Megyünk rendre, katonás rendben,

átszökünk színek, szavak sorompóin,

lám, a deszka úgyanúgy, mint a füzetlap

bemutatja áldozatait.

Örülök néha, akár az őrült,

hogy nem sajognak bennem az igazságok,

hogy kéretlen vendégként soha

nem fogyasztok idegen sorsokat.

Van az úgy, testvérem, félhomály-magányban,

hogy azt hiszem, elhúzzák a nótám

a következő percek vagy napok,

aztán mint a zuhany, peregve eláztat

egy cirkalmas dátum, azután még egy,

hideg sortüzek folynak a csapból is,

a lelket mosdatják, a test ugyanúgy

sáros halomban hever vagy mozog.

Van az úgy, mondom, hogy beleégsz

a fogaid közül kiszűrődő

okádékízű gyűlöletbe, van az úgy,

hogy már a csókok zamata sem érdekel.

Felemelem a szíved, Istenen könnyítek így,

az albérlőn, aki naponta mosdat,

aki szolgál, és mint az öltöztető

eligazítja farsangi szmokingodat.