Csináljunk bármit, annak közege napjaink intellektuális, társadalmi, kulturális, gazdasági környezete lesz. Nem léphetünk ki saját korunkból, amelyet a tudatosság különböző szintjein, de mindig elevenebb tapasztalatok révén ismerünk, mint a múltat vagy a jövőt.

Irodalomtörténészek körében úgy szoktam tapasztalni, hogy a közelmúltbeli és kortárs irodalom vizsgálatának módszertani, akár ismeretelméleti vonatkozásairól igen kevés állítás íródott le, vált volna konszenzusossá vagy szélesebb körben vitatottá.^[1]

Amikor olyan műalkotásokkal és jelenségekkel foglalkozunk, amelyektől kisebb időtávolság választ el, akkor is törekedhetünk ún. „elsődleges kontextusok” megrajzolására.^[2] Hiszen az értelmezői gyakorlatok közé – más korszakok irodalomkutatásához hasonlóan például – éppúgy tartozik szövegkritika és interpretáció, mint a kritikai visszhang értékelése vagy a narratívaalkotás.

A filológia mély idővonatkozásai évezredek óta megfigyelhetők. Az alexandriai könyvtár – és az emberi történelem – első szövegtudósai a régebbi szövegek és saját jelenük közti történeti távolság leküzdésén fáradoztak. A modern értelemben vett irodalomtudomány pedig 19. századi intézményesülése óta eredendően történeti szempontú – igaz, tudományos disz­cip­lí­na­kén­ti megalapozásakor a művelői kortárs irodalommal is foglalkoztak, és gyakran maguk is elsőrangú alkotók voltak (Kazinczy! Vörösmarty! Toldy! Arany!).

Gyakran említett tény, hogy az irodalom értelmezésének tudománnyá válása éppen a modern történeti tudat létrejöttekor, múlt és jelen tapasztalati elkülönülésének pillanatában történt. Nem kételkedhetünk az értékelésen alapuló kanonizáció történeti jellegében és fontosságában, az a nézet azonban, mely szerint „Az idő igaz, / S eldönti, mi nem az” (Petőfi), vagyis hogy az utókor minden kétséget kizáróan igazolja – mert jobban látja – és örökre rögzítheti egyes alkotók és műveik értékét, nos, ez a nézet ma már evolucionizmustól bűzlik. A történeti kutatás nem látja jobban a múltbeli élet- és értékviszonyokat, másként látja azokat. Tévedne, ha azt hinné, egészében megragadhatja vizsgált korszakát: őelé is csak a maga sajátos perspektívájában kerülnek a múlt dolgai. Nincs ez másként kortárs jelenségek vizsgálatakor sem.

Mit jelent a „kortárs magyar irodalom” kifejezésben a „kortárs” szó? Például Térey János első könyve, a Szétszóratás, amely több mint harminc éve jelent meg (1991), vajon kortárs mű 2026-ban? És a Boldogh-ház, Kétmalom utca, amelynek megjelenésekor szerzője már nem lehetett kortársa (2020)?

Azt gondolnánk, hogy a „kortárs” fogalma állandó, hogy valamit mindig tartanak kortársnak az egy időben élő emberek. Nem így van. Az első „kortárs művészetinek” nevezett múzeumok 1945 után jöttek létre.^[3] A 19. századtól kezdve szinonim volt a „kortárs” és a „modern”, ám mivel a modernizmus épp modernizmusnak nevezte el magát, az irányzat háttérbe szorulásával a „modern” egyre inkább lezárt korszaknak érződött. A „modern” mint értelmezői fogalom a jelenben születő alkotások megragadására nem volt már alkalmas.

Az utóbbi húsz évben megjelent magyar irodalomtörténeti kézikönyvek, tankönyvek és antológiák tanúsága szerint a kortárs magyar irodalom vagy 1945-től^[4] vagy az 1970-es évektől^[5] vagy 1989-től tart máig.^[6] Nem mindig szokás megindokolni, miért épp akkor kezdődik, amikor. A legtöbb publikációban nem is merül fel efféle igény. Ahogy abban a kérdésben sincs egyetértés, hogy az egyes szerzők vagy műveik számítanak-e kortársnak? Például a korai Tandori ugyanúgy „kortárs irodalom” ma, mint a kései Nádas, a köztük feszülő hatvanévnyi különbség ellenére? És ha meghal valaki, még meddig számít kortársnak? A szót – leginkább antológiák, publicisztikai szövegek – gyakran használják az „élő” szinonimájaként, ekként tehát csak a szerzőre vonatkozhat.^[7] Weöres Sándor már nem kortárs? Mándy? Esterházy?

Érdekesség, hogy a Nemzeti Alaptantervről szóló jogszabály irodalomtanításról határozó paragrafusa éppen ezt kodifikálja, amikor a halott szerzők „lezárt, biztosan értékelhető” életművétől elválasztja a „kortárs alkotókat, műveket”. A kortársak értékelése „nyitottságuk” miatt „bizonytalan”.^[8]

Sokféleképp használják ezt a fogalmat. A debreceni műhelyben készült egyetemi tankönyv (A kortárs magyar irodalom) egy közelebbről nem meghatározott hagyománytörténési folyamat aktuális – nem rögzített elveken nyugvó – értelmezése alapján számít bizonyos műveket kortársnak. „E kötet szerzői”, mondja az előszó, „az elmúlt mintegy fél évszázadban keletkezett művek közül azokat válogatták ki, amelyek jelenbéli világunk elmélyültebb megértését ígérik, azaz hatástörténeti értelemben tekinthetők kortársnak.”^[9] A kötet tartalomjegyzékében azonban szinte kizárólag szerzőneveket találunk fejezetcímként. És az is szembeszegezhető az idézett megállapítással, hogy hatástörténeti értelemben az Odüsszeia (i. e. 8. sz.), a Tristram Shandy (1759–69) és a Lila ákác (1919) is felfoghatatlanul jelentős alkotásnak bizonyul ma, „jelenbéli világunk elmélyültebb megértéséhez” nélkülözhetetlennek látszik. Hogy csak hármat soroljak. De mégsem nevezné őket senki kortárs műnek.

A „kortárs” szó használattörténetéből ilyenformán arra jutunk, hogy nem minden kortárs, ami a jelenben létezik. A „kortárs” a kritikai és tudományos zsargonban inkább funkció, mint interpretációs eszköz, mivelhogy inkább jelent kánont, mint esetleges vagy determinált időbeli azonosságot. A kánonképző gyakorlatok (kritika, tudomány, laikus értelmezések, a születő műalkotások stb.) együtt jelölik ki, mi számít a „kortárs kultúra” darabjának abból, ami a kulturális termelésben előáll.^[10] Nem érdemes megfeledkezni arról, hogy a kánonképző gyakorlatokra egyre nagyobb szükség van, mert az emberi történelemben még soha nem született ennyi szöveges, zenei, képi, mozgóképes és médiumközi műalkotás, mint napjainkban; és egyre több.

A „kortárs kultúra” kanonizációja azoknak az alkotásoknak az egyidejű értékelése, élőszóban és mindenféle médiumban, amelyek a jelenben születnek és a jelenhez szólnak. A „jelen” időkereteinek kijelölésekor figyelembe vehető az assmanni koncepció szerinti 70 év, amely után a kommunikatív emlékezetből a kulturális emlékezetbe kerül át a dolog.^[11] Úgy tapasztalom, hogy hetven-nyolcvan évvel régebbi alkotásokat senki sem nevez kortársnak, még akkor sem, ha ma kerülnek nyomtatásba. Szabó Magda fiatalkori verse? Nem kortárs.

A második világháború végével beköszöntő új világkorszak ma már a kulturális emlékezet része: alig néhány olyan ember él, aki emlékezne rá. Líra és rendszerváltás – Korszakhatár-e 1945 a magyar irodalomban? című tanulmányában Margócsy István azt feleli saját kérdésére: korszakhatár is, meg nem is. Mert ugyan iszonyú sok minden megváltozott 1945-ben, a kulturális folyamatok egy évnél hosszabb idő alatt zajlanak le.^[12] A budapesti tudományegyetem oktatói által írt Magyar irodalom című kézikönyv-tankönyv kortárs irodalommal foglalkozó fejezete is 1945-tel indul. Számos más példát lehetne idézni, ahol, ha mégoly szimbolikusan is, 1945-öt jelölik ki korszakhatárnak. Egy Contemporary Literature című amerikai folyóirat például (a wisconsini egyetem adja ki) programcikkében azt írta (1960): „a második világháború óta az Atlanti-óceán két partján felemelkedett új irodalom” a cikkek tárgya. Az első lapszám címlapján Faulkner, McCullers, Mailer, Wain, Bellow neve szerepel.

Ha valaki nem értékrelativista, talán azt is hozzátenné az eddigiekhez, hogy azok az alkotások, amelyek csak már ismert formákat használnak, és nem alakítanak ki valamiféle tudatos viszonyulást hozzájuk, legyenek magas vagy alacsony státuszúak a közgondolkodás vagy az ún. piac számára, valójában nem részei a kortárs kulturális kánonnak abban az értelemben, ahogyan egy újító, poétikai vagy más szempontból újdonságot hozó mű annak tartható. A kortárs kánon nem ugyanaz, mint a magaskultúra vagy elit kultúra, ezek inkább szociológiai kategóriák (és különben sem szorulnak értelmezői segítségre az önpozcionálásban, az elit tudja, hogy ő az elit).

„Mi vagyunk a saját magunk kortársai”, szokta mondogatni Demeter Szilárd pályája delelőjén.^[13] Mindenesetre ha egy irodalomtudós mondaná ezt, akkor ő nem tartaná Esterházyt kortársának, KAF-ot, Tandorit…

Mit mond Kortárs című lapja alapításakor Kassák Lajos? (Még nem az utolsó folyóirata.)

„Sem a csökönyös maradiakat, sem a felelőtlen sznobokat nem akarjuk kiszolgálni. A gyötrődő társadalomban, a hatalmas történelmi változások közepette hivatásunk tudatában vállalnunk kell a tevékenységet, mely hozzásegít bennünket a valóság megismeréséhez és a fogalmak tisztázásához. Ki-ki a maga szakmai tudása, teherbírása szerint vegye ki részét a munkából, mi, írók és művészek tollal és ecsettel a kezünkben azok mellé állunk segítőtársnak, akik egy új, a mainál emberségesebb világkép kialakításán fáradoznak.”

A Kortárs első számának vezércikke ez, a címe Kortársainkhoz (1947. október). A folyóirat címválasztásával, folytatja Kassák,

„nem [a folyóirat] aktuális voltát, hanem általános jelentőségét, a múlt értékeinek tudomásulvételét és a jövő alakulását előkészítő őszinte hitünket és szenvedélyes akaratunkat szeretnők hangsúlyozni. Közleményeinkben nem a különállásunkat, hanem szellemi életünk alakulásának folytonosságát kívánjuk dokumentálni, rámutatva arra, hogy voltak érdemes elődeink, akiktől nem tudunk és nem is akarunk elszakadni, akikre támaszkodva lépünk mind előbbre, akikből erőt merítünk, és büszkék vagyunk rá, hogy a magunk eredményeinek felmutatásával az ő értékeiket is új megvilágításba helyezzük. […] Szeretnők, ha lapunk megbecsült kortársa lenne az olvasónak.”^[14]

A Kortárs aztán viszonylag hamar megszűnt. A forradalom után ugyanilyen címmel indított lapot a Magyar Írószövetség, amely máig működik, de formálisan 2012 óta nem a Magyar Írószövetség, hanem a Kortárs Folyóirat Kiadói Kft. adja ki, egyébként csakúgy, mint Kassák lapját, közpénz jellegét el nem veszített forintokból.

Ha mármost az a kérdés, mit csináljon, aki a kortárs magyar irodalommal óhajt tudományosan foglalkozni, talán Kassáktól inspirálódva találhat kulcsot. „Sem a csökönyös maradiakat, sem a felelőtlen sznobokat” nem kell tekintetbe venni (irodalomtörténészek között is vannak ilyenek). És hogy mi az, hogy kortárs magyar irodalom? A megszületésével egyidejű kanonizációs gyakorlatoknak alávetett műalkotások dinamikus csoportja; olyan művek és értelmezések, amelyek közösen munkálkodnak „egy új, a mainál emberségesebb világkép kialakításán”.

 Jegyzetek:

^[1] Megjegyzem, a tapasztalataim csak a magyarországi szakmából vannak, és nyilván töredékesek. A Látó olvasói talán másfajta szerencsétlenségekről számolhatnak be. Mindenesetre érdemes volna megvizsgálni, miért ilyen csekély az intézményes elismertsége a kortárs magyar irodalom tudományos kutatásának? Óvatos hipotézisként vetem fel a következőket. Az okokat abban keresném, hogy a régi és a klasszikus magyar irodalom kutatásának politikai kontextusa eltérő, mint a kortárs és a 20. századi diszciplínáknak. Az első világháború utáni időszaknál lehetne temporalizálni a törést: az európai forradalmi korszak (1918–1923) utáni kulturális, művészeti, társadalmi jelenségek leírására használt terminusok – és a kor sajátos politikai dilemmái, nyelvei, humora stb. – a mai viszonyokkal funkciótörténetileg a mérhetetlen történelmi felfordulások ellenére is csaknem megszakítatlanul folytonosak. A nacionalizmus nyelve, a politikai jobb- és baloldal, vagy a konzervatív, szocialista, liberális stb. ideológiák megkülönböztetése és a társadalmi élet dolgait megnevező szavak: ezek puszta használata is óhatatlanul bizonyos fokig a mai társadalmi érzékelés horizontján megy végbe, vagy így értődik. Előfordul, hogy a mai vélekedéseinket és reflexeinket vetítjük vissza a történeti korszakra. Ez szigorúan véve persze igazolhatatlan eljárás. Annyi tanulságot talán mégis leszűrhetünk, hogy időben minél közelebbi a kutatás tárgya, annál érdemesebb tudatosítani az ideológiai, eszmei kontextusok értelmezésbeli fontosságát. (Az első világháború végéről mint korszakküszöbről lásd Hatos Pál: Elátkozott köztársaság…)

^[2] Lásd Takáts József hírhedett cikkét: „Nyolc érv az elsődleges kontextus mellett”, Irodalomtörténeti Közlemények 105, 3–4. sz. (2001), 316–324. A szerző leszögezte, hogy mindig elsődleges kontextusokra kell gondolni.

^[3] Theodore Martin, „Introduction. Theses on the Concept of the Contemporary”, in Martin, Contemporary Drift. Genre, Historicism, and the Problem of the Present (New York: Columbia University Press, 2017), 1–23, 3.

^[4] Ilyen értelemben használja a fogalmat az akadémiai kézikönyv tartalomjegyzéke: Magyar irodalom, főszerk. Gintli Tibor (Budapest, Akadémiai, 2011). További példák: Mészáros Márton, Mai magyar irodalmi olvasókönyv. Bevezetés a kortárs magyar irodalom olvasásába (Budapest: Hatágú Síp Alapítvány, 2010); régebbi példa: Domokos Mátyás, Kortárs magyar irodalom. 1945–1990 (Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, 1994).

^[5] A kortás magyar irodalom, szerk. Szirák Péter (Debrecen: Debreceni Egyetemi, 2021). – Az 1960-as, 70-es éveket teszi meg a kortárs „korszak” kezdetétül Sz. Molnár Szilvia könyve: Bevezetés a kortárs magyar irodalomba (Budapest: Hatágú Síp Alapítvány, 2005).

^[6] Édes hazám. Kortárs közéleti versek, vál., szerk. Bárány Tibor (Budapest: Magvető, 2012).

^[7] A 2005-ben a Nemzeti Kulturális Alap finanszírozásában a közszolgálati médiában lezajlott A Nagy Könyv program egyik eleme volt a szavazók által legkedveltebbnek ítélt kortárs művek listájának összeállítása. Itt a „kortárs”-at ‘élő’ jelentésében fogták fel. Lásd „Kortárs magyar írók TOP listája: Az NKA és a Nagy Könyv”, Litera, 2005. ápr. 21., http://litera.hu/hirek/kortars-magyar-irok-top-listaja.html 

^[8] „A magyar nyelv és irodalom tantárgyak kötelező törzsanyagában csak lezárt, biztosan értékelhető életművek szerepelnek. Ezen felül, a választható órakeret terhére a tanár szabadon beilleszthet kortárs alkotókat, műveket a tananyagba.” „Melléklet a 110/2012. (VI. 4.) Korm. rendelethez”, II.3.1., http://njt.hu/jogszabaly/2012-110-20-22 (2025-ben hatályos szöveg).

^[9] A kortárs magyar irodalom, 9. (Kiemelés az eredetiben.) Egy hasonló szintetizáló igényű debreceni kiadvány, az „Új tendenciák a kortárs magyar irodalomban” című Studia Litteraria-szám szerkesztői előszava közelebbről nem meghatározott módon a „mai” és a „jelenkori” szavakat használja a „kortárs” szinonimájaként (61., 3–4. sz. [2022], szerk. Balajthy Ágnes, Lapis József).

^[10] Martin, „Introduction”, 4–5.

^[11] Jan Assmann, A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban, ford. Hidas Zoltán (Budapest: Atlantisz, 2004), 51–52.

^[12] Ld. Margócsy István, „Líra és rendszerváltás. Korszakhatár-e 1945 a magyar irodalomban?” In Margócsy, „…A férfikor nyarában…”. Tanulmányok a XIX. és XX. századi magyar irodalomról (Pozsony, Kalligram, 2013), 433–450.

^[13] Lásd pl. „Nem érdekelnek a szekértáboros viták. Demeter Szilárd a Mandinernek”, Kacsoh Dániel interjúja, Mandiner, 2021. nov. 3., https://mandiner.hu/hetilap/2021/11/demeter-szilard-interju-kozelet 

^[14] Ugyanebben az 1947. évi első Kortársban van egy rövid cikk Marxtól: Miért halhatatlan a klasszikus művészet. Ebben szintén a kortársság–idegenség kérdése merül fel: „A nehézség azonban nem annak a megértésében rejlik, hogy a görög művészet és eposz bizonyos társadalmi formákhoz kapcsolódik, hanem abban, hogy számunkra még mindig műélvezetet nyújt, és bizonyos szempontból zsinórmértékként és elérhetetlen példaként áll előttünk.” A fordító, K. Havas Géza két és fél évvel azelőtt meghalt, halálát Örkény István In memoriam Dr. K. H. G. című örökbecsű munkájában képzelte el. Hölderlin ist ihnen unbekannt?