láttam a mindent – én szegény-szegényke pára hisz átutaztam zordon kontinenseket nem nő már rég bennem a lázadás virága köpök reátok és megvetlek titeket
ha úgy vesszük még ez is egyfajta költészet: torkomban a hányinger rút lírája ég ha nem hányok azért rossz ha hányok meg azért hogy szakadna be a föld s dőlne rá az ég
istentelen szavakban kerestem az istent és olykor megtaláltam – haljak meg ha nem mit magyaráznám ezt a szoknyás fals papoknak? hisz nem költők – s a rossz föld csak gyomot terem
én láttam őt – igaz hogy segített az abszint lebontotta a vakságból épült falat többet adott e zöldes lötty a kultúrának mint az egyház ezernyolcszáz éve alatt
mert hát a tömjénfüst nem dobja el a gyöplőt hogy vágtázhassanak az elme lovai a művészet pártolója az egyház persze hány száz évig kellett hízelegni neki
és hány „antiklerikális” művészt tett tönkre lángelmékre mondta hogy bolond és csacsi ezek megégették volna galileót is ha galilei nem szól hogy: „tévedtem bocsi”
tudom már: az erkölcs az elme gyöngesége és csak a haldoklóknak jó vigasz a hit én örök bujdosó a kék ég horizontján szánom európa kivénhedt földjeit
hogy utazgatni kezdtem s láttam mi az ember egy nap eldöntöttem hogy mindent elhagyok a világ ostoba rút fáradt undorító de én arthur rimbaud én nagyon szép vagyok
charleville párizs brüsszel róma london után mint forró öl csábított abesszínia most fekete emberek közt viszek egy boltot egyedül én vagyok itt sápadt francia
s hogy esténként végre (az istenit!) bezárok és a raktárból még egy palack bort hozok tudom hogy az ég csak egy forró üres bádog de alatta a föld azért mégis mozog
