Volt idő, mikor ennek a két írónak a nevét sem igen szabadott leírni, mert a magyar kultúrharc mindenkori művelői leginkább a tékozláshoz értenek. Ne legyen az mentségükre, hogy van, miből, ez nem a dúsgazdag ember gesztusa, hanem a kisszerű politika játéka. Kis nemzetek és kis országok kisszerű vezetői gondolják azt, hogy a nemzet, a haza, az ország és a kultúra csakis egyféle lehet, minden eltérés, minden variáns veszélyes. Ezért aztán mindent, ami nem őket igazolja, kiutálnak, és ha az ember a kiirtást megússza, még örülhet is. Ebben telt el a 20. évszázad, és nincs okunk azt hinni, hogy jelenkori bölcs vezéreink szándékai nem ezt a mintát követnék, ha mindenben alávetnénk magunkat nekik – éltünk így hosszan. A hatalom már csak ilyen. Erről ez a két író mindent tudott, mindent meg is írt, bár a hatalom különösebben egyiket sem foglalkoztatta, elszenvedői és megfigyelői voltak valaminek, ez az élet így nem élhető, írták mind a ketten egymástól függetlenül. Sok szó szerinti egyezést találtam én a műveikben, volt egy kis gyűjteményem, amit elszórtam, mert nem fontos már. Világpolgárok voltak, Márai, mert sokat utazott, Hamvas, mert alig, a befelé vivő útjuk különbözik, de ugyanoda vezet. Hasonló környezetből indulnak, ugyanazt olvassák, gyakorlatilag mindent, és több nyelven. Van a magyar kultúrának egy korszaka, mikor ez a mindent el kell olvasni valósággá válik, mert nem egy ember olvas, hanem egy egész értelmiségi réteg, volt közös élmény, tudás, érdek és értékrend, zongora, könyvtár meg iskola. Természetes, hogy ez a nácikat és a kommunistákat zavarta, le is rombolták azt a világot alaposan, módszeresen, nemcsak bombáztak, hanem át is szervezték, az utánuk jövők a hasznosítható dolgokat megtartották, és azok már velünk maradnak. Amikor először olvastam, hogy nácik és kommunisták mennyire összetartoznak, meg sem lepődtem, fiatal voltam, éppen túléltük Ceușescu bukását, Arendtet olvastam franciául, félig-meddig értettem is, vagy nagyon akartam. Én is ahhoz a réteghez tartoztam, aki hitt valamiféle Közép-Európában, jelesül abban, hogy volt, és talán rekonstruálható. Ha elolvasunk mindent, akkor meg is lesz. Nem tudunk mindent elolvasni, ehhez már nem vagyunk elegen, ha besétál az ember egy könyvtárba, pontosan látja, milyen kilátástalan helyzetben van. Ezért mondja Hamvas, hogy ötszáz évre lenne szüksége elolvasni azt, ami feltétlenül kell, nem teljesítmény volna, csak alapozás. Mihez is? Talán a létezésre vonatkozó kérdés feltevéséhez. Van a misztikának (és hát a filozófiának is) ez a csalfa ígérete, hogy nem kell az adeptus átrágja magát a tengernyi könyvön, a lényegest kell csupán. Nietzsche ilyen, Wittgenstein, Heidegger, Derrida, és minden korszaknak van egy guruja, mert ahogy Péguy mondja: minden a misztikával kezdődik, és a politikával ér véget, a misztika a szentség, az áhítat, a politika ezeknek a kiárúsítása. Azután az őszinte húszéves csalódva teszi le, hogy nem értem. Aki nem elég őszinte, az érti, legalábbis használja, egy ideig tromfol vele, azután hivatkozza. Jack London hőse, Martin Eden elmélkedik azon, hogy tanuljon-e meg latinul, és úgy dönt, hogy erre ő nem ér rá. Én sem értem rá, ma már sajnálom. Ezek akkor még ráértek alapozni, szükségük is volt rá, mert a könyvtárukat elpusztította az ostrom, sokáig azzal maradtak, amit addig elolvastak. A könyvtár és a könyv pusztulása/pusztítása a 20. század egyik drámája, szimbólum és metafora. Megtanulni minél több verset. A nemzeti himnuszt sem tudja ma már senki végig, a székely nagyanyám még tudta, ennyit a kurzusról. Hamvas Béla nekem, húszévesen az egyetemet helyettesítette, mivel nem igazán tanítottak semmit, azt gondoltam, elolvasok mindent, amiről említést tesz, és akkor majd jutok is valamire. Engem nem zavart a misztika, vallásos környezetben nevelkedtem, és kellően untam a buta falusi lelkészek meg az önjelölt prédikátorok otrombaságait, mit nem adtam volna egy rövidítésért, ami kacskaringók nélkül az igazsághoz vezet. Márai viszont hirtelen tananyag lett, rohanvást olvastam el, amit csak elértem, ő volt az az író, aki a magamfajta vidéki misztikusnak elmesélte, milyen a város, mi az, amitől el vagyok választva, amiből örökre ki vagyok rekesztve. Az a fajta urbanitás akkoriban szűnt meg, amikor én születtem, a nyomai megvannak, de már csak kirakat, turistaság és ócskapiac, jobb esetben irodalom. Márai révén az iránt van nosztalgiám, amit tapasztalatból nem ismerek, ez a krúdyzmus, mondja ő. Én egy krúdysta vagyok – vállalom. Egyszer úgy beleszerettem a száz évvel ezelőtti Kolozsvárba, hogy regénybe írtam, pedig sose láttam, ez az én egyszemélyes transzilvanizmusom. És amikor Hamvasnál olvastam, hogy miket mond Erdélyről, fellélegeztem, a misztikusnak is lehet rossz napja, legyen is, különben elbízza magát, és nekem sem kötelező mindenben egyezni vele. Ha viszont figyelmesen olvasta az ember a Karnevál című regényt, akkor mindent megtudott a kisvárosról, hogy kigyógyuljon a krúdyzmusból. Eliade, Cioran, Jung, Bataille, Barthes, René Girard, Steinhardt után már nem meglepő mindaz, amiről Hamvas beszél, és ha történetesen francia vagy angol nyelven írt volna, őt is közöttük emlegetnék, bár ma már sokkal többre tartom a nyelvet, amelyen ír, mint az igazságait, mert azok csak magyarul voltak olyan furcsák a maguk idejében. Márai írja valahol, hogy a prózának is van ritmusa, de még milyen fontos, addig ez nem is jutott eszembe, pedig ma már egyre több a prózapoétikai értekezés, de nem igazán említi senki. Különben is a próza ritmusa olyan, mint a levegő, ha van, az ember alig veszi észre, ha nincs, fuldoklik nélküle. Minden novellista ismeri azt az állapotot, amikor egypár mondat vagy bekezdés önálló ritmikai egységként kezd el működni, és vagy kihúzza az ember, vagy megpróbálja hozzá igazítani a többit, ezekből a kísérletekből születnek a rossz regények, és főleg abból a tévképzetből, hogy az írás munka, aki dolgozni akar, dolgozzék, nem bánom. Pedig az írás játék. Amikor ezt az ember megérti, elengedi a formát, és a nyelv működni kezd. Márainak is, Hamvasnak is ehhez kellett az emigráció, az a tudat, hogy nincs már reálisan megszólítható olvasó, nincs elvárás meg számonkérés, bár a magány semmivel sem elnézőbb. 1946 után ők már csak maguknak írnak. Brodszkij beszél később az emigráció lélektanáról: akiknek írna, azokhoz nem jut el, akikhez eljut, azok mindezt tudják. A 20. században író és olvasó intimitását tönkretették, a diktatúrák a maguk eszközeivel, a kapitalizmus a sajátjaival dolgozik ezen, túl sokáig nem jó az irodalmi és főként a média-térben lenni, ezt mindenki érzi, de aki nem volt sose benne, nem is tud kivonulni, mert honnan? A siker és a megbecsülés nem jutalom, csak mézesmadzag, azt hiszi a delikvens, hogy a végén van valami. A magamnak írok, hogy el ne felejtsem, az egyik legkeményebb aszketikus gyakorlat. Az aszkéta a test redukálásával akar eljutni a lényeghez, legyen az bármi. Aki a fióknak ír, az hova igyekszik? Az mit akar? Minden kezdő novellista tudja, hogy a siker igazi pillanata az, amikor kész van a férc, amikor az ember úgy érzi, hogy kitette a pontot, és a mű olyan, amilyen, jöhet rá a szerkesztői meg a kritikai úthenger. Nem egyszerű idáig elérni, mert mindig kívülről várjuk a megerősítést. Aki viszont elér ide, tudja, hogy az írás (munka vagy játék) nem minden, a siker (van vagy nincsen) olyan, mint a falat kenyér, fontos, de lehet nélküle is. Ki hitte volna?! Az ember aztán visszanéz, hogy mi volt ebben ilyen nehéz? Saját magamat látni, hogy hol tartok, vagy hol sem tartok még, avagy ötszáz évre volna még szükségem, mondja Hamvas. A bölcsesség, a belátás, a józan paraszti ész nem egy cél, amit el lehet érni. Hanem vajon mi? Amikor Márai azt mondja, hogy Tamási Áron virágos nyelven beszél, de Tamási Gáspár mondja ki az igazságokat, haladó transzilvanistaként felvihogtam. Túl az óceánon ezt milyen könnyű volt kimondani, és itt még mindig milyen nehéz. A polgárban mindig van kis lenézés a paraszt, a falu iránt, Márai deklarált öntudata engem megmosolyogtat, éppen vége van a polgári kultúrának, ő is tudja, mikor ezt az öntudatot megírja, nem is veszi észre, hogy ez is krúdyzmus. Hogy emblematikus íróvá avatják, és kik, az már groteszk, és hogy utána Wass Albert jön emblémának, az mindent elmond a kortárs magyar kultúrharc nívójáról. Hamvas Bélát érdekes módon ebből kihagyták, próbálták ugyan bevonni, de nem sikerült, már nem volt annyira érdekes, mert a magyar társadalom alapvetően vallástalan, Hamvas pedig fontosságot tulajdonít mindannak, amit ma jobb híján a vallástudomány köpenye alá szeretünk besöpörni. A mai magyar közgondolkozást Verne Gyula világnézete határozza meg, idegen tőle minden spirituális vonás, de a magyar materializmus is felszínes, mint a falusi ember lelkivilága. Összevesztem a pappal, tehát Isten meghalt, Móricz tud erről sokat. Hamvas ennél mélyebb, ő a vallásos imposztorságot gyűlöli, a papi csalást, mint Nietzsche. Márait nem érdekli a vallás, bár aki olvasta a San Gennaro vére című regényt, és látta San Gennaro vérét, az mást fog mondani. Márai pontosan tudja, hogy mi (volt) a vallás ott, ahol hisznek. Egy lépés választja el az élménytől, íróként mindig könnyebb részt venni és részesülni, mint polgárként, íróként az ember magáért felel, és az olvasónak tartozik felelősséggel, polgárként egy egész osztálynak, ő még ilyen régimódi. Amikor II. József felszámolta a szerzetesrendeket, gyakorlatilag minden magyar spirituális hagyomány megszakadt, nincs az a restauráció, ami vissza tudná jogaiba állítani, mélyen szántó kollektív hitélmény nincs többé. A marxisták már szűz terepre léptek, nem is lett a magyar ateizmusból sosem igazi vallás, nem volt rá szükség. Utólag Hamvasnak sem akadt már dolga ezen a területen, és ez jó. Megúsztuk, úgymond, nem néznek hülyének miatta, de azért gyanús. Az ember ne hencegjen a metafizikai élményével, ez ma már a pszichológusra tartozik csak, ahogy Nietzsche jövendölte, a pszichológia veszi át a metafizika és a vallás helyét, nem azért, mert hiszünk vagy sem, hanem mert az emberi létezésben van valami elintézetlenség, és ezt mindenki tudja. Ennek a két öregúrnak ez a feltétel nélküli közös pontja, megtudni azt, amit mindenki tud. Amikor találkozhatnak, nincsenek jóban egymással, és amikor jóban is lehetnének, már nem találkoznak, az egyikről lekopik az osztálytudat, a másikról a misztikum. Megmarad a bölcsesség és a magány, San Diego és Tiszapalkonya – két monumentális életmű. A magány mágikus állapot, és mindig jelen van, nem társadalmi kirekesztés, nem is elfordulás, hanem egzisztencia. Aki nem élte át, nem jut el a bölcsességig. 

A derű a bölcsességen is túl kezdődik.