Valahová elraktároztam azt, a 14 évvel ezelőtti színházi élményt, amelyhez viszonyítottam most, 2026 áprilisa végén a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata és a Yorick Stúdió koprodukciójában született és játszott Bányavirágot, amelyet ezúttal sepsiszentgyörgyi vendégelőadásként tekintettem meg a Szent György Napok keretében. Nem volt még ilyen élményem, hiszen nem is volt alkalmam arra, hogy szinte másfél évtized távlatából újfent megtekintsek egy produkciót, amelyben látszólag minden ugyanolyan, lényegében pedig mégis nagyon más az eredeti élményhez képest. Sebestyén Aba rendezői koncepciója, az előadás díszlete és jelmezei, szereposztása, illetve Székely Csaba zamatos székely fekete humorral átitatott szövege külsőségeiben megnyugtatóan hozta az általam ismert és szeretett képi és tartalmi elemeket. Miben volt mégis más, mint akkor, 14 évvel ezelőtt, amikor először (majd utána, sűrű egymásutánban többször is) megnéztem? Röviden: mindenben. Az alábbiakban külön-külön elemzem a „másság” alkotóelemeit, és megpróbálom átszűrni ezeket valamiféle racionalizálható szempontrendszeren, amelyben óhatatlanul felsejlik a nosztalgia, de az a féltő hajdani szeretet is, amellyel ezt az előadást – kollégaként, a marosvásárhelyi nemzeti alkalmazottjaként – egyéves korától körülvettem. Ahhoz hasonlítanám egy kicsit, mint amikor a gyermek tizenötödik születésnapján végignézzük a családi albumban az egyéves szülinap fotósorozatát, kicsit megkönnyezzük azt a fejlődési ívet, amelyet befutott, bejárt. Meghatottak vagyunk ilyenkor, és büszkék is rá, hogy milyen szépen felcseperedett, és közben azzal is küszködünk, hogy ne érezzük rettenetesen idősnek magunkat, ne legyünk a kelleténél elfogultabbak (mit is jelent ez?), amikor erre a másfél évtizedre gondolunk… De vágjunk is bele a nosztalgiának egyfajta gyógyító élveboncolásába.

#1 Én, a befogadó

Szokás emlegetni azt, hogy egy előadás hatásmechanizmusának legfontosabb alkotóeleme a néző, hiszen benne hangolódik és áll össze szerves egésszé az, amit egy produkció nyújtani tud a világnak. E nélkül a mikrokozmosz nélkül gyakorlatilag a színházi előadás jelentette makrokozmosz csupán egy lehetőség. Nyilván, ez a többi kulturális termék és jelenség esetén is így van, nem csupán a színházban. Azonban itt azért emelem külön ki a befogadót, hiszen, ami engem illet, nemcsak időben, hanem a befogadás nézőpontját, perspektíváját tekintve is másvalaki nézte a 2012-es, illetve 2026-os marosvásárhelyi Bányavirágot. A Nemzeti Színház marketing-kommunikáció osztályának vezetőjeként akkoriban adminisztratív feladatkörök is kötöttek a színház különböző produkcióihoz, így a szó szerinti műélvezet csupán parányi tartozéka volt a munkámnak (ilyenkor inkább a színikritikus „vette be” a számára szükséges „dózist”, hogy ne legyenek elvonási tünetei). Sokkal fontosabb volt például az, hogy a produkcióban az Ivánt alakító Viola Gábor, aki akkoriban a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagja volt, befut-e időben a Kincses városból a Maros-part művészeti intézményébe. Így határozottan emlékszem egy olyan alkalomra is, amikor már fogalmazgattam magamban a közönségnek szánt tárgyilagos, mégis őszinte és érzékeny mondandót arra az esetre, ha a közúti forgalom torlódásai a jóérzés határán túli késlekedést eredményeznének, így pedig Iván nem purpárlézhatna a doktorral – a színházjegyen szereplő fél nyolckor – haldokló apja egészségi állapotáról… Aztán 19.25-kor benyitottam reménykedve a Kisterembe, és megláttam Gábort, amint kémleli, forgatja az előadásban fontos szerepet játszó kellékeket, Irma kompótos üvegeit, próbál fénysebességgel bekerülni a szerep megkövetelte hangulatba, és… éreztem, ahogy a hétköznapok véletlenszerűségének sörétes vadászpuskájából kilőtt marketing-kommunikációs golyó elsüvít a fülem mellett, boldog és elégedett „ezt megúsztuk” felkiáltást eredményezve…

Nos, ez az apró, de nagyon személyes anekdota is jelzi azt a szakmai-érzelmi töltetet, amellyel én a „Virágot” néztem akkoriban, és amely sejthetően magával hozott egy jókora elfogultságot is. Ez volt most a nosztalgiám melegágya, amely az idő- és térbeli eltávolodás miatt azonban már nem homályosította el avatott nézői látásomat. Sokkal „problematikusabb” volt viszont számomra pusztán színészként, alkotóként tekinteni egykori kollégáimra. Sokat segített ebben az, hogy a kétórás előadásba nem ékelődött szünet, így a művészeti termék befogadása megmaradt kerekdednek még annak ellenére is, hogy az előadást követően viszont kissé nedves szemmel lógtam a szereposztás és a műszakos kollégák nyakában a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház büféjének teraszán. Ezért is „szeretem”, amikor azt emlegetik, hogy lehet „szubjektív” és „objektív” színikritikát, előadáselemzést írni, mert ez igazából olyan, mint amikor azt mondjuk, hogy a családtagjainkról tudunk elfogulatlanul vélekedni… Alkalmasabbnak tartom tehát az előadás jelentéseit összerakni szavakban megtekintését követően, ezeket közvetíteni az olvasónak, nem pedig alkotói teljesítményeket (ki)értékelni, mert ezt egy hatványozottan ingoványos terepnek tartom mindenféle szubjektív okokból kifolyólag… 

#2 A szereplők színeváltozásai

Visszatérve a különböző objektív szubjektivitásokra… Az élet fura fintora folytán vagy az emberélet teljesen természetes változásainak eredményeként: a vaskos Ivánt pazarul megformáló Viola Gábor azóta a Tompa Miklós Társulat sorait gazdagítja, viszont vendégművészként kell az ittas Mihály doktor szerepében tündöklő hajdani társulati tagot, Bányai Kelemen Barnát hazavárni Budapestről, a Katona József Színházból. Ez röviden azt jelenti, hogy az előadást ugyanolyan körülményes – ha nem körülményesebb – összehozni logisztika tekintetében, akár a kezdetekben. Viszont minden alkalommal ünnep, amikor sikerül, és ez a sajátosság mindig is hozzátartozott a produkció belterjes adrenalinjához. Ez a meghatározó körülmény azonban itt a külsőségekhez sorolandó.

Ami a tartalmi mélységeket illeti, azt láthattam Sepsiszentgyörgyön, hogy a színészek életének egyéni történései és a közöttük lévő, átminősült dinamika adta itt az „óbor smakkját”. Ivánban megláttam a szenvedő ember belső vívódásait (a korábbi sokkal nyersebb, kategorikusabb volt), Mihály doktorban láttam a letargikus lemondást is az árnyalataiban finomodott humor mögött (a korábbi inkább a játékosságra támaszkodott, és könnyebben átsiklott a figura megfáradtságán), Ilonka virágzó nőiségében felsejlett az a természetes és érett kacérság, amelynek már tétje nem csupán párkapcsolati, hanem mélyen emberi, és amelyben a menekülés sokkal szembetűnőbb (a korábbi sokkal inkább érzéki és felhőtlen volt), Irma szerelmesen elcsukló hangjában ott volt ezúttal az önnön döntésével szembeni megértés is, ami Iván iránti vonzalmát illeti (a korábbi alakításban sokkal körvonalazottabb volt a szereplő aktív szégyene, miszerint kiszállna a hivatalos frigyéből), a szellemileg terhelt Illés most tudatosabb volt értelmi fogyatékosságára és ennek boldogságot akadályozó folyományaira nézvést, így öngyilkossága sem teljesen meglepő (a korábbi megformálásból sokkal inkább a „falu bohóca” megnyilvánulásaira emlékszem, akinek önkezűleg előidézett halála eléggé meglepte a nézőt, aki nem feltételezett részéről elegendő önreflexiót egy ilyen gesztushoz). 

#3 Különbséget jelentő elem: a játéktér

Egy színházi előadás esetében a játéktér a befogadás igencsak meghatározó origója: a tér is gyakorlati, döntő befolyást gyakorol arra, hogy mennyire érezzük magunkat érzelmileg is közel a szereplők élettörténetéhez, lelki folyamataihoz. Nyilvánvaló, hogy az apró rezdülések másként hatnak stúdióelőadásokon, a „nagy térben”, klasszikus kőszínházi feltételek között ezek kissé felhígulnak, esetenként elmosódnak. 

A tér intimitása a marosvásárhelyi Bányavirág fontos referenciája volt számomra a sepsiszentgyörgyi vendégjátékig, ahol is kinyílt a tér, és a történet bensőségességéről átkerült a hangsúly a történet társadalmi jelenségként való boncolgatásának lehetőségére. Ez egy merőben új megközelítés volt, amely másképp keretezte a történetet: az alkoholizmus és a székely vidék életének reményvesztettsége már nem egy személyes, egyedi történet elemei voltak, hanem egy szélesebb társadalmi panoptikum tartozékai. A sztori ebben a formájában is mély hatást gyakorolt a nézőre, hiszen Székely Csaba drámai szövege csak egy bizonyos fokú elidegenedést engedélyez számára, ennek eszköze pedig a humor, ami itt kétélű „fegyver”: el is távolít, de közelebb is hoz. Eltávolít abban az értelemben, hogy megengedi, hogy a tragikumot a pálya széléről figyeljük, azonban közelebb is visz a szereplőkhöz, akiknek a lényéhez hozzátartozik viselt dolgaiknak eme ironikusan és szarkasztikusan önkritikus, őszinte szemlélete. Magyarán: nem lehet nem szeretni, meg nem érteni őket és vívódásaikat. Ugyanakkor, a sepsiszentgyörgyi játékban az is egyértelmű volt, hogy a humorizálás itt (állandóan kézügyben lévő) enyhítő körülményként és megküzdési mechanizmusként működik. Ezt stúdiótérben nem látjuk ennyire tisztán, mert lehengerelnek és elvarázsolnak a sziporkázóan humoros szóváltások. 

#4 A színészi játék és a produkció összhatása

A színészi játékról nehéz úgy szólni, hogy ne legyen kétértelmű az, ami idekívánkozik: egy elmélyültebb – csendekben és árnyalatokban bővelkedő – színpadi megvalósításban másképp csordogál az idő. Ez nem azt jelenti, hogy a produkció meg- vagy elfáradt, hanem úgy tágítja ki az időt, hogy mindenre, amire a rohanós hétköznapokban nincs időnk, itt van. Azt hiszem, hogy ez volt – 14 év után – az egyik legfontosabb plusz, amit átélhettem: megajándékozott a minden árnyalatra elegendő idővel. És ez nem kis dolog. Leginkább azok érthetik meg ezt, akiknek naponta szédületes gyorsasággal telnek a nagyon tele perceik, óráik. Hogyan valósította ezt meg a sepsiszentgyörgyi vendégjátékként látott Bányavirág? Elmondom, mert nagyon tanulságos, és nemcsak a produkcióra nézvést, hanem szélesebb megközelítésben is: a mélységeivel tágította az időt, és azzal, hogy a színészi játék olyan volt, mintha az alkotók teljes élete benne volna – egy élő, eleven memoár. Azt szoktuk hinni, hogy egy jó színész bármilyen állapotban hitelesen végigsasszézza a rendezői „kottát”, és ez így is van. Ebben a produkcióban viszont örömjátékot láttunk. Hogy ennek emberi oka az volt-e, hogy a „kotta” összekapcsolta az alkotókat 14-15 évvel korábbi önmagukkal – és ez fontos volt számukra –, vagy egyszerűen csak szeretik játszani ezt az előadást (esetleg a két indok egyvelege), itt talán nem is annyira fontos. Tény az, hogy én nem emlékeztem ezekre a mélységekre másfél évtizeddel korábbról: az akkori produkció korrekten, a játék szempontjából élvezetesen és ízletesen megvalósított színpadi megvalósítás volt. Az óbor smakkja viszont egyértelműen most volt ízlelhető. És, ha valami nagyon személyeset itt is elsüthetek: azt éreztem, hogy ezzel az előadással ugyanaz történt, mint ami velem is ez idő alatt. Valamiféle bölcsesség és érettség tette hitelessé azokat az értékeket, amelyek eddig is ott voltak, benne. Persze, lehet találgatni, méricskélni, hogy ezt a megállapítást mennyi romanticizálás színezi. Tény az, hogy az óbor smakkját ott éreztem a számban az előadás végén, és ha egy szóban kellett volna összefoglalnom a színházi élményt, egyértelműen ez jött volna: „óbor”. 

#5 A drámai szöveg hangsúlyai – 14 év távlatából

A drámai szöveg hangsúlyai is átkerültek helyenként, és itt csupán egy példát említenék: Ilonka és Iván nyersen őszinte párbeszédét, amelyben kevésbé a metsző irónia, sokkal inkább az idő kegyetlen múlásának súlya kerekedett felül: „Azt akarom, hogy valaki igazán lásson engem. A nőt, aki vagyok. Mielőtt belevénülök és beledöglök ebbe a börtönbe” – mondja Iván féltestvére, és ebből a három rövid mondatból visszaköszön egy egész értékrend hozadéka, egy olyan értékrendé, amely érezhetően nem a szereplőé. Csak a hozadéka. Egy megöröklött valami, amelyet letenni és másképp élni talán túl késő már… Hadd maradjanak itt e fájdalmas mondatok ízelítőként arra, hogy mennyire mélyen letargikus is volt számomra – 14 év után – a rekeszizmot fárasztóan nevettető Bányavirág. Semmihez nem hasonlítható élmény volt kanyarogni ezen a nosztalgikus teátrális hullámvasúton…

Bányavirág. Írta: Székely Csaba. Játsszák: Viola Gábor (Iván), Bányai Kelemen Barna (Mihály), Nagy Dorottya (Ilonka), Kovács Botond (Illés), Gulácsi Zsuzsanna (Irma). Rendezte: Sebestyén Aba. A Yorick Stúdió előadása. Előadás dátuma: 2026. április 28., Sepsiszentgyörgy