beszélő-beli interjújában). Meleg-ügyekben is egyre jobban aktivizálódott az évek során, külön kötet szólt erről, A vastagbőrű mimóza, ezek tárcáit egyébként az ÉS-be írta havonta Grecsó Krisztián fölkérésére. Nehéz beleérezni szerintem abba, milyen lehet mindezt személyesen megélni. Nem?
LZs: A világ nyugati felében a melegházasság ugyanolyan, mint bármelyik, ugyanolyan elfogadott és megbecsült.
De visszatérve a „férjezésre”, Nádasdynál van ebben némi önirónia is, a derűs fajtából, főképp, amikor háziasszonyosan tudósít a vásárlásairól, az élelmiszerek áráról, a költözés nehézségeiről... Amikor a letűnt hagyományokról, szokásokról ír, amikor ifjú éveinek Angliáját a maival összeveti: nincsenek már igazi pubok, nincs ötórai tea, nincs színház utáni supper – ez pedig keserédes nosztalgia. Én ilyenkor nem a bátyámat láttam benne (nekem sincs), hanem az Etelka nevű nagynénémet, aki amúgy nemcsak a régi világot emlegette folyton, hanem az újról is mindent tudott, a legapróbb részletekig.
Egyértelmű, hogy a „levélíró” jól megfigyel, észreveszi a legapróbb részeket is. A magyar irodalomban sok a jó útleírás, tudósítás, naplóféle. Emlékszem, mennyire megragadt bennem Karinthy berlini tudósítása, amelyben a kutyák viselkedéséről ír, vagy ahogy József Attila a párizsi zöldségesről. Széchenyit is mondhatom, aki szintén írt angliai utazásáról.
Te milyen apróságokat fedeztél fel?
KCs: Hát, például hogy milyenek az angol kiskertek! Milyen a viszonya az ottani embernek a vasúthoz vagy a királysághoz, az üzlethez vagy a Temzéhez, a keresztnévhez vagy a jótékonykodáshoz vagy a fürdőszobai csaprendszerhez, ahol vagy hideg vagy meleg víz jön… A levelek a napi ügyekről tudósítanak, egy polgárember (középpolgár, ahogyan írja) szemszögéből, aki elég pontosan meghatározható jellegzetességekkel bír. Magyar értelmiségi, költő, anglomán, nyelvész és irodalmár, sőt műfordító. Zeneszerető, színházba járó, az életet élvező nyugdíjas. Konzervatív liberális, vallásos, katolikus meleg tanárember. Ezért is nagyon szép, amit ír, szinte vallomásszerűen, választott második hazájáról: „Anglia továbbra is, Brexitestül is, a szabadság hazája. A szabadság őszerintük polgári, sőt kispolgári dolog: sörrel a kezemben a járdán, pénzváltás a lángossütőnél, házasság bármely két felnőtt ember között.”
LZs: Azt írod, nehéz beleérezni abba, milyen lehet megélni egy másfajta, a közvélekedés szerint problémás életet. Nyilván, nem könnyű. De talán pont a megélés milyenségével állhatok ki a leginkább mellette. A legapróbb döntéseimben is szabadon.
KCs: Azt hiszem, nagyon értem, amit mondasz, és most direkt magamat is meggyőzöm, talán arról, ami majd társadalmilag normális lehet néhány év múlva nálunk is. Van itt egy szép történet erről. Kőbányán egy néni betelefonált a rendőrségre, hogy perverzek gyülekeznek a gimnázium előtt, pedig csak a fiúk lánynak, a lányok fiúnak öltöztek a farsangra, írja a szerző, majd így folytatja: „Kíváncsi vagyok, hova telefonálna, ha látná, ahogy a londoni Meleg Büszkeség Napján zárt rendben, emelt fővel vonulnak a hadsereg, a haditengerészet és a légierő férfi és női meleg tagjai. Félek, nehéz lenne vele megértetni, hogy ők ugyanúgy, mint Őfelsége összes fegyveres erői, a NATO-n keresztül minket is védenek: büszkeségük, felkészültségük számunkra is biztosíték az orosz agresszióval szemben.”
LZs: Ehhez nem kell semmit hozzátoldani.
KCs: De még szeretnék két dolgot.
Idézi Nádasdy a Demos közvéleménykutató egy régebbi felmérését arról, mire a legbüszkébbek a britek. „A következő rangsor jött ki: 1. Shakespeare; 2. a királyság intézménye; 3. a fegyveres erők; 4. a Beatles; 5. az Egyesült Királyság zászlaja (a Union Jack).” Ez annyira jó! Mit szóltál hozzá?
LZs: Rögtön összevetettem egy friss kaliforniai közvéleménykutatás eredményével. Náluk a lista így néz ki: 1. Szilikon-völgy, 2. Egyetemi oktatás (196 Nobel-díjas), 3. Természetvédelem + Nemzeti parkok, 4. Kulturális diverzitás, 5. Erős gazdaság. Nem emlékszem hasonló témájú magyar felmérésre. A románoknál Eminescu meg az egyház van a listán.
KCs: Tök jó, ebből is látszik, hogy vannak normális helyek, ezek nem magyar helyek jelenleg, sajnos, Románia is sokkal jobban áll jelenleg, mint Magyarország, úgy látom, bizonyos mutatókban, a Covidot tekintve is jobb volt, az EU tekintetében is jobb. De szeretnék egy utolsó kört. Ha befér. Kedves Nádasdy-versem a Réz Pál 85. születésnapjára készített, eredetileg folyamatos prózai szövegként közreadott írás, mely annak idején nyolc másik szerző szösszenetével együtt jelent meg az ÉS-ben (Kell az öreg címmel). Ennek vége így szól: „Hetyke vitákat, sértődékeny gyermeki harcot / hányszor helyrerakott! Buta lurkók. Hadd köszönöm meg. / Mert széllel-röpülő elméjű mindig az ifjú, / míg ha az agg ott van köztünk, lát múltba-jövőbe, / s tudja, miként lesz mindnyájunk számára a legjobb.” Annak idején egy kritikámban ezt írtam: „Ünnepi cikként jött le az ÉS-ben e furcsa remeklés. Én rendeltem a cikket. Hát, nagyon érdekesen szólt. Később láttam: a prózasorokban mennyi a játék! Hexameterben volt a szöveg, bár senki se kérte. Régtől hálás volt Réz úrnak a lágyszavu költő.” Sajnos, senki nem vette észre, Nádasdy sem vette észre, hogy ezt én is hexameterben írtam, az ujjammal számoltam, hogy kijöjjön a ritmus, gondoltam, most elmondom (ez életem második verse, az elsőt Lengyel Péter születésnapjára írtam az ő soraiból a Literán). És itt a vers:
„Ünnepi cikként jött le az ÉS-ben e furcsa remeklés.
Én rendeltem a cikket. Hát, nagyon érdekesen szólt.
Később láttam: a prózasorokban mennyi a játék!
Hexameterben volt a szöveg, bár senkise kérte.
Régtől hálás volt Réz úrnak a lágyszavu költő.”
Appendix
LZs: Miközben e Klikkrec szövegét írtuk, meghalt Nádasdy Ádám. Ez tegnap, virágvasárnap történt. Ma hétfő. Hamarosan el kell küldenem a látósoknak a kész szöveget. Vajon miként beszélgettünk volna a könyvéről, ha most, a halálhír döbbenetével ülünk le klikkelni?
KCs: Március 29-én, talán pont akkor, amikor ezt csináltuk, talán pont akkor halt meg. A sors játéka. Szerintem Ádámnak tetszik ez. És azt hiszem, föl volt készülve. Istenével beszélgethetett vasárnap, és akkurátusan végiggondolta, hogy miért teremtette őt. Bízom benne, hogy megnyugodott: a melegeket is beengedi Szent Péter. Attól tartok, mi pedig ugyanúgy diskuráltunk volna, mert lényegében (!) semmi se változott a halálával, hiszen ő aztán tiszta képlet, istenbizonyíték. Bár én ugyanazt gondolom erről, mint ő: Isten van, függetlenül attól, hiszünk-e benne. Igaz, ő azt is szerette volna, hogy fölülről az ő sorsát személyesen figyelemmel kísérje, mikor mondjuk Dantét fordított vagy tanított, mindig eszerint „munkálkodott”.