még idő előtt vagyunk, gondolja a Lizi,

büntetlenül lehet férfiszobrokkal, költőszobrokkal, zenésszobrokkal

pesti bauhaus szobákat berendezni, de, ahogy a rím hazudja: tévedett.

Rogya kedvenc témája a fekete-fehér filmműanyaglány, 

a hidegháború azóta kobolddá öregedett szadovámpírjai.

Lizi nem mulaszt el alkalmat, hogy kiparodizálja Rogyát

és magát, mint Rogya barátját, áldozatként állítsa be.

De mi van, ha a Kosztolányik, a Danték, a Platónok visszanőnek?

Sablonos képzeletszövegeik, mint az egy-egy nullra osztályozott apák,

kiüresülnek. Bárki lehetsz, kivéve egy gyerek anyukája, Raszkolnyikov.

Sajnálom, így akarta a szabály és így sakkozott veled a történelem.

Megértem, hogy sajnálsz, mert kettő vagyok, és ha felnőttként elbuktam,

visszatérhetek a másodikba, az elsőbe. Te megérted, hogy az Isten is hányik

Petri Györgytől, mikor osztályozgatja a nőket, akik egykor otthont adtak neki,

mint fajtiszta és kevésbé fajtiszta kutyákat. És megértem, túl fogom élni, 

folytatta Lizi, hogy az ötéves énemnek a királylányos 

mesék gusztustalanul-folyamatosan hazudtak. Kivéve azt az egyet,

ahol a legkisebb elindul egyedül, és megküzd a sárkánnyal. Hiszen, ha a 

kislányokból kihúzzák a belső kisfiút, a kisfiúk valódi kislányokká lesznek.

Kosztolányi-üvegszobor nélkül élni nehéz, de nem megoldhatatlan,

fűzfa magyartanárrá válni talán már nem lehet.

Még nem ellett meg a feminizmus, Rogya, susogja maga elé Lizenyka.

Gyere a baltáddal, és aprítsd szét az alattas és a felettes ént.

A század maradékában pedig csücsülj a börtönben.

A század maradékában pedig kerülj börtönbe, ismétli meg ironikusan.