Épp csak elült ez az éjszaka, és már 

be is osont a hegyre a hajnal. Betűnként 

kaparom ki a köröm alá szorult éjszakát,

de a rétnek, hol járok, nincs neve még. 

Esni kezd az eső, mert vegyülni vágyik

a földdel, sárból gyúrt arca akar lenni, 

roskad a csönd, nem rezzen a fű, a szél, 

még nem melegít a hajnali fény. Zörren 

ott jobbra egy vékonyka ágvég, tartaná 

maradék levelét, erre-arra inog néhány 

gyönge levél, zöld szemük villan, el sose 

alszik. Ősz hajszál hull a párna áfonya-

kék huzatára, ezért is mennék hozzád, 

hogy tested örömét igazítsam, de hallod 

te is a semmi urát kinevetni, hogy élünk? 

Hosszú barna sövény felett úszik a nyála. 

Nézem a vetkező fákat. Leteszem faragott 

ceruzám, elgurul, halkan koppan a padlón: 

ezt várta a nap, éji uszályát végre eloldja, 

és sárga fogát belevájja az őszt vajúdó tájba –