Ti, mesék, meséim, mindennapos 

locsogásaim, valahová 

mégiscsak tartó elemem, valamit 

mégiscsak jelző buborékaim, 

valakivel mégiscsak összekötő levegőm, ti, 

kitakartok-e és mennyire? 

elrejtetek-e, ha kell? hiszen 

úgy elragadtok néha, mintha lejtőn 

visszafelé is volna jegyetek, mintha 

semmit sem tudnátok más utcáiról, 

és folytonos tűz kényszerítene, 

hogy emeljétek a gömböt a kosár 

utasától függetlenedve, 

kitakartok-e és mennyire? 

elrejtetek-e, ha kell? hiszen 

úgy elringattok néha, mintha anyám 

nappá lett volna közben, és a földet 

ő ringatná, mint bölcsőt, mintha 

megtörténne minden ma is, miközben 

elszédülök, hisz az álom zegzugaiban 

már ti füstölögtök megint, mintha 

valami fontos dolgotok lenne, valamit 

el kellene mondanotok, de elvesztek 

egy-egy szóban, mintha folyton 

a részletekben vétenétek el ti is, 

kitakartok-e és mennyire? 

elrejtetek-e, ha kell? hiszen

úgy elszaladtok néha, mintha külön 

naprendszeretek lenne, mintha nélkülem 

létezhetnétek, s mintha ti 

teremtettetek volna engem, titokzatos 

parancsra, és nem titeket 

én, s mintha nálam sokkal különbek 

lennétek, hiszen egy ajtót mindig nyitva 

felejtetek, hogy gőgöm kígyóbőréből ha 

kibújok egyszer, becsusszanhassak 

utánatok, 

kitakartok-e és mennyire? 

elrejtetek-e, ha kell? hiszen 

innen alulról nézve annyira 

egyek vagyunk már, karnyújtásnyira 

minden választól, hogy fölösleges 

minden kérdés, 

mesék, meséim, mindennapos 

locsogásaim, valahová 

mégiscsak tartó elemem, valamit 

mégiscsak jelző buborékaim, 

valakivel mégiscsak összekötő levegőm.

(1979. május 5.)