Krasznahorkai László: Zsömle odavan. Magvető Kiadó, Budapest, 2024.
„…de a tűz, ha egyszer ide begyújtanék, akkor is égne, amikor már nem kéne” (Zsömle odavan, 24.)
Egy ideje önkéntelenül is a gyengédségben fellelhető tűzszünetet, a humort és a méltóságot keresem az irodalmi hatásokban, amelyeknek kiteszem magam, amelyeknek olvasójává és értelmezőjévé válok. A jelen, finoman szólva is, káoszig zilált világában vonzanak, gyengéim lettek a történetek, ahol még képes felizzani a kapcsolódásba vetett remény parazsa.
Ennek talán első ránézésre nehezen tehet eleget egy Krasznahorkai-regény, a 2024-es Zsömle odavan azonban a mélystruktúráját tekintve mégiscsak az odafordulás, a kiút könyve – a kérdés már csak az, hogy az irónia előjelével vagy nélküle. Zsömle kutya gazdájának kálváriájában nem irodalommá tett közéleti gumicsontot, és nem is pusztán hamis illúziók fűtötte ámokfutásnak az auktoriális beszélő által közreadott, szociografikus-szatirikus (s ebből adódóan távolságtartó) felülvizsgálatát kell keresnünk. Bár nyelvében újrahasznosít, a szokásos mederben zubog, témáját tekintve Krasznahorkai ezen kötete újabb, nem kevésbé radikális választ dolgoz ki az elszigetelődés és a dezinformációs krízis mérgező állapotaira a valóságból történő teljes kivonulással. Ez a távozásnarratíva, az életből való kiíródás lesz a cselekmény nullpontja, melyet a későbbi politikai bonyodalmak megkérdőjeleznek, megerősítve a méltósággal való elmúlás lehetetlenségét.
A kötet által megelevenített, Wass Albert-idézetekből, nosztalgiából és népi-nemzeti mitológiából táplálkozó, zárványos időfelfogással keretezett valóságszintézis nem elidegeníti, hanem lefegyverzi olvasóját: a Herscht 07769-hez hasonlóan belülről mutat meg egy nemzeti-keresztény társadalom testében abjekt entitásként, elnyomott-vágyott másikként létező kultúrréteget, valamint az ezt képviselő szubjektumokat. És bár a kötetbeli történéseknek nyilvánvalóan megágyaz a post truth világállapot agressziót dédelgető eszképizmusa (ahol az állampuccs és egy esetleges polgárháború kirobbantása pénz, erőforrás és akarat kérdése), a szöveg nem áll meg a beletörődésnél vagy egyszerű tükörtartásnál, vállalja a kockázatot: elmozdul egy alternatív létmód, az anakronisztikussá tett élet, s az ezáltal nyerhető, emberen túli felszabadulás felé.
Krasznahorkai László egész életművét meghatározzák az összeomlásnarratívák. Művei újra és újra az emberi menthetetlenséget és a romlásba süppedést tematizálják, miközben művészetet igenlő mégis-beszédet performálnak, és a lecsúszott, világvégi vagy épp a radikalizált, magukba záródó figuráknak szentelt figyelem sem hiányzik belőlük. De még ez sem akadályozza meg, hogy elsődlegesen a ráhagyás írói gesztusát, a szívszorító megválthatatlanságot, az ítéletnapi haláltáncot demonstrálják. Ehhez képest a Zsömle odavan pozicionálható úgy, mint a Herscht 07769 nagyelbeszélése és az író Nobel-díja közé ékelődő állomás. „Köztessége” aligha értékelhető megtorpanásként vagy öncélú, minden felülvizsgálat nélkül újramelegített végnapvízióként; sokkal inkább tanúskodik elrugaszkodásról, ami a külsődlegest, a zajló Történelem tapasztalatát illeti. A szépkort megélt, fogyatkozó erejű hősének hattyúdala a pőreségben, leplezetlen kisszerűségben megtalált derűs, mégis véresen komoly méltósággal zárójelezi az évek során szerzői védjeggyé vált apokaliptikát, új perspektívákat nyitva a krasznahorkais végességfelfogásban.
A regény cselekménye a Magyar Királyság restaurációját helyezi kilátásba a megbecstelenített és elárult szép hazában, de a történeti-politikai fordulat vázában tulajdonképpen egy magára hagyott, minden rendszerváltozásban vesztes, hús-vér öregség segélykiáltása visszhangzik. Krasznahorkai ezúttal a bulvársajtó alsóbb bugyraiba szállt alá, hogy a 2000-es években hajmeresztő és naiv történeteivel „szép karriert” befutó néhai Daka József romantikus hősöket idéző alakját felszínre hozza. Így avatja a Szent Ügy kulcsszereplőjévé a kilencvenen túli, vidéki kisnyugdíjasként rejtőzködő, utolsó törvényes magyar királyt, Árpádházi Kada Józsefet, akinek tér- és időérzékelése már nem a régi. Lakhelyeként töretlenül egy szó szerinti nemhelyet, Egerlovászit emleget, miközben a leírásokból egyre valószínűbb, hogy a cselekmény színhelye inkább az északi országrész lehet. A történet során Józsi bácsit aztán az egyik átmeneti, megnevezhetetlen térségből a másikba sodorják az események – például az egykori Lipótmezei Intézetbe –, mely megoldás a külső és belső valóságérzékelés súrlódásait és a hős beszűkült tudatállapotának megbízhatatlanságát teszi érzékelhetővé. Amennyire homály fedi a cselekmény térségét, annyira élesen rajzolódik ki az öreg ház, a sparhelt és a birtoknak nevezett apró kert, melyek a tájékozódás biztos pontjait jelölik a rejtőzködő király számára, és egyben újrabeszélik a Krasznahorkai-világban hangsúlyos szerepet kapó ember-természet egység töretlenségét, ezen kapcsolódásban megélt otthonosság- és jelenlétélményt.
Józsi bácsi – végzettsége szerint gépész-villanyszerelő, végzete szerint pedig jogfolytonosságot élvező trónvárományos – egész életében a hivatalos koronázására (egy titkos, már megesett Horthy jóvoltából) és a jogos hatalomátvételre készült, nem bírja remény, „pompa és káprázat” nélkül. De amint lehetősége adódik a változtatásra, a Sátántangó teleplakóihoz hasonlóan az identitásvesztés (nevezetesen az inkognitóban leélt élet bizonyosságának elvesztése) miatti félelemben toporog; a nemzeti mítosz felélesztésére szövetséget alkotó Koordinált Platform érkezésekor vonakodik az újrakezdéstől. Dzsingisz kán eltitkolt unokájának unokája azt az elvet vallja, hogy nincs tüzelés, se fával, se szénnel, csak mérsékelt felmelegítés villanyrezsóval, „mert nincs hova és nincs minek, ami eddig forró volt, most hideg, ami eddig fel-felizzott, az kihunyt, az élet engem többé nem fog érinteni, és nem is érdekel, nem mozdul, mondta, leáll, ahogy a szív az utolsó pillanatban teszi, hát mi az ördögöt keres ő még itt, jöjjön el a vég, mit bánja, eleget látott, eleget küzdött, és eleget dolgozott benne a vér, a nyirok, az izom és az ideg.” (9.) A mozdulatlansággal megelőlegezett lassú elmúlást Kada József ennek ellenére csak tessék-lássék hajtja végre; öreg Zsömle kutyája azonban már a harmadik fejezetre odalesz – helyettesíteni kell, hiszen „kell kutya a házba, mindig volt”. (59.)
A többször visszatérő kialudt tűz és az elveszített életerő megfeleltetésében távolabbról a mitologikus gondolkodás és animizmus nyomait fedezhetjük fel, de ott visszhangzik benne az ÁllatVanBent pokoli kutyájának apokaliptikus végszava is: „még a mag se hasad az anyagban tovább, mert nincs többé erő, mely bármit hajtana, […] és nem ég már semmi soha többé, és vérezni se vérzik már semmiféle seb, mert nincs mi égjen, és nincs mi vérezzen, [...] nincs emlék, nincs nyom, nincs ítélet, és nincs se bűn, se büntetés, rég elszállt az utolsó szó, és már az sincs, aki megmondja, melyik volt az.” Mindezt a Zsömle odavan ráadás-fecsegésre és vad képzettársításokra építő cselekménye újraértelmezi, ezzel gazdagítva a megidézett textusokat.1 Az átkeretezés persze nem tompítja a kiégés gondolatának fájdalmas élét, inkább a kozmikus távlatból egy intimebb, emberibb-korporálisabb realitásba csatornázza a figyelmet.
De honnan a szónoki tehetség, amely aztán újra és újra előbukik az élőnyelvi hibákat és tévesztéseket magában foglaló narrációban? A Zsömle odavan felszámolja a Sátántangóban, Az ellenállás melankóliájában és a Báró Wenckheim hazatérben még morzsánként megtalálható pátoszt, sőt, a heroizmus nagyformájához is csak a történetmesélés, a világteremtő szavakon keresztül kapcsolódik. Még tobzódik a hosszú, többszörösen összetett mondatokban, melyekre immár az a feladat hárul, hogy összetartsák külső és belső világ valóságát, széttartó értékregisztereit, az anakronisztikus nagyság és a testi-mentális hanyatlás tartományát. Nem jelent újítást, hogy a retorikai csavarokban bővelkedő, »tudatkövető« nézőpontmozgás2 ad lehetőséget a narrációnak a két valóság letapogatására, illetve a szereplők gondolati struktúráinak közvetítésére, ezáltal kidolgozva a nekilódulás–megtorpanás, állítás–tagadás nyelvi koreográfiáját. A regény nem egy képzelgésfolyamot,3 sokkal inkább egy hasadt, felnyílt valóságot tár elénk. Józsi bácsi belső igazsága, világépítő szerepe csak az államellenes bűntény leleplezéséig uralkodik a narráción – a némiképp redundáns kezdethez képest a zárófejezetek polifonikusak és dinamizáltabbak, s a hideg-orvosi és gondoskodó-laikus tekintet külsődlegessége együttesen képes tragédiaként ábrázolni a király bukását. S bár a regény műfaji szempontból a válságregény összetétellel írható le, a többosztatú figyelem kereszttüzében ábrázolt világból való kitűnés motívuma mindenképpen megbontja a kezdeti, lokálmitológiát és politikai thriller-allúziókat hibridizáló elbeszélésstruktúrát/kötetstruktúrát.
Az öregúr több fejezeten keresztül hiszi is, meg nem is, hogy a magyar nép egyszerű gyermekei (szélsőjobbos erőszakszervezetek és alternatív történelmi igazságot hirdető, hagyományőrző csoportosulások) nyomára bukkantak, és trónra juttathatják, de végül vállalja a ráosztott szerepet, az események sűrűjébe lép, számot ad jellemének nemességéről és rátermettségéről (ennek alátámasztására oldalakon keresztül hömpölyögnek terjengős okfejtései az ország vezetésével kapcsolatban), hogy kiigazítsa, ami a török, majd a Habsburg-uralommal, a szocializmussal és a kapitalizmussal kisiklott. Ezzel részben csatlakozik a korábbi, sorsukat vállaló Krasznahorkai-karakterek közé, ahol a felvállalás nem célelvű cselekvésként, hanem sodródásként értelmezendő.
A karakter túliságát az adja, hogy az ágens-lét és katalizátor szereplehetőségét ennek ellenére sem engedi el teljesen: végig oszcillál az áldozati, önfeladást tanúsító pozíció és az aktív, cselekvő identitásmodell között. Ekként magyarázható, hogy teljes körű helyreállítást vizionál az országban, ahol „az erőt nem erőszakkal fogja bizonyítani, hanem az erkölcsi törvények betartásának kikényszerítésével, mikor a kényszer nem az erőszak lesz, hanem a példa, […] ami megváltoztatja az emberek hozzáállását az eddigi életükhöz, nem fognak állandóan a szerzésre gondolni”. (208.) Ugyan az erőszakellenessége már ütközik a Nebántsdamagyart-féle állampuccs- és várbevétel-megközelítéssel, a híveit megérinti és lenyűgözi az igazságok utáni, káoszos világrend megszakíthatósága, az Új Középkorban testet öltő, retrospektív jövő ígérete. Józsi bácsi nemcsak a konvencionális valóságértelmezéssel áll hadilábon: politikaellenes is, miközben pontos elképzelése van arról, hogyan kormányozná lovagkirályhoz méltón a megesett országot (nem hiába birtokosa a Szent György Lovagrend emlékkardjának). Nem úgy, mint „az az Orbán”, az akarnok, vagy a minden lében kanál Habsburgfik, akik sosem feleltek igazán a Korona hatalma előtt.
A szöveg erénye, hogy a folyamatosan hazudozó, önzésre hajlamos Józsi bácsit rigolyáival, esendőségével és a nemes jellem szikráival egyetemben láttatja, miközben pontosan megragadja a kiszolgáltatottságát és magányát. Mindezt összegzi a jelenet, ahol a meghurcolt, börtönbe vetett, majd pszichiátriára beutalt főhős családegyesítést követel az illetékesektől, maga mellett akarja tudni Zsömlét, mivel nemcsak a szívéhez nőtt, hanem egyenesen „olyan neki […], mintha Zsömle az ő saját szíve volna, ő, tört ki egyszer belőle, és a mellkasára mutatott, és megkopogtatta, Ő A SAJÁT SZÍVÉT A ZSÖMLÉBEN HORDJA”. (182.) A hosszan érlelt igazság „két irányba hat”: szilárdítja a regény empátia- és etikafogalmát (az odafordulás tézisét támasztva alá), és sűrítve láttatja a Józsi bácsira végig jellemző allegorikus gondolkodásmódot, melyben a zsömleség nemcsak kutyáról kutyára hagyományozható cím és kitüntetés, hanem egyben a musili visszhangokat verő Eszme materializálódása is. Márpedig ahogy Zsömlének, úgy (rög)eszmének, szent célnak is mindig lennie kell.
A Zsömle odavan megkésett vigaszdal a gyengeség és gyengédség váltakozásának embert próbáló őrlésére. Józan vallomás az öregségről és a meghalás liminális tapasztalatáról, ahol a narráció lendületét egy repeszt kapott koponyában dédelgetett téveszmék és a csökönyös, utópiateremtő akarat mellett a gondoskodás pillanatai adják. És a méltóság? Talán a nyelvben maradt belőle valami: Józsi bácsi megtalálja a szavakat a saját igazsága állítására, végig birtokolja a történetmesélői tudás fortélyait, így nem a nyelvben megképzett szegénységet és eldologiasodást, hanem a cselekvési potenciált erősíti. Nem az események megtört áldozataként dönt a végső kilépő mellett, hanem a világcsalás egyetlen felismerőjeként. Története eszerint a belső igazság diadalával ér véget egy olyan korban, amely még nem nőtt fel a zenéjéhez. A Zsömle odavan ezáltal végleg elhárítja a közössé tett, egybenyitott világképek létrehozásának felelősségét, a menekülést és konfrontációkerülést jelölve meg járható útként, melynek ironikus hangsúlya téveszthetetlenül krasznahorkaisra sikeredett – szerzője igazi felforgatóként ismét megvonja tőlünk a megváltás kilátásba helyezését.
JEGYZETEK
1 Szabó Gábor erről írja a Krasznahorkai-életművet szemléző és kontextualizáló tanulmánykötetében, hogy „Krasznahorkai-regényt olvasva tulajdonképpen sohasem egyetlen művet olvasunk, hanem előre- és visszautaló nyomok szövevényes összefüggéseiben próbálunk tájékozódni”. Bővebben lásd: Szabó Gábor: Kilátás az utolsó hajóról. Krasznahorkai László prózavilága. Magvető, Budapest, 2024, 4. (E-book változat)
2 Szirák Péter ezt bernhardi örökségnek tekinti. Bővebben lásd: Szirák Péter: Látja, az egész nincsen. Alföld, 1993/7., 44–51., 46.
3 Lásd Szabó: i. m., 144–145.