Néha, amikor látni szeretném az eget, az ablakomhoz tolom az éjjeliszekrényt, és arról nézem a vonuló fecskéket. Persze, nem mindig vonulnak el, az ég általában üres, esetleg kondenzcsíkok keresztezik. Galambok erre nincsenek. Sem macskák, se kóbor kutyák, a gyerekek sem az aszfalton játszanak, hanem a játszótereken. Az utcák üresnek tűnnek, pedig, ha a metróhoz sétálok, látom, hogy a kereszteződésnél felváltva várakoznak az autók és az esőkabátos emberek. A metró közel van, Amma, csak két utcasarok. A balettcipőmet az olvasólámpára akasztottam. Tudod, nem verhetek a falba szöget vagy kampót, és nem ragaszthatok rá képeket. Az ajtókra sem, semmire, ami Einrichtungsgegenstand. Bonyolultan hangzik, mondta a házmester, de közben nagyon egyszerű: jegyezzem meg úgy, hogy nem szabad nyomot hagyni. Fejem fölé emelem a mobilt, így már Amma is kilát az ablakon. Nem mondom neki, hogy az üres utcákat lesz majd a legnehezebb megszokni.

Reggel, mikor felébredek, nem nyitom ki a szemem. Csukva tartom, és elképzelem a szobát, amelyben mindjárt felkelek. Olyannak gondolom, amilyen, megpróbálom minél pontosabban elképzelni a hatalmas szürke szekrényt, a fehér csempét, a világosbarna, laminált íróasztalt. A lapos mennyezeti lámpát, a LED égők fehér fényét, az íróasztalszék anyagán a kopásnyomot. A matracot, amin fekszem. Elképzelem, hogy a matrac nem süpped be a súlyom alatt, rajta nehezedem, de a felszíne egyenletes marad. Felesleges ezt ilyen pontosan feltételezni. Elég lenne annyi, hogy balra van a szekrény, szemben az ablak, az íróasztal pedig tőlem jobbra, ennyi bőven elég lenne ahhoz, hogy ne szédüljek meg, amikor felkelek. Szédülni csak olyankor szoktam, mikor másra számítok, mint ami körülvesz. Más ágyra, más országra, más szobára, ahol máshol van az íróasztal. A legrosszabb az, amikor nem számítok szobára, ágyra sem, főleg nem íróasztalra. Amikor a fejemben zaj van, és tömeg. Ilyenkor, mikor kinyitom a szemem, hiába vesz körül csend és tisztítószerszag, teljesen elszédülök. 

Mikor beleszédülök a vastag falakba, a fényes csempékbe, megkapaszkodom a rúdba az ágyam szélén. Eredetileg nem ezt a szobát szánták nekem, hanem egy kisebbet, a harmadikon. Ezek az alagsori lakások akadálymentesek, mondta a házmester, és hiába nagyobbak a többinél, senkinek nem kellenek. Az egyetemisták néhány nap után kiköltöznek, azt mondják, itt ők is rokkantnak érzik magukat. Mozgássérültnek, javítja ki magát a házmester, napról napra egyre mozgássérültebbek. Inkább kisebb lakásba költöznek a negyediken vagy az ötödiken. Sosincs náluk egyszerre három kerekesszékes, így ezek az alsó lakások általában üresek. Eleinte nekem is útban voltak a kapaszkodók. Nem tudtam csak úgy ledőlni, belenézni a párnába, oda, ahova az arcom mindjárt belefúródik, és hagyni, hogy magára húzzon az ágy. Otthon így gyakoroltam a zuhanást, az oldalamra estem, a hátamra, a hasamra, bele a tarka díszpárnák közé, és próbáltam megjegyezni, mit viselkedik a testem, amikor nem csinálok semmit. Azután ágy nélkül is gyakoroltam a hullámot és az egyenes esést, csak az utolsó pillanatban kaptam el magam. Amikor már jól ment, beillesztettem egy koreográfiába. Mióta alig járok ki a házból, nem zavarnak már a kapaszkodók. Erősítéshez használom őket, rajtuk gyakorlom a grand plié-t meg a battement tendu-t. A zuhanást már úgysem kell.

A szénmonoxidjelző három másodpercenként villog a plafonon, és percenként halkan pittyen. Nem lehet kikapcsolni. Nem lehet, és nem is szabad, ez áll a szoba lefóliázott használati utasításán, nicht erlaubt, ami annyit jelent, hogy verboten, ezt jegyezzük meg jól, mondták a B1-es németkurzuson: tilos. Lefekszem az ágyba, és felfelé nézek, ki az ablakon. Nem horkol körülöttem senki, és nem is köhög, gyereksírást sem hallok, csak a lomb zizeg, sóhajtozik a külvilág. Hallgatom a légzésemet, idegen a ritmusa. Nem zökkent ki mások orrfújása, nem ébresztenek fel mások rémálmai. Nem remeg meg az ágyam, amikor valaki más rezzen össze, itt egyedül vagyok. Most talán azt is megtudom, hogyan végződnek az álmaim. Egyszer csak végük lesz, ha lezárul bennük a történet, ha elfogy a cselekmény, vagy esetleg nincs is cselekmény, csak képek vannak, meg szavak, a szavak hozzák a képeket, a képek meg a szavakat, mindig jön valami, az álom sosem ér véget, vagy csak akkor, amikor az ablakom sarkából az ágyamra süt a nap. 

Fejemre húzom a takarót, és elképzelem a valóságot. A vastag falakat, a hideg csempét, a zöldre néző ablakot. Én már ott vagyok, ahova mások vágyni szoktak, gondolom, és emlékeztetőül belecsípek a kézfejembe.

Hirtelen jött az ősz, hideg van, és napok óta esik. Nálatok milyen az idő, Amma? Ha felállok az éjjeliszekrényre, látom, ahogy az égből lezuhannak a fecskék. Máshogy esnek, mint a repülők, szárnyaik elernyednek, nem pörögnek a tengelyük körül. Egyszer csak abbahagyják a repülést. Nem tudtak alkalmazkodni a hirtelen hideghez, írják a természetvédők az interneten. Nyissuk ki a garázst, pincét vagy egyéb melléképületet, javasolják, és ameddig el nem áll az eső, a madarakat nyugodtan be is zárhatjuk. 

Behúzom magam mögött a bejárati ajtót, és a nejlonzacskót az asztalra teszem. Só, kuszkusz, joghurt, tej, kenyér, tojás. Fein, sehr fein, mondom vissza a nejlonzacskónak, amit most hallottam a boltban, majd a csaphoz lépek, és gondosan kezet mosok. Kézmosás közben lefelé nézek, előrehull a hajam. Így nem lehet főzni. Szorosan az ujjam köré tekerem a copfomat, hajgumimat közben a számba veszem, aztán összekötöm vele a kontyot. Ezután ellenőrzöm, nem púpos-e a hajam, a tenyeremmel óvatosan megpaskolom a fejtetőm, ahogy te szoktad, Amma, a balettpróbák után. Úgy döntök, nem fejezem be a mozdulatot. Berakom a hűtőbe a tejet, a joghurtot és a tojást, és leülök. Kihúzom magam, kezemet az asztalra teszem, ujjaimat egymásba fonom. Úgy tűnhetek, mint aki tárgyalni készül, nincs nálam semmi, üzenik az asztalon a kezeim, megfontolt vagyok, és kiegyensúlyozott, üzenik az egymásba font ujjak. Kipihent, megfontolt és kiegyensúlyozott, üzeni a testem, a tested mindig üzen valamit. Ugye, Amma? Pedig csak főzni készülök. 

Az Einschränkung szót a hatalmas szürke szekrényről jegyzem meg. Kinyitom az óriási ajtót, kihúzom a fiókot, és belefekszem. Összehúzom magam, így bőven elférek. A két fiók közötti résen kinyújtom a kezem, és magamra zárom a szekrény ajtaját. Ha most valaki bejönne, azt hinné, a szoba teljesen üres. Schrank, Schrank, Einschränkung, megszorítás, mondogatom magamnak, mert a hangosan kimondott szavakat könnyebb megjegyezni. Néha napokig nem mondok ki semmit abból, ami a fejemben van. A házmester már nem ellenőrzi hetente a szobámat, csak e-mailt ír, és néha fotót kell küldenem, olyat, amin látszik, hogy még mindig minden rendben. Legutóbb egy hétig nem válaszolt, aztán azt írta, a tetőtéri építkezéssel volt elfoglalva. Köszöni, látja, hogy a lakással minden rendben. Minden rendben, ismétlem hangosan, hogy megjegyezzem.

Ahogy futok, a balettcipőm talpába fúródnak a kavicsok. Hegyesek, de nem szakítják át a bőrtalpat, tompítva érzem a nyomukat. Nagyokat lépek, hogy minél kevesebbszer érje a lábam a földet, mintha rugókon járnék, a lépteim gyorsabbak, mint a pulzusom. Gyorsan haladnak mellettem a házak, az utca teljesen nyugodt, nem ismerem sem a tereket, sem a templomokat. Harangoznak, visszhangzik a harangszó a házak között, visszaverik az üres utcák, konganak a terek, az egymásnak ütődő fémek hangja bekúszik a ruhám alá. Hideg van, de így is izzadok. Idegen a kongás, idegenek az épületek, de nem tévedek el, mert itt élek, az idegen épületek között. Óriási szél van, engem követ, mindig csak abban az utcában fúj, amerre fordulok. Hangokat hoz magával, hangokat és arcokat, grimaszokat, sodorja őket az aszfalton, mint üres kólásdobozokat, egy másik város zaját és arcait. Egyre gyorsabban szaladok, az utcasarkok egymást követik, az utcák egyre keskenyebbek, egyre jobban kanyarognak, az ablakok egyre íveltebbek, az utcák megtelnek, most pont olyan, mint otthon, lassítom a lépteimet, lemegy a pulzusom. Kinyitom a szemem, az ágyon ülök, a takaró a földön, a pizsamám nyirkos, és a lábamról félig lelóg a papucs. 

Az ablakon ferde csíkban süt be a nap. A görgős széken ülök, lábamat felpolcolom az íróasztalra. Úgy képzelem, az itteniek közül sokan így képzelnek. Ha beérkezik egy e-mail, csippen a gép, hátha, gondolom ilyenkor, és amikor ezt gondolom, szárnycsapást érzek a mellkasomban. A perceket e-mailekben számolom. Az idő arany, emlékszem még rá, ahogy ezt mondod, kivillan közben az aranyfogad, amiből minden évben egyre több van, azt mondod, egyszer majd ennyi marad belőled, de legalább ennyi megmarad. Utáltam ezt a mondatot. Most várok, napok óta várok, hónapok óta várok, minden nap kitisztítom a fugát a csempék között, vettem külön erre a célra egy kefét, és ahogy a kefe dörzsöli a fugát, a fejemben mindenféle furcsaság jár, teljes zagyvaság. A kefe súrlódása, a pittyegő szénmonoxidjelző, a frissen tanult szavak, Systemrelevant, Systemrelevant, sziszegi a kefe a csempék között, úgy hangzik, mint egy átok, visszaverik a falak, és én csak várok, és a sziszegő ritmusra ugrom egy entrechate-ot, de csak képzeletben, mert félek, hogy elcsúsznék a frissen mosott csempén. Miközben várok, e-mail helyett valami más érkezik, az ajtóm alatti résen hangtalanul becsúszik egy szórólap. A konyhapultra teszem. Kuszkuszt főzök, paradicsomot szeletelek. Tompa a késem, a paradicsom belseje a papírra fröccsen, rá a narancssárga O betűre, pont a közepére, és az O most úgy néz ki, mint egy úszógumi. Az úszógumiból a fejemben mentőöv lesz, a mentőövből pedig a mellkasomra nehezedő nyomás, mintha víz alatt próbálnék lélegezni. Silent Disco. Ez áll a szórólapon. Szedek magamnak kuszkuszt, és asztalhoz ülök. Az arcomra meleg pára csapódik, amikor az étel fölé hajolok. Az orromba szívom, nincs szaga. Számba veszek egy kanál kuszkuszt. Nincs íze. Nyelek, és hálásnak érzem magam, de a torkomon akad a falat.

Csukd be azt az ajtót, ahonnan szél fúj, csukd be, és pihenj. Ugye, Amma? Próbálom becsukni, teljes testemmel nekidőlök, és tolom a szelet, tolom kifelé, ki a szobámból, de mit csináljak, nagyon erős, hiába csukom be az ajtót, besüvít alatta a huzat.

A tetőn építkezés van, a meglévő lakásokra újakat építenek. A meghívón az áll, hogy nyolcadik emelet. Beszállok a liftbe, és megnyomom a nyolcadikat. Kinyílik az ajtó, kilépek a sötét folyosóra. Követem a padlóra ragasztott, foszforeszkáló nyilakat. Előre mutatnak, felmegyek egy korlát nélküli lépcsőn, és kilépek a szabadba. A város fénye feloldja a sötétet, szürke alakokat látok, szaggatottan mozognak, néhányan a falnak dőlve cigarettáznak. Nedves malter szagát érzem, és hallom, ahogyan lent az autók átgázolnak a pocsolyákon. Valaki odalép hozzám, világít az arcán az orvosi maszk, szeme résnyire összehúzódik, azt hiszem, mosolyog. Zsebébe nyúl, és a kezembe ad egy pár fülhallgatót. Finoman meglöki a vállam.

Tanzt du gern, kérdezi, és cigarettával kínál, előrepöcköl egy szálat, és felém nyújtja a dobozt, de meggondolja magát, a keze irányt vált, végül ő veszi ki. Ja, ich tanze gern. Állára húzza a maszkot, és a falnak dől. A fal fehér foltot fog hagyni a kabátján, gondolom, de nem mondok semmit, láthatólag nem foglalkozik a kabátjával, sem a szemerkélő esővel, sem a fallal, amin szürke nyomot hagyhat a kabátja. Nyugtalanítanak a félbehagyott mozdulatok, állapítom meg magamban, és elhatározom, hogy beszélgetést kezdeményezek. Ki is nyitom a szám, és azt akarom mondani, persze mosolyogva, hogy nyugtalanítanak a félbehagyott mozdulatok, de nem jut eszembe, hogy mondják ezt, ezért újra becsukom. Das hier ist illegal, suttogja a fülembe, mintha cinkosok volnánk, két rosszalkodó kisgyerek. A tisztára sikált fugákra gondolok, és a papírra az íróasztalon, ami kimondja, hogy végre legális vagyok.

Eláll az eső, szél támad, megemelkednek a félkész falakon a fóliák. Úgy hullámzanak, mint a napon száradó lepedők. Nagyon régen nem láttam napon száradó lepedőt. Mindenki más ritmusra mozog, a fejek lefelé néznek, a kabátok nem érnek egymáshoz. Mindenki a saját pályáján kering. Legalább harminc kisbolygó, amikor a vonzáskörzetembe érnek, érzem a melegüket. Az ajtót figyelem, hogy időben menekülni tudjak, ha kilépne rajta a házmester. A maszkos észreveszi, hogy merre nézek. Közelebb hajol, egyik füléből kiveszi a fülhallgatót. Was soll schon sein, kérdezi, de én erre sem mondok semmit, pedig eszembe jutnak a szavak. 

Erre nem mondok semmit, Amma, arra, hogy mi baj lehet, pedig rengeteg válasz eszembe jut, egyszerre tódulnak a fejembe, betolakodnak a tudatomba a lehetséges válaszok, egymás vállának feszülnek, mintha egyszerre akarnának átjutni egy keskeny ajtón. Beékelődnek közém, és a többiek közé, sokan vannak, nagyon sokan. Tudom, Amma, hogy azt mondanád, kár ezen törni a fejem, mert sokszor nem történik semmi, de aggódom, mert sokszor meg egyszerre történik minden. És mindig, amikor nálam nem történik semmi, attól tartok, hogy helyette nálatok történik valami, ilyenkor, mint influenzás ízületi fájdalom, átjárja az aggodalom a testemet. A lábaim elnehezülnek, a karomat nem bírom megmozdítani. 

A fiú közelebb lép, és kérdez valamit, woher kommst du, hogy honnan származom. Szeretnék rá semleges választ adni, egy messzi és egzotikus ország nevét, amit nem ismer, amiről nem jut eszébe semmi, amitől nem fog meglepetten nézni és lenyelni a kérdést, hogy mielőtt idejöttem, mi történt velem. Végül kinyitnám a szám, hogy kimondjam az ország nevét, ahonnan származom, de azt veszem észre, hogy nem azt mondom ki, amit elterveztem, hanem elnézést kérek, és elindulok a lépcsőház felé. 

Kettesével veszem a fokokat, szaladok, mint az álmomban, nem kapcsolok villanyt, a világító nyilakat követem. Hogy ne vegyenek észre, és én se vegyek észre senkit, a cipőm talpa gumiból van, nem kopog. Halk vagyok, és láthatatlan. Hetedik, hatodik, ötödik emelet. Itt laknak fölöttem, csak néhány méter légvonalban, ha fentről vennének minket célba, nem lenne közöttünk különbség, mindannyian ugyanazok lennénk, egy célpont, ugyanaz a pici, piros pontocska. Leérek az alagsorba, és becsapom magam mögött a lakás ajtaját. Mélyre szívom a tisztítószerszagot, a fürdőszobába megyek, és ellenőrzöm a fugák állapotát.

Másnap reggel, mikor a boltba indulok, a kollégium előtt megpillantom a házmestert. Cipője orránál egy halott fecske, de ő nem arra néz, hanem felfelé, az új emeletek irányába. Csak akkor ismer meg, amikor ráköszönök. Lemondóan csóválja a fejét. Igazság szerint fel kellene őket jelenteni. Miközben ezt mondja, úgy néz rám, mint aki kívülről is pontosan látja, mekkorára ugrik össze a gyomrom a szavai hallatán. Bár az is lehet, hogy ez meg sem fordul benne, hogy valami teljesen máson gondolkozik. Itt sosem tudom, mi jár az emberek fejében, Amma. Azt hiszem, talán mégsem az üres utcákat lesz a legnehezebb megszokni.